Szellemtánc: 4.

 

Negyedik pillanat...

A lábaim vittek előre.

A végzethez? Menedékhez? Hozzá?

A keserűség, a remény és valami sötétebb, névtelen érzés kavargott bennem. A mellkasomnál szorított, lekúszott a gyomromba, és végül erőtlenül engedte, hogy leüljek.

Pont ott kötöttem ki, ahonnan indultam: a kútkáván, ahol először megláttam azt a teremtményt, aki azóta is a bensőmben lüktetett.

Megszorítottam a jeges követ. Izzadság csorgott le a halántékomon, csiklandozta a borostás arcom. Lehajtottam a fejem. Lélegezz. Lélegezned kell!

Beszívtam a nyirkos levegőt. A tüdőm megtelt vele, de akadt benne más is. Gyömbér. Finom, alig érezhető illat, amely nyomként ült meg a nyelvemen, végigfutott a testemen.

Hátrahajtottam a fejem, lehunytam a szemem. A gyömbér mellé fémes, hideg aromát sodort a levegő. Acél. Mintha az a tekintet nemcsak színében lett volna az.

Ízlelgettem, forgattam a számban. Kiszorítottam minden más szagot: ételt, embert, az őszi ködöt. Csak ezt akartam. Egy kapaszkodót. De vajon valódi?

Kinyitottam a szemem. Az utcát pásztáztam, és közben a telefon kicsúszott az ujjaim közül. A földön csattant, talán össze is tört, de nem érdekelt. Az életet jelentő jelet máshol kerestem.

Arcok úsztak előttem. Színek, tömegek, lélegző bábok, akikben semmi sem volt, ami felülmúlhatná őt.

Megremegett minden izmom. Feszültem, mint egy felajzott íj. Kitörök. Ki kell szabadulnom ebből? Nem. Nem akarok! De miért? Mi ez a valami, ami belém vájta a karmait és nem enged?