2026. április 20., hétfő

Hóhér - 1. Jégszilánkok: 3. A titkok szövevényesek, akár a pók hálója

 



─── ──

 

Slr. Az izzás után 1513 évvel

Forró, fülledt este volt. Kier az asztalánál ült; vállai elnehezültek a napi haditerv súlya alatt. Elővett egy kristályüveget, és mélyvörös rumot töltött a poharába. Az ital nehéz, édes illata azonnal betöltötte a szoba dohos levegőjét.

– Hamarosan Nivendallba megyünk – mondta.

Még sosem jártam Hóvárosban. Mindent megtanultam róla, amit kellett: vallás, kereskedelem, merev társadalmi hierarchia. Utóbbit nem értettem teljesen, de nem is volt rá szükségem. Elraktároztam a tényeket, de nem tartottam annyira fontosnak. Az viszont nagyon is foglalkoztatott, hogy a legnagyszerűbb íjászokat ott képezték ki. Kislányként arról álmodtam, egyszer én is a Kristálydóm alatt hajtok fejet, miközben átveszem a vodrium íjat. De tudtam, ez a jövő már nem az enyém. A Vörös Kardhoz tartoztam, és nem hagytam volna el őket egyetlen zsák aranyért sem.

Az árnyékban álltam, mozdulatlanul. Figyeltem Kier torkát, ahogy megmozdul a korty után. Különös kíváncsiság ébredt bennem. Tudni akartam, milyen az az égető íz, amitől még az ő tekintete is meglágyul egy pillanatra.

Kifújta a levegőt, rám nézett. Meg sem moccantam.

– Miért nem beszélsz végre? Már nem vagy beteg. A bosszúd lassan elérhető közelségbe kerül. Mit akarsz még, Zorandra? – Felemelte a poharát. Könnyedén lötykölte az italát.

Percekig burkolóztam a csendbe, a kérdésén merengve. Mit akarok még? Mindent megkaptam, amit adhatott. A gyengeségemet erővé kovácsolta. Nem voltam már elveszett árva. Családra leltem, és évek kínkeserves munkáját fektettem bele – fájdalommal és vérrel vegyítve –, hogy az legyek, aki vagyok.

Két célom maradt: apám hollóacél kardjának kiérdemlése és a bosszú. Előbbit Kier gondosan elzárta előlem, mint egy ereklyét, mert még nem nőttem fel a forgatásához.

A levegőt nehezen fújtam ki. A hangomat évek óta nem használtam. A torkom kapart a szárazságtól. A nyelvem elzsibbadt a gondolattól is, hogy meg kell szólalnom. Ezerszer lejátszottam magamban a szavak megformálását, mégis az árnyak tűntek barátságosabbnak és ismerősebbnek. Az érzelmek mindent megmutattak, amit tudnom kellett, a sötétség pedig bárhová elvezetett, de nem maradhattam örökre néma.

Hamarosan eljön az idő, amikor már senki sem tarthat vissza az indulástól. Nyeltem egyet. A torkom elszorult.

– Kérek. – A hangom rekedt volt és idegen, akár egy rozsdás penge. Még én magam sem ismertem a csengését; már rég elfelejtettem, milyen volt, mielőtt elnémultam.

Kier keze megmerevedett a levegőben. Lassan leengedte a poharát, a tekintetében először villant meg valódi meglepetés. Talán azt hitte, a múltamról vallok, vagy kegyelemért könyörgök, de én csak a kristályüveg felé böktem az állammal. Elég volt az az egyetlen szó; fájt a beszéd, és bántotta a fülemet a saját hangom.

– Azt akarod, amit én iszom? – kérdezte selymesen, szája szegletében egy félmosollyal.

Bólintottam. Nem nevetett ki. Felállt, elővett egy másik kelyhet, és színültig töltötte a maró, vérszínű folyadékkal.

– Vigyázz vele – nyújtotta felém.

Ahogy átvettem, az ujjaink összeértek. Éreztem a bőréből sugárzó, fojtogató hőséget. Már rég nem mentorként tekintettem rá. A szívem hevesebben vert a közelében, a lábam pedig sokszor elgyengült egy-egy szűken mért dicséretétől. Sötét istenség maradt számomra, mint a kezdetekkor, de a tisztelet mellé valami más is vegyült.

Egyetlen húzásra kiittam az egészet. A rum úgy marta végig a torkomat, akár a folyékony tűz, a gyomromban pedig azonnal szétáradt a kábító melegség. Megtántorodtam, de a poharat nem engedtem el. Köhögtem, az arcom eltorzult a tömény szesz ízétől.

Tenyere mázsás súlyként nehezedett a vállamra. Perzselő tekintetétől szóra nyílt a szám, de végül lenyeltem a mondandómat. Az ő aranysárga fonala – az a büszke, fénylő kígyó –, már nemcsak tekergett. Finom, vöröses árnyalatok cikáztak át rajta, és gyengéden lüktetett, akár egy szívverés. Nem ismertem ezt az érzelmet. De mindenáron rá akartam jönni, mit jelent.

 

─── ───

 

Fél évvel később…

Beszélni nehéz volt. Sokáig halogattam. Visszatartottam a szavaimat. Inkább kézjelekkel kommunikáltam és csak akkor szólaltam meg, ha már nem maradt más választásom. De egy idő után, kénytelen voltam a hangomat használni a csendes bólogatás helyett.

A háború elhúzódott, ahogy a hóvárosi utazásunk előkészületei is. Kier és Zephyr váltották egymást a fronton, mindent megtéve az ügy érdekében, nálam pedig a felderítők adták egymásnak a kilincset.

Mielőtt azonban élesben bizonyíthattam volna, meg kellett ismernem a Kard könyvtárának minden elérhető írását. Meg kellett tanulnom rendesen olvasni, ami sokkal nehezebbnek bizonyult, mint vártam. Eddig csak az edzésekre, a térképekre és a rejtőzködésre figyeltem, de ez…

Először a világnyelvet sajátítottam el. Olyan kifejezéseket használtak, amikről életemben nem hallottam; harcosnak neveltek, nem gyógyítónak vagy alkimistának. A hangos olvasás ráadásul kész kínszenvedés volt.

– Muszáj olvasnod, nem maradhatsz örökre néma – tolt elém egy újabb vaskos kötetet Zephyr.

A könyvtár falai roskadoztak. A könyvek tornyosultak a padlón, és néha a plafon alatt lebegtek a sűrű mágiától; egyszerűen nem fértek el sehol. A látvány lenyűgöző volt, mert bár beszélni gyűlöltem, olvasni annál inkább szerettem. Még, ha nagyon lassan is ment.

– Nem… akarok – suttogtam, csak hogy ne kelljen hangoskodnom.

– Ez nem akarás kérdése. A zsiványok között talán megtalálnád a helyed, de vezetőként a szavaid is pengék lesznek; nem támaszkodhatsz csak az acélodra – simította meg hatalmas tenyerével a hajamat. A bőrén még ott fehérlett a heg, amit kislányként vágtam rá.

– Vezető? – kaptam fel a fejem, és összehúztam a szemem.

A tekintete őszintének tűnt. Az árnyéka nem remegett, a teste nem árult el ellentmondást.

– Zorandra – tette a kezét az előttem heverő papírosra. – Ebben a világban szükség van keménykezű vezetőkre, te pedig magától a rideg hadúrtól tanulsz. Nem gondolod, hogy ez jelent valamit? – kérdezte fojtott hangon.

– Valami… nem tetszik… neked, ugye? – dőltem hátra a széken, keresztbe fonva a karomat.

Nem számítottam ilyen vallomásra, ezért nem is vettem különösebben komolyan azt, amit Zephyr mondott. Nem voltam vezető, még csak harcos sem igazán.

– Valóban. Rossz előérzetem van. A természet rohad, és a föld magja remeg. Minden egyes meditációmmal egyre inkább érzem, hogy valami olyan dolog fog történni, amire nem vagyunk felkészülve – bólintott. Elvette a kezét, és egy másik könyv után nyúlt.

– Az Izzásra gondolsz?

– Én ott voltam, amikor megtörtént. Évekig zárt kőbe a mágia – mondta halkan, majd lecsapta elém a kötetet. – De most tanulj! Kier kiadta parancsba, mire visszatér, tudd a nyelvet és az olvasást is.

Kinyitott egy oldalt, és súlyos tenyerét a hátamra fektetve ösztökélt az asztal fölé. Csak némán morogtam rá, bár a mosoly már a szám szélén bujkált. Zephyr hasonlított az apámra: keménykezű volt, de gyengéd; olyan férfi, aki tűzön-vízen át megvédi azt, amit szeret.

Elővett egy kisebb erszényt, és kivett belőle valamit, amit hatalmas tenyerétől nem láthattam.

– Mit…

– Csitt! Olvass! – koppintott a fejemre, pedig égetett a vágy, hogy tudjam, mit készít. Zé mindig valami aprósággal foglalta le magát, amikor nem volt dolga; legtöbbször meg is mutatta a faragványait vagy a dobókéseknek szánt finom pengéit.

Felfújtam az arcomat, de végül a könyv elejére lapoztam, hogy folytassam a hangos olvasást. Belenéztem a sorokba, de szinte semmit sem értettem belőlük, így egy darabig némán futott a szemem a papíron.

– Hangosan, Zorandra! – szólt rám szigorúan.

– Jó, de… egy szót sem értek… belőle – sóhajtottam fel, majd újrakezdtem, de folyton megakadtam a kiejtésben:

 

Kutatási feljegyzés, Dr. Aurelian Voess:

Caelentis – Alsó Stabilitási és Hidrodinamikai Egység

A 2-a és 2-y szektorokban végzett nyomáseloszlási mérések továbbra sem illeszthetők a standard mélytengeri modellekhez. A statikus terhelés számított és mért értékei közötti eltérés nem mutat hőmérsékleti vagy szerkezeti okokra utaló korrelációt.
A lebegtető rendszerek válaszideje bizonyos ciklusokban lerövidül, miközben az energiafelvétel nem növekszik arányosan. Az impulzus–reakció görbe helyenként időbeli előrecsúszást mutat. A jelenség laboratóriumi környezetben nem reprodukálható.
A vízköri vizsgálatok során megfigyelhető, hogy az ülepedési konstans időszakosan nullához közelít, majd spontán visszatér az elméleti értékhez. A jelenség időben egybeesik a város alatti mély szintek terhelésváltásaival.

 

– Olyan szavakat használnak… amiket nem értek. Ez a… – megforgattam a kezemben a könyvet. Elütött a többi kötettől: kisebb volt, a borítása pedig sima és furcsán rugalmas, mintha valamilyen ismeretlen anyagból öntötték volna. – Ez Cseppvárosról beszél… de mit jelentenek ezek? Mi ez… a könyv?

Semmit sem értettem abból, ami elém került. A kifejezések kemények voltak. A nyelvem nem pörgött velük egyenletesen. Próbáltam formálni hozzá a szavakat, de a jelentésük nélkül, sokkal nehezebbnek bizonyult.

Zé megállt a mozdulatban, és az ölébe rejtette a tárgyat, amin dolgozott.

– Jó pár ezer éve, amikor még nem létezett az Izzás, talán még mágia sem, egy másik világ osztozott ezen a földön. Én magam sem láttam azt a kort. Ez egy tudós feljegyzése. A város egy kutatóintézet volt, ha jól sejtem. Olyan hely, mint amilyeneket az alkimisták vagy a Kard használ, csak sokkal fejlettebb. Itt a víz törvényeit tanulmányozták. Nem is értem, miért került hozzád ez a napló. Ennek a zárt részlegen lenne a helye – vette ki finoman a kezemből, és megforgatta az ujjai között.

– Tehát… azt mondod, hogy volt egy… másik világ a miénk előtt? – csillant fel a kíváncsiságom, és teljes testtel felé fordultam. – Erről sosem tanítottatok.

– Mert erről mi sem tudunk túl sokat – felelte Zephyr. – Több mint tízezer évet éltem már le, de Cseppvároson kívül nem leltem nyomát semmiféle maradványnak, ami abból a letűnt korból származna.

– És ami… a városban van? – firtattam. – Nem okozhat gondot ez a – kerestem a szót, amit az imént olvastam –, teherváltás, mondjuk? – nyögtem ki nagy nehezen.

– Erről nincs tudomásom. Valentinnel kellene beszélned; ő ért valamennyire ezekhez a régi tudományokhoz. Nem véletlenül állomásozik délen, a vizek birodalmában, de ne…

– Mikor mehetek oda? Találkozni akarok vele, és…

Még be sem fejeztem a mondatot, olyan villámgyorsan tapasztotta a tenyerét a számra, hogy elfelejtettem levegőt venni.

– Nem! – A hangja jeges morajlás volt, a szívem is kihagyott egy ütemet tőle. – Valentinnek a közelébe sem mehetsz. Egyedül semmiképpen. Megértetted?

A tenyerébe motyogtam minden létező szitkot, amit csak ismertem. Amikor végre abbahagytam, elhúzta a kezét.

– Ha befejezted a duzzogást, folytasd az olvasást azzal – mutatott az asztal szélén heverő egyik vaskos kötetre.

Nem szólaltam meg. Láttam, ahogy a düh narancsszín fonala éhes kígyóként tekeredik a dereka köré, így inkább magam elé húztam a következő adagot, és halkan újra olvasni kezdtem.

Pár óra múlva, amikor már gyertyát kellett gyújtani, álmosan döntöttem a fejemet a tenyerembe. Egyre nehézkesebben pörgettem a nyelvemen az idegen szavakat. Meguntam a betűket; a falak közé szorított lelkem szabadulni vágyott.

– Mit… jelent? – böktem egy mondatra a lapon, amivel még nem találkoztam.

Var doren lenore vele, tor selor vele, meln kel no vexe. „Ha az úr engedelmességet követel, a szolga engedelmes, míg az élete nincs veszélyben” – hajolt fölém, hogy lássa, hová mutatok.

– Ez meg… mit jelent? A szolga… az szolga, nem? – fordultam felé, és egy gyors, pimasz puszit nyomtam az arcára. Az ajkam azonnal bizseregni kezdett a szúrós borostájától.

– Nem teljesen. Minden területen mást jelent ez a kifejezés. A kontinensen a szolga csak addig szolgál, amíg a szerződése köti. Ha az ura az életét fenyegeti, joga van megvédeni magát – érintette meg a helyet, ahova szorítottam a számat és halvány mosoly jelent meg az arcán.

Ke… drox kel – legyintettem unottan.

– Igen, ez tényleg baromság. De ne beszélj csúnyán, nem szép dolog – nevette el magát. A hangja olyan mély volt, hogy a szék alattam rezegni kezdett. – Nem is tudom, honnan tanultad ezt a mocskot… – mormogta az orra alatt.

– A felderítőktől – csaptam össze a kezem. – De minek tartanak… egyáltalán szolgát? És kik… azok az urak? – csuktam be a könyvet, megsimítva a borítóját, amelyről apró bőrfoszlányok ragadtak a tenyeremre.

– Az úr, vagyis a doheseren, egyfajta nemesi rang. Általában lovagokból emelkednek ki, miután leszolgálták a király által előírt időt – egyenesedett fel mellőlem.

Doheseren. Úrparipa. Nagyon… furcsán hangzik. Na és a szolgák? – álltam fel, hogy a helyére tegyem a kötetet.

– Nem úgy tartják őket, ahogy gondolod. A szolgák ott… hm… olyanok, mint a háziállatok. A legtöbbjük magától csatlakozik a doheserenjéhez. Törvény tiltja, hogy bárkit félelemből kényszerítsenek szolgálatra.

– Kier azt mondta… te is voltál valamiféle szolga – csúsztattam vissza a könyvet a fekete bőrkötéses társai közé, miközben fél szemmel Zephyr arcát lestem.

– Voltam. Szolgaként kezdtem, de lovagként hagytam el a kontinenst. A Vörös Kard pedig felfigyelt rám – bólintott, de láttam, ahogy megfeszül az álla, és hatalmas ujjaival a zafírköves karkötőjét kezdte birizgálni.

Az örökös, halvány rózsaszín-kroma lassú vízként csordogált körülötte a padlóra, de valami fakó lila is vegyült bele. Nem feszültséget éreztem; aggodalom futott át rajta, a szomorúság fojtogató hálója pedig szorosan körbefonta a szeretet apró cseppjeit.

A saját fonalaimat sosem láttam. Körülöttem mindig csak az a fekete, ködszerű pulzálás vibrált. De ahogy megpillantottam Zephyr gyászát, leporoltam magamról a könyvtár porát, és odaléptem hozzá.

– Ha szeretnél beszélni róla… – emeltem fel a fejem, majd egyszerűen átöleltem a karját, hogy az a ronda szín eltűnjön a szeretete mellől.

– Nem. Nincs a múltamban már semmi, ami meggátol abban, hogy a jövőben éljek – karolt át. Nehéz fejét óvatosan az enyémre fektette, és megcirógatta a hátamat.

– Akkor… mi lenne, ha elmennénk aludni, és… várj! – kaptam fel a fejem olyan hirtelen, hogy Zephyr orra a hajamba fúródott.

Gyorsan elléptem tőle, ő pedig fájdalmasan az arcához kapott.

– Ne haragudj… nem akartam, én csak… – Egyik lábamról a másikra nehezedtem, és idegesen figyeltem, nem ered-e el a vére.

– Semmi baj, de legközelebb a harctéren legyél ilyen gyors – nevetett fel jóízűen, bár a szeme sarkában, a gyertyafényben látni véltem egy megcsillanó könnycseppet.

– Tudod, Zé… én nagyon félek – vallottam be végül, a számat rágva. Átöleltem magam, mintha ezzel megvédhetném a lelkemet.

– Én is félek. Mindenki fél. Ne hidd magad kevesebbnek, mert tartasz a csatától vagy a haláltól – komolyodott meg hirtelen. – Egyszer így is, úgy is eljön a vég. Csak az számít, ki voltál, és hogyan éltél.

– És ha nem leszek senki? – suttogtam.

– A szeretteidért küzdj az életben, és minden leszel a halálodban – mosolyodott el lágyan.

Ha képes lettem volna sírni, megteszem. De csak egy fojtó érzés költözött a zsigereimbe, amitől nehezen kaptam levegőt; mégis keményen tartottam magam.

– Olyan vagy, mintha… az apám lennél. Szóval… meg ne merj halni… vagy megtaposom a hulládat – mondtam még a saját fülemnek is hidegen. Felkaptam egy gyertyát, és elindultam a szobám felé, mielőtt válaszolhatott volna.

Nem akartam hallani a szavait. A rózsaszín-kromája még a legmélyebb éjjelen is lámpásként világított nekem.

 

─── ───

 

A kutatási feljegyzéshez használt olvasmányok:
– L. D. Landau - E. M. Lifsic: Elméleti fizika VI. Hidrodinamika
– Wikipédia
– A Szegedi Tudományegyetem hidrodinamikai prezentációja
– ... és fikciós elméletek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése