─── ⚔ ───
Slr. Az Izzás után 1503 évvel
Kier irodája mit sem változott az utóbbi időben, csak a falakon függő térképek lettek véresebbek. Úgy éreztem, a szoba falai összeszűkültek körülöttem, miközben a világ sokkal nagyobbra tágult, mint amiről valaha álmodni mertem. Már tisztábban láttam az összefüggéseket.
A testem megerősödött. A ruhatáramat többször is le kellett cserélnem az elmúlt években. Bőrkeményedéses tenyeremmel végigsimítottam az íróasztal szélén, miközben Kierre vártam.
Hosszú, vérvörös hajamat az ujjaimra csavartam. Szerettem összefonva hordani, bár tisztában voltam vele, harc közben sebezhető felületet nyújt. Hiába győzködött Kier, hogy vágjam le, nem vitt rá a lélek. Ez volt az utolsó dolog, ami emlékeztetett arra, ki is voltam valaha.
Azt mondták, égkék szemem szikrákat szór mindenre. Talán igazuk volt. Nem akartam közeledni senkihez. A felderítők közül néhányan próbáltak barátkozni velem, de nem éreztem szükségét az ilyesfajta kötelékeknek. Csak a célom hajtott: minél erősebbé válni.
Kier volt az egyetlen, akinek a jelenléte megnyugtatott. Szeretett figyelni; várta, hogy a tekintetünk találkozzon, és ha ez megtörtént, nem eresztett. Percekig néztük egymást némán, mígnem én fordultam el előbb. A bőröm alatt lüktető zavar miatt, mindig én vesztettem.
─── ⚔ ───
Slr. Az Izzás után 1504 évvel
– A Csendgerinc hágója itt törik meg. A legmélyebb szakadék alján fogsz edzeni, a pók katonák fészkeinek közelében – mondta egy nap Kier, fel sem nézve az iratokból. – Szükségünk van a Kernexszel kötött szövetségre. Télen nyugodtabbak, akkor van esélyünk.
Tudtam, mennyire fel fogom zavarni a bolyt. Korábban is jártam már ott puszta kíváncsiságból. Felemelő volt tapasztalni, hogy a lényekből áradó sötétség nem tudja megzavarni az elmémet. Az asztalra támaszkodtam, végighúztam az ujjam a hágó vonalán, egészen a hegy lábáig. Itt ritkábban járnak a pók katonák.
– Nem. A célunk az, hogy előcsalogassuk őket. – Kier rászorított a kezemre. Ellentmondást nem tűrően tolta arrébb az ujjamat a térképen. – Finoman csináld. Nem megfélemlíteni akarjuk őket, csak keltsd fel az érdeklődésüket.
Dühösen kifújtam a levegőt, a hajam az arcomba hullott. Az indulattól forróság öntötte el a képemet. Újra a hegy lábához érintettem az ujjamat, és dacosan a szemébe néztem. Rá nem hatott az a fajta befolyás, ami másoknál már kezdett működni. Hűvös maradt és számító, ahogy egy hadúrhoz illik, de amikor kettesben voltunk, mindig éreztem belőle azt a furcsa, feszült vibrálást, amit nem tudtam hová tenni.
– Nincs kifogás – szögezte le. – Kell nekünk az a terület. De ha Csendgerinc nem tetszik, elmehetsz Porváros partjaira is, az anogvesi homokfajzatok közé.
Elrántottam a kezem. A homokdűnék között rejtőző rémekről tartott korábbi leckéi még élénken éltek bennem. Nem akartam a sivatag fogságában várni, hogy mikor ránt le a mélybe egy kegyetlen karom. Összefontam a karom a mellemen, és hátraléptem.
– Na látod – jegyezte meg, és hanyag mozdulattal összetekerte a pergament.
─── ⚔ ───
Slr. Az Izzás után 1505 évvel
A képzés alatt órákon át hallgattam az előadásait stratégiáról, taktikáról és azokról az útvonalakról, amiket a saját érdekemben ismernem kellett.
– Selaxar egyik központi területe Porváros, a sivatag szívében, amit sűrű erdőség ölel körbe. Az anogvesi miatt a vadállatok nem merészkednek a dűnék közé, a légzők pedig pontosan tudják, hogyan meneküljenek előlük. Kétnapi járásra fekszik Holdudvar, a legközelebbi település. Kereskedelmi szempontból ez a legfontosabb csomópont, de ha valaki a Vörös Kard bázisára akar eljutni, keresztül kell vágnia ezen a vonalon – mutatott a falra függesztett térképre. Ujja három falut is érintett, mire elérte Csendgerincet, ahová a sötét legendák miatt csak kevesen mertek belépni.
– Hacsak az illető nem ismeri a sivatag alatti katakombák szerteágazó hálózatát – morajlott végig a csarnokba lépő Zephyr hangja.
Három és fél méteres magasságával valósággal kimagaslott a tömegből. Sötét haja varkocsba fonva omlott a vállára, szakállát – ekkor már – rövidre nyírva viselte. Éjfekete szeme elidőzött rajtam, ajkán kedves mosoly bujkált.
– Nem érdemes kockáztatni velük. Az ismeretlen járatok ismeretlen lényeket rejtenek – bólintott Kier egyetértően, bár tudtam, hogy mi kivételek vagyunk.
Néhány járatba befészkeltek a szilánkok, de azokat könnyedén ki lehetett kerülni, ha az alagút jobb oldali irányát követtük és nem a balt. Bár a jelek, amik megmutatták merre érdemes menni, csak egy bizonyos kristály fényében látszódtak, ami a Kard kezében volt csak elérhető, a föld alatti bányáknak köszönhetően.
Halvány mosollyal intettem Zének, ahogy mellénk ért. Nyakában összekoccantak a csontból és fémből fűzött láncok. Felgyűrt, mélykék ingujja alól előbukkantak bőrszíjas karkötői, köztük azzal a zafírköves ékszerrel, melyet még kislányként készítettem neki. Hibái ellenére is büszkén viselte azóta is.
– A katonák többsége megkerüli a sivatagot, nekünk viszont szabad utunk van a föld alatt, távol az anogvesitől. A város alatti feketepiac pedig tovább segíti a mozgásunkat, hogy észrevétlenül jussunk el egyik pontból a másikba. Itt... – Kier végighúzta az ujját egy alig látható, kusza vonalon, ami a mélyben húzódó járatok egyikét jelölte.
─── ⚔ ───
Slr. Az Izzás után 1506 évvel
A mágikus kiképzés bizonyult a legnehezebbnek. Az én erőm nem a lángokban vagy a viharban rejlett. Én érző voltam, vagy ahogy Kier nevezett: érzelem-tolvaj. Képes voltam érzékelni mások érzelmeit, érzéseit. Elvenni tőlük, felerősíteni vagy éppen kioltani azokat. De ez a hatalom kétélű penge volt. Nemcsak másokra, rám is veszélyt jelentett.
– Az érzelmek és érzések vezérelnek mindent: vérszomj, félelem vagy az unalom, tehetetlenség. Ha nincs körülötted semmi, amit irányíthatnál, teremts magadnak! Használd a saját énedet fegyverként – súgta a fülembe, miközben fejjel lefelé lógtam egy kötélen. Alattam izzó láva fortyogott, a hőség marta a bőrömet.
Kier tanított uralni ezt a forrást. Megmutatta, miként zárjam ki a saját érzéseimet, hogy tárgyilagos és érinthetetlen maradjak. Bevezetett a manipuláció és a megfélemlítés művészetébe; megtanultam, hogyan fosszak meg egy embert a reményétől, vagy miként tompítsam el a fájdalmát, ha a cél úgy kívánja. De óva intett a mértéktelenségtől. Ha túl sok kínt szívok magamba, beleőrülök. Ha túl sok félelmet gerjesztek, végül én magam is rettegni fogok.
A némaságom egyszer sem tört meg, de Kier enélkül is értett mindent. Zephyr segítségével, elsajátítottam a zsiványok különleges jelnyelvét; a kézjelek pontosabban közvetítették az akaratomat, mint bármilyen szó.
– Az érzelem neked nem arany vagy selyem, Zorandra. Számodra éltető víz – mondta Kier az asztalnál ülve, miközben egy megsárgult tekercset simított ki. – Ha dühös vagy, elpazarlod az erőd. De ha ellopod az ellenfeled haragját, ő üresen marad, te pedig teli hassal vágsz bele a csatába. Érted már?
Bólintottam.
Már nemcsak az árnyékokat láttam a falon, hanem a szobában lüktető színes szálakat is. Éreztem Zephyr kintről beszűrődő unalmát, amely fakó bézs fonalként kúszott be az ajtó alatt, keveredve a folyosón őrködő katona jégkék félelmével. Minden szál éhes kígyóként tekergett felém a padlón. Kromáknak hívtuk őket.
– Mutasd! – parancsolta. Kier büszke kígyó-fonala nem halványult el az évek alatt, de vegyült bele olyan szín, amihez még nem tudtam érzelmet párosítani.
A fal mellé húzódtam. Egy óvatlan pillanatban „rámarkoltam” a folyosón álló őr halvány türkiz éberség-kromájára, és egyetlen rántással kitéptem belőle. Hirtelen sokkal tisztább lett a világ. A tekintetem élesen követte a karomon kanyargó mágikus szálat.
Kintről tompa puffanás hallatszott: a férfi egyszerűen elaludt és eldőlt, mint egy élettelen bábu. Kier elégedetten dőlt hátra a székében. Az ajtó mögül halk kacaj és egy morgás hallatszott, nemtetszésként Zephyrtől.
─── ⚔ ───
Slr. Az Izzás után 1507 évvel
Kier az emberi pszichológiáról és a félelem anatómiájáról is tartott leckéket.
– Nem csak az arc árulkodhat. Ha csuklya takarja az ellenfelet, nem tudsz olvasni a tekintetéből. Soha ne támaszkodj egyetlen lehetőségre! Keresd a hibákat a mozgásában. A mágia csalóka lehet, Zorandra, ezért hagyatkozz a józan eszedre is: figyeld a tartást, fülelj a léptekre – oktatott, miközben mellettem lépkedett Kőváros piacának lüktető forgatagában.
A tömeg ezer színben pompázott: vénektől a lókötőkig mindenféle népség megfordult itt; a barna, sápadt és ében bőrű alakok tarka folyamként hömpölyögtek. Úgy ittam magamba a világ zaját, hogy bele-beleszédültem. Az ételek ezernyi aromája, az italok párája és az ismeretlen fűszerek illata eddig sosem tapasztalt érzetekkel árasztott el.
A település méretei lenyűgöztek. Égig érő hegyek ölelték körbe a házakat, a mélyben pedig ott lüktetett Vasváros, a forrongó törp bányásztelep. Az épületek fantomkőből emelt falain a szürke és a mélykék sötét kontrasztot alkotott a feketével. Gyönyörű volt, ugyanakkor végtelenül mocskos is. A feketepiac a leghírhedtebb zsiványokat és a Suttogókat rejtette – utóbbiról kevesen tudtak, és még kevesebben élték túl a velük való találkozást.
– Zsoldosok és gyilkosok. Tollas tündérszárnyaikat elrejtik a köpenyük alá, de kiszúrhatod őket, ha képes vagy úgy osonni az árnyak peremén, ahogy ők. Soha ne kezdj harcot egy Suttogóval, amíg nem ismered a szavukat – hajolt közelebb hozzám, miközben elhaladtunk egy cipókat áruló, mogorva törp mellett.
Megkordult a hasam, de csak összefontam a karomat. Kérdőn néztem fel rá. Nem értettem az utolsó mondatát.
– Érzelemmentesek. Egy rítus során kiölnek belőlük minden emberi érzést, hogy csak a gyilkolás ösztöne maradjon. Halkabbak a lélegzetnél, és kegyetlenebbek bármelyik jégtrollnál vagy anogvesinél – mondta, és közben gyengéden elsimította a vállamról a hajamat.
Az érintésétől megborzongtam, ösztönösen arrébb húzódtam. Nem néztem többé rá, csak az utat figyeltem, és némán bólogattam, miközben próbáltam minden szavát az elmémbe vésni.
─── ⚔ ───
Slr. Az Izzás után 1508 évvel
Kier arra is megtanított, hogyan olvassak az arcokról; miként ismerjem fel a hazugságot, a bizonytalanságot vagy a rejtett gyengeséget.
– Nem hihetsz mindig a szavaknak. Ahogy arra sem alapozhatsz, hogy a mágiád örökké a segítségedre siet. Vannak, akik képesek elrejteni az érzelmeiket, de a testük nem hazudik – mondta, a konyhába belépő felderítőket pásztázta.
Az érzelmek számomra nem olyanok voltak, mint másoknak. Én nem feltétlenül éltem át, inkább csak láttam őket. Nem értettem, miért ne hagyatkozhatnék a képességemre bármikor, ha egyszer ott van.
– Doran, gyere ide! – intett az egyik érkezőnek.
A katona arcát maszk takarta, fekete ruhája sáros volt, bőrpáncélja több helyen megkopott. Oldalán két rövidkard fityegett.
– Ige’, uram?
– Figyelsz, Zorandra? – fordult felém Kier egy halvány félmosollyal. Bólintottam, míg kézzel jeleltem neki, figyelek. – Remek. Ő itt Doran. Hét éve a Vörös Kard felderítője. Veteránnak számít.
Nem tudtam, mire akar kilyukadni. Találkoztam már a férfival a közös edzéseken.
– Doran, elkészült a tegnapi szhil-jelentés? – firtatta Kier, tőle szokatlanul nyájasan.
– Ige’, uram. A következő tanácskozáson átadom – felelt a katona, majd szorosan összefonta a karját a mellkasa előtt.
– Figyeld meg, Zorandra. Védekező testtartás – jegyezte meg a mentorom, le sem véve a szemét a felderítőről.
Doran ujjai ütemesen doboltak a felkarján. Mágiát még nem használtam, de anélkül is láttam, mennyire feszült.
– Uram? – szólalt meg halkan, miközben elfordult, mintha a konyha érdekesebbé vált volna számára. A hangja nem remegett, de gyanúsan csöndes volt ahhoz a zsivajhoz képest, amivel kártyázni szokott a keleti kapunál.
– Ha valaki szorong, akkor zizeg, egyik lábáról a másikra áll. Ezek csak apróságok és sok olyan más jel van közöttük, amik árulkodóak. Nem kell mágikus érzék, hogy észrevedd ezeket. Sokan próbálnak az érzelmeikkel ellentétesen viselkedni, de egy apró rándulás vagy a hang elvékonyodása mindig falat repeszt a hazugságon. – Kier párat koppantott az asztalon. A felderítő felénk kapta a fejét, és láthatóan összerezzent.
Már sejtettem a lecke lényegét. Koncentráltam, hogy mágikusan is lássam azt, amit elmondott. Doran nyaka körül szürkészöld fonalak tekeregtek, és láttam, ahogy egyre szorosabban feszülnek rá. Szorongás és feszültség.
– Elmehetsz, de holnapra legyen az asztalomon az a jelentés! – intett Kier. A férfi egy mély sóhaj kíséretében tisztelgett, majd sietősen távozott.
─── ⚔ ───
Slr. Az Izzás után 1509 évvel
Kier belém sulykolta: a legveszélyesebb fegyver nem az acél, hanem az elme, és a győzelem gyakran már a csata előtt eldől.
Velem szemben állt a gyakorlótéren, kezeit mélyen zsebre dugva. Körülöttünk edzőbábuk hevertek szanaszét, a falakon láncokról lógó pengék sötétlettek. Fejünk felett ólomszürke esőfelhők gyülekeztek.
Izzadtan, zihálva meredtem előre, fehéredő ujjakkal szorítottam egy nehéz pallos markolatát. A vas súlya lehúzta a karomat. A vállam már sajgott a kínzással felérő edzéstől, de nem panaszkodtam; nem akartam hangot adni a kimerültségnek, pedig legszívesebben a homokba szúrtam volna a pengét, hogy szó nélkül elsétáljak.
– Támadj! – utasított azon a színtelen hangján, amit annyira gyűlöltem. Volt benne valami fojtogató, ami a mellkasomba fészkelte magát, és nem hagyott levegőhöz jutni.
Elegem volt a hajszából, így kapva kaptam az alkalmon: dühödten rontottam rá. Kier azonban egy hanyag mozdulattal kitért az utamból. A pallos lendülete megállíthatatlanul rántott magával, és a következő pillanatban már a földön találtam magam. A fejem tompán koppant a talajon. A térdem felhorzsolódott, az államról pedig vékony, meleg sugárban szökött a vér.
– Ne harcolj indulatból. Olyan hideg fejjel ölj, mint amilyen fagyos az acélod – állt meg felettem.
Hirtelen a hajamba markolt, és hátrafeszítette a fejemet. Jéghideg penge élét éreztem a torkomhoz simulni. Az állkapcsom megfeszült, rámarkoltam a karjára, de a szorítása rendíthetetlen maradt. Orromat megtöltötte a fenyő illata, forró tenyere pedig a tarkómra csúszott.
– Mára végeztünk – suttogta a fülembe. Minden idegszálam megremegett a hangjától. Durván ellökött magától.
Ott maradtam a földön térdelve, némán átkozva még a nevét is. Mire felnéztem, ő már beért az épületbe. Magányosan maradtam a gyűlölet könnyeivel, amiket néhány pillanattal később a leszakadó eső mosott le az arcomról.
─── ⚔ ───
Slr. Az Izzás után 1510 évvel
A gyakorlópálya sarában a mágia olykor kevésnek bizonyult.
– Túl lassú! – Zephyr hangja úgy dörrent, akár az ágyúszó. Hatalmas gyakorló kardja a vállamnak csapódott, és a földre kényszerített. A számban éreztem a sár és a vér fémes ízét. Szálkás voltam és inas, de az óriás ereje ellen ez is kevésnek látszott. – Kelj fel, kislány! – gúnyolódott. – Vagy küldjelek inkább a kolostorba imádkozni?
Nem válaszoltam. Soha nem válaszoltam.
Figyeltem, ahogy előre tolja a lábát. A következő csapáshoz vette a lendületet. Nem hagyhattam. Ruganyosan felpattantam, és a tőröm markolatával olyan ütést mértem a térdhajlatba, hogy még a titán is megremegett. A kardja a földön koppant. Csörrenve csúszott arrébb, én pedig diadalittasan elmosolyodtam. Az óriás tekintete rám villant, majd intett a kezével.
Fél tucat felderítő rontott ki az épületből, teljes fegyverzetben. A pengék élesen csillantak a napfényben. Két tőrömnek látszólag esélye sem volt, de nem maradt időm mérlegelni.
A talajt pásztázva észrevettem, ahogy két férfi árnyéka megremeg. Azonnal leguggoltam. A támadásuk süvítve szállt el a fejem felett. Kilőttem magam. Az egyikük gyomrát céloztam meg a vállammal, miközben a társa combjába mélyítettem a pengém.
Ordítás harsant a fülemben. A többiek is mozgásba lendültek. Az egyik elkapta a lábam, de egy félfordulatos rúgással a fülére sújtottam. A hátam a földnek csapódott. A szorítás engedett. Éles szúrást éreztem az oldalamnál. Az egyik felderítő hason csúszva belém mártotta a vasát. Vörös permetet köhögtem a porba. Oldalra vetődtem.
A fájdalom ködén át figyeltem a mozgást. A látásom homályosult. A testem lassult. Mielőtt egy nehéz bakancs a mellkasomba csapódott volna, összeszedtem az akaratom, és elgurultam. Elkaptam két parázsló, narancsszín kroma-szálat – a dühüket. Magam köré fontam, mint egy lüktető páncélt. A felderítők mérge egy pillanat alatt csapott át zavarodottságba. Felpattantam. Nem törődve a sebemmel az egyikre rontottam. Felugorva, teljes testsúlyommal a talajhoz szegeztem, torkához szorítva a fegyverem.
Egy pillanat alatt elnémúlt a harc. Zihálva néztem Zephyrre, aki szótlanul bólintott. Lepördültem a férfiról, és elterültem a földön pihegve.
Kier figyelmét mindig a testemen éreztem. Ott állt a pálya szélén, némán és rezzenéstelen arccal. Lemeztelenített a fojtott ridegsége és még a diadal ködén keresztül is esetlennek tartottam magam hozzájuk képest.
─── ⚔ ───
A fizikai kiképzés könyörtelen volt. Hajnaltól késő estig edzettem, a hegyek meredek ösvényein futva tágítottam a tüdőmet. Minden éjjel, mielőtt elaludhattam volna, egy felderítő rontott a szobámba, és rángatott ki az ágyból. Meg kellett védenem magam; nem létezett kegyelem.
Ha a figyelmem csak egy másodpercre is lankadt, az öklük a bordáimon csattant. Ha sikerült hárítanom, elmaradt a büntetés, de ha nem… akkor számos kört kellett tennem a Csendgerinc lábánál fekvő tó körül. Ha pedig mágiával próbáltam kibújni a feladat alól, mázsás súlyokat kaptam a nyakamba: Zephyr két kardját, amik külön-külön is akkorák voltak, mint én.
─── ⚔ ───
Slr. Az Izzás után 1511 évvel
A Vörös Kard külső, függőleges falain tanultam meg mászni. A fantomkő különös bizsergéssel járta át a testemet, miközben a tenyerem újra és újra megcsúszott a tükörsima felületen. Alig akadt kapaszkodó, de nem zuhanhattam le – odalent Kier várt rám. Ha elvétettem a fogást, ostor csattant a hátamon. Ha pedig hamarabb értem földet, mintsem elértem volna a párkányt, aznap megvonták tőlem az ételt és az italt. Büntetésül pedig a „fekete szobába” zártak, ahol vakon, fegyver és mágia nélkül kellett megküzdenem az ellenfelekkel.
─── ⚔ ───
Úsztam a hágó alján dübörgő, jéghideg folyóban is, ahol a víz vastag jégpáncélt vont a sziklákra. Mindezt a pók katonák figyelő tekintetétől kísérve. Kernex, a nyolclábúak ura sosem mutatkozott, de nekem minden áldott reggel a fészkek közelében, a fagyban kellett edzenem, amíg el nem nyertem a lények néma bizalmát.
Amikor Kier úgy érezte, a testem már elég szilárd, a figyelmét a belsőm felé fordította. Bezártak a Visszhangok Termébe, ahol a falak tisztán csiszolt fantomkőből álltak. Ez a hely nem ütött öklökkel, nem vágott ostorral – a saját elmémet fordította ellenem. A fantomkő felerősítette a félelmeimet, és látomásokat vetített körém: láttam a családomat, amint elfordulnak tőlem, és láttam önmagamat, amint holtan fekszem Csendgerinc lábánál.
Kier egy tőrt adott a kezembe, és rám zárta az ajtót három napra. Étel és ital nélkül, a falakból áradó természetfeletti bizsergésben kellett ébernek maradnom. Ha elaludtam volna, a fantomkő álmai örökre fogva tartanak. Minden alkalommal, amikor a szemhéjam lecsukódott, a falakból kinyúló láthatatlan kezek fojtogatni kezdtek. Saját magammal kellett vívnom a sötétben, a tőr élével vagdosva a karomat, hogy az éles fájdalom visszarántson a valóságba.
Mire Kier kinyitotta az ajtót, a tekintetem üres volt, mint a téli égbolt. Már nem volt bennem félelem, amit a kő felhasználhatott volna. Csak a tiszta, jeges akarat maradt.
─── ⚔ ───
Nem a csata zajától kellett félnem, hanem attól a pillanattól, amikor minden elcsendesedik. Kier egy alkalommal kivitt a Suttogó Kanyon szélére, ahol a szél olyan élesen fütyült a sziklák között, mintha ezer kárhozott lélek üvöltene egyszerre. A feladatom egyszerű volt: egy vékony kötélen kellett egyensúlyoznom a szakadék felett, miközben a hátamra kötöztek egy teli vizeskorsót.
A cél nem az átjutás volt. Órákon át kellett ott állnom a mélység felett, mozdulatlanul, mint egy szobor. Ha egyetlen csepp víz is kilöttyent a korsóból a lent tátongó kövekre, a kanyon alján várakozó felderítők tüzes nyilakat lőttek fel rám.
A füst marta a szememet, a szél pedig úgy rángatta a testemet, mintha egy rongybábu lennék. Az izmaim egy idő után önálló életre keltek; a combom rángatózni kezdett, a talpam pedig begörcsölt. Tudtam, ha leesem, Kier nem fog utánam nyúlni. Csak végignézi, ahogy a mélység végez velem.
Esténként a vádlimból szivárgott a vér, és a korsó súlya miatt a vállam napokig természetellenesen lógott, de megtanultam uralkodni a testem legkisebb rezdülésén is, miközben a sérüléseim meglepően, másnapra csak hegek maradtak.
─── ⚔ ───
Slr. Az Izzás után 1512 évvel
A kiképzés legváratlanabb része a tisztulás volt. Kier minden reggel egy kis kupica sűrű, fekete folyadékot itatott velem. Nem mondta meg, mi az, de az első korty után úgy éreztem, olvadt ólom folyik az ereimben. A méreg lassan dolgozott: látászavarokat okozott, és elgyengítette az izmokat. Ebben az állapotban, félvakon és remegő kézzel kellett kiállnom a gyakorlótérre.
– A harctéren nem mindig leszel erőd teljében – mondta, miközben könnyűszerrel hárította a bizonytalan ütéseimet. – Akkor is küzdened kell, ha a tested lázad ellened.
Minden egyes alkalommal, amikor elbuktam és a porba köptem az epét, Kier csak annyit kérdezett: „Feladod?” Ha igent mondtam volna, a kiképzésem véget ér, és soha többé nem léphettem a Vörös Kard falai közé. Minden alkalommal felküzdöttem magam. Akkor is, ha a világ kifordult a sarkaiból, és akkor is, ha a karom ólomsúlyúvá vált.
A nap végén kaptam meg az ellenanyagot, de a gyomromban maradt maró érzés emlékeztetett rá, egy harcosnak akkor is győznie kell, ha belülről falja fel a saját gyengesége.
─── ⚔ ───
Gyakran maga állt ki ellenem, és soha nem fogta vissza magát. Kék-zöld foltokkal, zúzódásokkal és mély vágásokkal borítva vonszoltam vissza magam a szobámba, de másnap hajnalban újra ott álltam, készen a harcra. Nem sírtam. Nem panaszkodtam. Csak nyeltem a fájdalmat, és hagytam, hogy minden egyes ütés keményebbé tegyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése