─── ⚔ ───
Slr. Az izzás után 1513 évvel
Forró, fülledt este volt. Kier az
asztalánál ült; vállai elnehezültek a napi haditerv súlya alatt. Elővett egy
kristályüveget, és mélyvörös rumot töltött a poharába. Az ital nehéz, édes
illata azonnal betöltötte a szoba dohos levegőjét.
– Hamarosan Nivendallba megyünk –
mondta.
Még sosem jártam Hóvárosban.
Mindent megtanultam róla, amit kellett: vallás, kereskedelem, merev társadalmi
hierarchia. Utóbbit nem értettem teljesen, de nem is volt rá szükségem.
Elraktároztam a tényeket, de nem tartottam annyira fontosnak. Az viszont nagyon
is foglalkoztatott, hogy a legnagyszerűbb íjászokat ott képezték ki.
Kislányként arról álmodtam, egyszer én is a Kristálydóm alatt hajtok fejet,
miközben átveszem a vodrium íjat. De tudtam, ez a jövő már nem az enyém. A
Vörös Kardhoz tartoztam, és nem hagytam volna el őket egyetlen zsák aranyért
sem.
Az árnyékban álltam, mozdulatlanul.
Figyeltem Kier torkát, ahogy megmozdul a korty után. Különös kíváncsiság ébredt
bennem. Tudni akartam, milyen az az égető íz, amitől még az ő tekintete is
meglágyul egy pillanatra.
Kifújta a levegőt, rám nézett. Meg
sem moccantam.
– Miért nem beszélsz végre? Már nem
vagy beteg. A bosszúd lassan elérhető közelségbe kerül. Mit akarsz még,
Zorandra? – Felemelte a poharát. Könnyedén lötykölte az italát.
Percekig burkolóztam a csendbe, a
kérdésén merengve. Mit akarok még? Mindent megkaptam, amit adhatott. A
gyengeségemet erővé kovácsolta. Nem voltam már elveszett árva. Családra leltem,
és évek kínkeserves munkáját fektettem bele – fájdalommal és vérrel vegyítve –,
hogy az legyek, aki vagyok.
Két célom maradt: apám hollóacél
kardjának kiérdemlése és a bosszú. Előbbit Kier gondosan elzárta előlem, mint
egy ereklyét, mert még nem nőttem fel a forgatásához.
A levegőt nehezen fújtam ki. A
hangomat évek óta nem használtam. A torkom kapart a szárazságtól. A nyelvem
elzsibbadt a gondolattól is, hogy meg kell szólalnom. Ezerszer lejátszottam
magamban a szavak megformálását, mégis az árnyak tűntek barátságosabbnak és
ismerősebbnek. Az érzelmek mindent megmutattak, amit tudnom kellett, a sötétség
pedig bárhová elvezetett, de nem maradhattam örökre néma.
Hamarosan eljön az idő, amikor már
senki sem tarthat vissza az indulástól.
Nyeltem egyet. A torkom elszorult.
– Kérek. – A hangom rekedt volt és
idegen, akár egy rozsdás penge. Még én magam sem ismertem a csengését; már rég
elfelejtettem, milyen volt, mielőtt elnémultam.
Kier keze megmerevedett a
levegőben. Lassan leengedte a poharát, a tekintetében először villant meg
valódi meglepetés. Talán azt hitte, a múltamról vallok, vagy kegyelemért
könyörgök, de én csak a kristályüveg felé böktem az állammal. Elég volt az az
egyetlen szó; fájt a beszéd, és bántotta a fülemet a saját hangom.
– Azt akarod, amit én iszom? –
kérdezte selymesen, szája szegletében egy félmosollyal.
Bólintottam. Nem nevetett ki.
Felállt, elővett egy másik kelyhet, és színültig töltötte a maró, vérszínű
folyadékkal.
– Vigyázz vele – nyújtotta felém.
Ahogy átvettem, az ujjaink
összeértek. Éreztem a bőréből sugárzó, fojtogató hőséget. Már rég nem
mentorként tekintettem rá. A szívem hevesebben vert a közelében, a lábam pedig
sokszor elgyengült egy-egy szűken mért dicséretétől. Sötét istenség maradt
számomra, mint a kezdetekkor, de a tisztelet mellé valami más is vegyült.
Egyetlen húzásra kiittam az
egészet. A rum úgy marta végig a torkomat, akár a folyékony tűz, a gyomromban
pedig azonnal szétáradt a kábító melegség. Megtántorodtam, de a poharat nem
engedtem el. Köhögtem, az arcom eltorzult a tömény szesz ízétől.
Tenyere mázsás súlyként nehezedett
a vállamra. Perzselő tekintetétől szóra nyílt a szám, de végül lenyeltem a
mondandómat. Az ő aranysárga fonala – az a büszke, fénylő kígyó –, már nemcsak
tekergett. Finom, vöröses árnyalatok cikáztak át rajta, és gyengéden lüktetett,
akár egy szívverés. Nem ismertem ezt az érzelmet. De mindenáron rá akartam
jönni, mit jelent.
─── ⚔ ───
Fél évvel később…
Beszélni nehéz volt. Sokáig
halogattam. Visszatartottam a szavaimat. Inkább kézjelekkel kommunikáltam és
csak akkor szólaltam meg, ha már nem maradt más választásom. De egy idő után,
kénytelen voltam a hangomat használni a csendes bólogatás helyett.
A háború elhúzódott, ahogy a
hóvárosi utazásunk előkészületei is. Kier és Zephyr váltották egymást a
fronton, mindent megtéve az ügy érdekében, nálam pedig a felderítők adták
egymásnak a kilincset.
Mielőtt azonban élesben
bizonyíthattam volna, meg kellett ismernem a Kard könyvtárának minden elérhető
írását. Meg kellett tanulnom rendesen olvasni, ami sokkal nehezebbnek
bizonyult, mint vártam. Eddig csak az edzésekre, a térképekre és a
rejtőzködésre figyeltem, de ez…
Először a világnyelvet sajátítottam
el. Olyan kifejezéseket használtak, amikről életemben nem hallottam; harcosnak
neveltek, nem gyógyítónak vagy alkimistának. A hangos olvasás ráadásul kész
kínszenvedés volt.
– Muszáj olvasnod, nem maradhatsz
örökre néma – tolt elém egy újabb vaskos kötetet Zephyr.
A könyvtár falai roskadoztak. A
könyvek tornyosultak a padlón, és néha a plafon alatt lebegtek a sűrű mágiától;
egyszerűen nem fértek el sehol. A látvány lenyűgöző volt, mert bár beszélni
gyűlöltem, olvasni annál inkább szerettem. Még, ha nagyon lassan is ment.
– Nem… akarok – suttogtam, csak
hogy ne kelljen hangoskodnom.
– Ez nem akarás kérdése. A
zsiványok között talán megtalálnád a helyed, de vezetőként a szavaid is pengék
lesznek; nem támaszkodhatsz csak az acélodra – simította meg hatalmas
tenyerével a hajamat. A bőrén még ott fehérlett a heg, amit kislányként vágtam
rá.
– Vezető? – kaptam fel a fejem, és
összehúztam a szemem.
A tekintete őszintének tűnt. Az
árnyéka nem remegett, a teste nem árult el ellentmondást.
– Zorandra – tette a kezét az
előttem heverő papírosra. – Ebben a világban szükség van keménykezű vezetőkre,
te pedig magától a rideg hadúrtól tanulsz. Nem gondolod, hogy ez jelent
valamit? – kérdezte fojtott hangon.
– Valami… nem tetszik… neked, ugye?
– dőltem hátra a széken, keresztbe fonva a karomat.
Nem számítottam ilyen vallomásra,
ezért nem is vettem különösebben komolyan azt, amit Zephyr mondott. Nem voltam
vezető, még csak harcos sem igazán.
– Valóban. Rossz előérzetem van. A
természet rohad, és a föld magja remeg. Minden egyes meditációmmal egyre inkább
érzem, hogy valami olyan dolog fog történni, amire nem vagyunk felkészülve –
bólintott. Elvette a kezét, és egy másik könyv után nyúlt.
– Az Izzásra gondolsz?
– Én ott voltam, amikor megtörtént.
Évekig zárt kőbe a mágia – mondta halkan, majd lecsapta elém a kötetet. – De
most tanulj! Kier kiadta parancsba, mire visszatér, tudd a nyelvet és az
olvasást is.
Kinyitott egy oldalt, és súlyos
tenyerét a hátamra fektetve ösztökélt az asztal fölé. Csak némán morogtam rá,
bár a mosoly már a szám szélén bujkált. Zephyr hasonlított az apámra:
keménykezű volt, de gyengéd; olyan férfi, aki tűzön-vízen át megvédi azt, amit
szeret.
Elővett egy kisebb erszényt, és
kivett belőle valamit, amit hatalmas tenyerétől nem láthattam.
– Mit…
– Csitt! Olvass! – koppintott a
fejemre, pedig égetett a vágy, hogy tudjam, mit készít. Zé mindig valami
aprósággal foglalta le magát, amikor nem volt dolga; legtöbbször meg is mutatta
a faragványait vagy a dobókéseknek szánt finom pengéit.
Felfújtam az arcomat, de végül a
könyv elejére lapoztam, hogy folytassam a hangos olvasást. Belenéztem a
sorokba, de szinte semmit sem értettem belőlük, így egy darabig némán futott a
szemem a papíron.
– Hangosan, Zorandra! – szólt rám
szigorúan.
– Jó, de… egy szót sem értek…
belőle – sóhajtottam fel, majd újrakezdtem, de folyton megakadtam a kiejtésben:
Kutatási feljegyzés, Dr. Aurelian
Voess:
Caelentis – Alsó Stabilitási és
Hidrodinamikai Egység
A 2-a és 2-y szektorokban végzett
nyomáseloszlási mérések továbbra sem illeszthetők a standard mélytengeri
modellekhez. A statikus terhelés számított és mért értékei közötti eltérés nem
mutat hőmérsékleti vagy szerkezeti okokra utaló korrelációt.
A lebegtető rendszerek válaszideje bizonyos ciklusokban lerövidül, miközben az
energiafelvétel nem növekszik arányosan. Az impulzus–reakció görbe helyenként
időbeli előrecsúszást mutat. A jelenség laboratóriumi környezetben nem
reprodukálható.
A vízköri vizsgálatok során megfigyelhető, hogy az ülepedési konstans
időszakosan nullához közelít, majd spontán visszatér az elméleti értékhez. A
jelenség időben egybeesik a város alatti mély szintek terhelésváltásaival.
– Olyan szavakat használnak… amiket
nem értek. Ez a… – megforgattam a kezemben a könyvet. Elütött a többi kötettől:
kisebb volt, a borítása pedig sima és furcsán rugalmas, mintha valamilyen
ismeretlen anyagból öntötték volna. – Ez Cseppvárosról beszél… de mit
jelentenek ezek? Mi ez… a könyv?
Semmit sem értettem abból, ami elém
került. A kifejezések kemények voltak. A nyelvem nem pörgött velük
egyenletesen. Próbáltam formálni hozzá a szavakat, de a jelentésük nélkül,
sokkal nehezebbnek bizonyult.
Zé megállt a mozdulatban, és az
ölébe rejtette a tárgyat, amin dolgozott.
– Jó pár ezer éve, amikor még nem
létezett az Izzás, talán még mágia sem, egy másik világ osztozott ezen a
földön. Én magam sem láttam azt a kort. Ez egy tudós feljegyzése. A város egy
kutatóintézet volt, ha jól sejtem. Olyan hely, mint amilyeneket az alkimisták
vagy a Kard használ, csak sokkal fejlettebb. Itt a víz törvényeit
tanulmányozták. Nem is értem, miért került hozzád ez a napló. Ennek a zárt
részlegen lenne a helye – vette ki finoman a kezemből, és megforgatta az ujjai
között.
– Tehát… azt mondod, hogy volt egy…
másik világ a miénk előtt? – csillant fel a kíváncsiságom, és teljes testtel
felé fordultam. – Erről sosem tanítottatok.
– Mert erről mi sem tudunk túl
sokat – felelte Zephyr. – Több mint tízezer évet éltem már le, de Cseppvároson kívül
nem leltem nyomát semmiféle maradványnak, ami abból a letűnt korból származna.
– És ami… a városban van? –
firtattam. – Nem okozhat gondot ez a – kerestem a szót, amit az imént olvastam
–, teherváltás, mondjuk? – nyögtem ki nagy nehezen.
– Erről nincs tudomásom.
Valentinnel kellene beszélned; ő ért valamennyire ezekhez a régi tudományokhoz.
Nem véletlenül állomásozik délen, a vizek birodalmában, de ne…
– Mikor mehetek oda? Találkozni
akarok vele, és…
Még be sem fejeztem a mondatot,
olyan villámgyorsan tapasztotta a tenyerét a számra, hogy elfelejtettem levegőt
venni.
– Nem! – A hangja jeges morajlás
volt, a szívem is kihagyott egy ütemet tőle. – Valentinnek a közelébe sem
mehetsz. Egyedül semmiképpen. Megértetted?
A tenyerébe motyogtam minden létező
szitkot, amit csak ismertem. Amikor végre abbahagytam, elhúzta a kezét.
– Ha befejezted a duzzogást,
folytasd az olvasást azzal – mutatott az asztal szélén heverő egyik vaskos
kötetre.
Nem szólaltam meg. Láttam, ahogy a
düh narancsszín fonala éhes kígyóként tekeredik a dereka köré, így inkább magam
elé húztam a következő adagot, és halkan újra olvasni kezdtem.
Pár óra múlva, amikor már gyertyát
kellett gyújtani, álmosan döntöttem a fejemet a tenyerembe. Egyre nehézkesebben
pörgettem a nyelvemen az idegen szavakat. Meguntam a betűket; a falak közé
szorított lelkem szabadulni vágyott.
– Mit… jelent? – böktem egy
mondatra a lapon, amivel még nem találkoztam.
– Var doren lenore vele, tor
selor vele, meln kel no vexe. „Ha az úr engedelmességet követel, a szolga
engedelmes, míg az élete nincs veszélyben” – hajolt fölém, hogy lássa, hová
mutatok.
– Ez meg… mit jelent? A szolga… az
szolga, nem? – fordultam felé, és egy gyors, pimasz puszit nyomtam az arcára.
Az ajkam azonnal bizseregni kezdett a szúrós borostájától.
– Nem teljesen. Minden területen
mást jelent ez a kifejezés. A kontinensen a szolga csak addig szolgál, amíg a
szerződése köti. Ha az ura az életét fenyegeti, joga van megvédeni magát –
érintette meg a helyet, ahova szorítottam a számat és halvány mosoly jelent meg
az arcán.
– Ke… drox kel –
legyintettem unottan.
– Igen, ez tényleg baromság. De ne
beszélj csúnyán, nem szép dolog – nevette el magát. A hangja olyan mély volt,
hogy a szék alattam rezegni kezdett. – Nem is tudom, honnan tanultad ezt a
mocskot… – mormogta az orra alatt.
– A felderítőktől – csaptam össze a
kezem. – De minek tartanak… egyáltalán szolgát? És kik… azok az urak? – csuktam
be a könyvet, megsimítva a borítóját, amelyről apró bőrfoszlányok ragadtak a
tenyeremre.
– Az úr, vagyis a doheseren,
egyfajta nemesi rang. Általában lovagokból emelkednek ki, miután leszolgálták a
király által előírt időt – egyenesedett fel mellőlem.
– Doheseren. Úrparipa.
Nagyon… furcsán hangzik. Na és a szolgák? – álltam fel, hogy a helyére tegyem a
kötetet.
– Nem úgy tartják őket, ahogy
gondolod. A szolgák ott… hm… olyanok, mint a háziállatok. A legtöbbjük magától
csatlakozik a doheserenjéhez. Törvény tiltja, hogy bárkit félelemből
kényszerítsenek szolgálatra.
– Kier azt mondta… te is voltál
valamiféle szolga – csúsztattam vissza a könyvet a fekete bőrkötéses társai
közé, miközben fél szemmel Zephyr arcát lestem.
– Voltam. Szolgaként kezdtem, de
lovagként hagytam el a kontinenst. A Vörös Kard pedig felfigyelt rám –
bólintott, de láttam, ahogy megfeszül az álla, és hatalmas ujjaival a
zafírköves karkötőjét kezdte birizgálni.
Az örökös, halvány rózsaszín-kroma
lassú vízként csordogált körülötte a padlóra, de valami fakó lila is vegyült
bele. Nem feszültséget éreztem; aggodalom futott át rajta, a szomorúság
fojtogató hálója pedig szorosan körbefonta a szeretet apró cseppjeit.
A saját fonalaimat sosem láttam.
Körülöttem mindig csak az a fekete, ködszerű pulzálás vibrált. De ahogy
megpillantottam Zephyr gyászát, leporoltam magamról a könyvtár porát, és
odaléptem hozzá.
– Ha szeretnél beszélni róla… –
emeltem fel a fejem, majd egyszerűen átöleltem a karját, hogy az a ronda szín
eltűnjön a szeretete mellől.
– Nem. Nincs a múltamban már semmi,
ami meggátol abban, hogy a jövőben éljek – karolt át. Nehéz fejét óvatosan az
enyémre fektette, és megcirógatta a hátamat.
– Akkor… mi lenne, ha elmennénk
aludni, és… várj! – kaptam fel a fejem olyan hirtelen, hogy Zephyr orra a
hajamba fúródott.
Gyorsan elléptem tőle, ő pedig
fájdalmasan az arcához kapott.
– Ne haragudj… nem akartam, én
csak… – Egyik lábamról a másikra nehezedtem, és idegesen figyeltem, nem ered-e
el a vére.
– Semmi baj, de legközelebb a
harctéren legyél ilyen gyors – nevetett fel jóízűen, bár a szeme sarkában, a
gyertyafényben látni véltem egy megcsillanó könnycseppet.
– Tudod, Zé… én nagyon félek –
vallottam be végül, a számat rágva. Átöleltem magam, mintha ezzel megvédhetném
a lelkemet.
– Én is félek. Mindenki fél. Ne
hidd magad kevesebbnek, mert tartasz a csatától vagy a haláltól – komolyodott
meg hirtelen. – Egyszer így is, úgy is eljön a vég. Csak az számít, ki voltál,
és hogyan éltél.
– És ha nem leszek senki? –
suttogtam.
– A szeretteidért küzdj az életben,
és minden leszel a halálodban – mosolyodott el lágyan.
Ha képes lettem volna sírni,
megteszem. De csak egy fojtó érzés költözött a zsigereimbe, amitől nehezen
kaptam levegőt; mégis keményen tartottam magam.
– Olyan vagy, mintha… az apám
lennél. Szóval… meg ne merj halni… vagy megtaposom a hulládat – mondtam még a
saját fülemnek is hidegen. Felkaptam egy gyertyát, és elindultam a szobám felé,
mielőtt válaszolhatott volna.
Nem akartam hallani a szavait. A
rózsaszín-kromája még a legmélyebb éjjelen is lámpásként világított nekem.
─── ⚔ ───
A kutatási feljegyzéshez használt
olvasmányok:
– L. D. Landau - E. M. Lifsic:
Elméleti fizika VI. Hidrodinamika
– Wikipédia
– A Szegedi Tudományegyetem hidrodinamikai prezentációja
– ... és fikciós elméletek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése