─── ⚔ ───
Slr. Az Izzás után 1500 évvel
Sikítás és fojtott halálhörgés marta bele magát a mészárlás zajába. A vér fémes íze tapadt a nyelvemre. A füst keserű gőze kaparta a torkomat. Emberek futottak az életükért; anyák préselték magukhoz gyermekeiket, apák rántottak fegyvert a káoszban.
Megállíthatatlan, vicsorgó iszonyat zúdult a falura. Az otthonomra.
A latyakban térdeltem anyám megperzselt teteme mellett. Kék írisze üvegesen meredt a semmibe. Ujjai elfehéredtek. Bőrét korom és hamu lepte el. Kicsavarodva feküdt a mocsokban. A hó sárrá olvadt a húsából sugárzó forróságtól.
Egy éles kiáltás próbált áthatolni a bénultságomon, de mozdulatlan maradtam. Csak markoltam a kezét, amíg tenyerem izzadsága át nem itatta megmerevedett ujjait. Sós könny vájt csíkokat az arcomon, fájdalmasan csípte a lüktető égésnyomokat.
Hideg fém karcolta meg a combomat. Apám rövid kardja hevert mellettem – a fekete holló acélja –, amivel három fenevadat próbált feltartóztatni. Esélye sem volt.
Gyerekként sérthetetlennek hittem. Mogorva ereje sziklaként magasodott fölém; elhittem, hogy a halál felett áll.
„A szó a gyengék fegyvere – mondogatta. – Én harcos vagyok, csorbíthatatlan penge. Ahogy te is az leszel.”
Értünk küzdve hullott el.
Dicső halálról álmodott, de a végzete mentes volt minden méltóságtól. Úgy szaggatták szét, mint éhes fenevadak a dögöt. Nem maradt utána más, csak a sötét penge a sárban és egy gyűrű. Utánakaptam, mielőtt a mélység végleg elnyelte volna. A súlyos, jeges ékszer lötyögött a hüvelykujjamon.
Idegen ujjak mélyedtek a vállamba. Rángatni kezdtek, de nem tágítottam. Egy utolsó csókot nyomtam anyám véráztatta arcára. Nem tudtam, melyik az ő vére, és melyik a gyilkosoké. A vasízű nyálka az ajkamhoz tapadt, marta a számat. A torkom megfeszült, a sikoly mégis bennem maradt. Köhögtem. A szavakat vad, tehetetlen hörgés váltotta fel.
Görcsösen kapaszkodtam a testbe, miközben próbáltak elhurcolni. Vonszoltam magammal a roncsolt tetemet. Vörös haját feketére mázolta a pernye. A ruha cafatokban égett le róla, csupaszon hagyva a véraláfutásos bőrét. A mellkasán csak üresen tátongó űr maradt a szív helyén. Kitépték belőle.
A füst körbefont, a bőröm sercegett a hőségben. Nem érdekelt. Súlytalan semmiségnek tűnt minden fájdalom. Abban a pillanatban, a pusztulás közepén értettem meg, mit is jelent a halál.
Durva marok feszítette szét a szorításomat. Anyám ujjai tehetetlenül siklottak ki a tenyeremből. Ösztönösen utánakaptam, de a távolság hirtelen áthidalhatatlanná nőtt. Kiemeltek a sárból. Apám kardja fémes csattanással hullott a kövekre, valahol a mészárlás zajában. Egy idegen vonszolt el a tetemektől.
Vér csorgott végig a karomon. Üres markomban már csak az érintés hűlt helyét szorongattam. Anyám az utolsó leheletével is engem védett, de a teste már csak élettelen hús volt a sárban.
Tűrtem, hogy teher legyek az idegen karjai között. Hideg páncéljába fúrtam a fejem, mély fenyőillat ölelt körbe.
Bármilyen sötétséget tartogatott is a sors, nem volt visszaút.
Soha többé nem láttam a helyet, ahol születtem. A tűz mindent felemésztett: a családomat, az otthonomat és a gyermeket, aki voltam.
Az emlékek azonban nem égtek el.
─── ⚔ ───
Pár hónappal később…
Amikor az idegen elvonszolt anyám holtteste mellől, nem omlott össze bennem a világ. A bőröm alatt, a bordáim közé ékelődve valami fagyos érzés vert gyökeret.
A Vörös Kard falai között néma kísértetté váltam. Azzá a kislánnyá, akit a mészárlás látszólag szilánkokra tört. Kier Ballard, a szervezet vezérének irodájában, a sarokban húztam meg magam. A szobám, amit kaptam, túlságosan csendesnek és nagynak bizonyult. Egy kopott szőnyegen kuporogtam inkább, félkarú rongybabámat szorongatva, és figyeltem a világukat.
Zephyr, a hatalmas harcos – fajának utolsó titánja –, gyakran hozott nekem mézes süteményt. Olyan óvatosan mosolygott rám, mintha egyetlen hangosabb szótól darabokra hullhatnék. Nem sejtették, amíg ők délvidéki lázadásokról vagy a belső kör gyengeségeiről vitáztak, én már fejből tudtam a hágók neveit és a csapatmozgások ritmusát. Minden elejtett mondatot magamba szívtam remélve, hogy egy nap kiszabadíthat a börtönömből.
– Még mindig nem eszik rendesen, Kier – morogta Zephyr. Mély hangja megrezegtette a levegőt, mint egy földmordulás. Kolosszális alakja éjszakai árnyékot vetett a szobára. – Talán gyógyító kellene neki. Vagy egy dajka. Nem való neki ez a hely.
Kier felnézett az iratok közül. Acélkék írisze megpihent rajtam. Végigfutott a gerincem mentén a hideg. Épp a rongybabám fülét rángattam, üres tekintettel bámultam a falat, de belül minden idegszálam feszülten figyelt. Hallottam a toll sercegését a papíron, éreztem a nehéz fenyőillatot, ami ismerősen áradt a ruhájából.
– Hagyd, Zephyr – felelte nyugodtan. Hangja selymes volt és könyörtelenül rideg. – Ő nem beteg.
Összerezzentem, és rákaptam a tekintetem. Elmosolyodott; azzal a fanyar, elemző vonással a szája szélén, amivel a haditerveket szokta jóváhagyni.
Azt hitték, a trauma fojtotta belém a szót, én pedig hagytam, hogy ebbe a hitbe ringassák magukat. Amíg sajnáltak, nem vették észre, minden rezdülésüket követem. Úgy gondoltam, ők a börtönöm őrei.
Nem látták, hogy amikor Kier egy-egy rivális nagyúr nevét említette, én képzeletben a szőnyeg szálaiba mártottam a pengém. Pont oda, ahol a torkuk lüktetett volna.
─── ⚔ ───
– Túl gyenge – legyintett Zephyr egy délután; mozdulata megkavarta körülöttem a nehéz, poros levegőt. – Csak egy gyerek, aki túl sokat látott, nem itt lenne a helye – firtatta, tovább erősködve, ahogy teltek a napok.
Gyenge. Ez a szó úgy égetett, mint a falum lángjai, de megtanultam lenyelni a tüzet. Rájöttem, a láthatatlanság hatalom. Amíg roncsnak hittek, akaratlanul is elárulták a titkaikat; megmutatták a réseket a páncéljukon.
Ki akartam törni a tehetetlenségből, vissza a falumba, hogy végezzek azokkal, akik kiirtották a családomat. Minden szökésem zátonyra futott.
Kier volt az egyetlen, aki néha úgy méregetett, mintha átlátna a színjátékon. Talán sejtette, hogy a némaságom nem börtön, hanem fegyverraktár, amit lassan töltök fel acéllal és bosszúval.
─── ⚔ ───
Egy éjjel, amikor elcsendesedett a ház, nem a holtak után sírtam. Kimásztam az ágyból, és az irodába osonva végighúztam az ujjam a friss térképen. A pergamen érdes volt a bőröm alatt. Vörös csíkok és fekete tinta keveredett egy-egy útvonal mentén.
Pontosan arra a helyre böktem, ahol Zephyr szerint minden rendben haladt. Az ujjam ragadt a fekete anyagtól. Én azonban emlékeztem a félmondatra, amit Kier órákkal korábban mormogott maga elé.
Világos volt, ott el fognak bukni. Én láttam egyedül tisztán a jövőt, mert az én figyelmemet nem zavarta meg a saját beszédem.
Másnap reggel a napfény éles csíkokat vágott a tölgyfa asztalra. Visszahúzódtam a megszokott sarkomba, a rongybabát szorosan a mellkasomhoz préseltem. Tekintetemet a falra szegeztem, süketnek tettetve magam a közeledő léptekre.
– Valami nincs rendjén – szólalt meg Kier, amint beléptek. A pergamen suhogott, ahogy elsimította a térképet. – Zephyr, nézd!
Az óriás odalépett, a padló megremegett a súlya alatt, és port kavart fel a szőnyegről.
– Mit kellene látnom? Ugyanaz a déli hágó, mint tegnap.
– Nem – vágta rá Kier. Hangjában megjelent az a fojtott vibrálás, ami mindig akkor jelentkezett, ha a kíváncsisága felébredt. – Ezt a jelet figyeld… a szénnel húzott vonalat a folyómedernél. Ez tegnap nem volt itt.
Láttam a szemem sarkából, ahogy Zephyr tanácstalanul a tarkóját dörzsöli.
– Biztos csak az egyik cseléd. Ki más nyúlt volna hozzá?
Kier nem válaszolt. A bőrömön éreztem a pillantását. Már nem a rajzokat pásztázta, hanem engem. Mozdulatlanul ültem, de a torkomban fojtogató gombóc egyre csak nőtt. Attól tartottam, elárul a szívverésem vad lüktetése.
Megkerülte az asztalt, és leguggolt elém. Sima képét nem borította borosta. Lágy vonásai karakteres szépséget kölcsönöztek neki, mégis érezhetően áradt belőle egyfajta kegyetlen, sötét erő. Nem olyan volt, mint apám, aki a harcosok sebeit viselte.
Fekete, hosszú haja varkocsba kötve omlott a vállára. Néhány szál a homlokára tapadt a hőségben, de nem törődött vele.
– Te voltál az, Zorandra? – kérdezte selymesen, miközben óvatosan az állam alá nyúlt és magára kényszerítette a figyelmem. Acélkék íriszéből végtelen, veszélyes érdeklődés sugárzott. Megcsapott a bódító fenyőillata. – Üzenni akartál?
Nem mozdultam. Még csak nem is pislogtam. Úgy bámultam el mellette, mintha ott sem lenne. Éreztem, hogy forr bennem a válasz, de néma maradtam. Zephyr felhorkant.
– Ugyan már, Kier! A gyerek alig bírja megfogni a kanalat, nemhogy átlásson egy haditervet. Csak összefirkálta, mert unatkozott. Ne láss bele többet, mint ami ott van.
Kier felállt, de a pillantása még elidőzött rajtam.
– Talán igazad van – mondta végül, hangjából eltűnt a kíváncsi feszültség. – Csak gyermeki firka.
Azzal a lendülettel letörölte a szenet a pergamenről. Megértettem: hiába látok többet náluk, ebben a testben senki vagyok. Apró, törékeny teher, akit félretolnak, ha vérről és hatalomról döntenek. A szavaimnak nem lett volna súlya, így nem is próbáltam formába önteni azt, ami odabent tombolt a mellkasomban.
Amikor elindultak a haditanácsra, felkeltem a szőnyegről. Megelégeltem a gyengeségem börtönét. Harcos akartam lenni. Fegyvert akartam, hogy lecsaphassak végre az ellenségeimre, ahogy apám is tette egykor.
Kisurrantam az irodából a hátsó folyosó felé. A meredek, csigavonalban kígyózó kőlépcsőhöz mentem – ott zuhantam le pár hete, kék-zöld foltokat gyűjtve. Akkor sírtam. Megfogadtam, többé nem fogok.
Megálltam az első foknál. A lábam remegett, a tüdőmben még ott kapart a falu füstjének emléke.
Elindultam felfelé. Egy fok. Kettő. A harmadiknál megcsúsztam. A szívem a torkomban dobogott, és eszembe jutott Zephyr lesajnáló hangja: „Túl gyenge.”
A szavak ostorként csaptak le rám. Gyorsítottam. Meg akartam mutatni a falaknak és a világnak, hogy sokkal erősebb vagyok annál, aminek látnak. Apám azt tanította: bármivé válhatok, ha van célom. Én pedig rettenthetetlen akartam lenni. Mint ő volt. A gyermeki testem viszont elmaradt az akaratom mögött.
A tizedik foknál meghallottam a ruhám szakadását, beakadt egy kiálló kőbe. Megkapaszkodtam volna, de csak a hideg falat súroltam; a következő pillanatban már zuhantam. A koponyám a kövön csattant, a világ pedig sötét, tehetetlen masszává állt össze, ahogy végiggurultam a lépcsősoron.
Amikor a lépcső alján megálltam, fekete foltok táncoltak a szemem előtt. Érzékeltem a langyos vér szivárgását a homlokomból. Bal karomból tébolyult fájdalom sugárzott, a rosszullét kerülgetett. Mégsem sírtam. Nem adtam meg a világnak az örömöt, hogy lássa a könnyeimet. Kiterülve feküdtem a fagyos kövön, a plafon homályos gerendáit pásztázva.
– Újra itt?
Kier hangjára felszisszentem. A nyilalló végtagomra pillantottam, és a gyomromba jeges iszonyat költözött. A fehér csontszilánk átszakította a bőrt, a lüktető sebből folyó vértől gyorsan átázott a ruhám ujja. Sikítani akartam, de csak összepréseltem a számat, a fogamat, amíg az ínyem vérezni nem kezdett. Ki tudja, mióta figyelhetett az árnyékból.
Odasétált hozzám, és elegánsan mellém ereszkedett. Nem kapott fel ijedten, nem kiáltott gyógyítóért. Éles, metsző tekintete rám villant. Szédültem, a testemet rázta a hideg.
– Miért teszed ezt, kislány? – Ujjaival elsimította a vörös hajamat. – Miért akarsz olyan magasságokba törni, amire a tested még nem érett meg?
Felnéztem rá. A fájdalom ködén keresztül a torkomig kúszott a válasz, de lenyeltem. Helyette ép kezemmel megragadtam a köpenye szélét. A mozdulattól összefolyt előttem a világ. Meg akartam ölni magamban a gyengeséget. Erőt akartam, hogy ne csak túléljek, de pusztítsak is.
Az arcán az a fojtott elismerés suhant át, amit eddig csak a legtapasztaltabb harcosainak tartogatott.
A látómezőm lassan elhomályosult. Kier arca maradt az utolsó éles kép, mielőtt a köveket elnyelte volna a lüktető sötétség.
─── ⚔ ───
Lázas kór kísértett. Napokig, talán hetekig rágott. Nem emlékszem az idő múlására, csak töredékekre. Néha éreztem Zephyr óriási tenyerét a homlokomon; súlya volt, akár egy rám szakadó, izzó gerendának.
Hallottam a távoli morajlást: vitatkoztak rajtam. Siratták a „törékeny kislányt”, aki talán sosem kel fel többé. Szavaik idegenül csengtek. Csak egyetlen hang vágott át a sűrű, éjfekete tompaságon: az övé.
Amikor elragadott a lázálom, újra a falumban találtam magam. Hallottam a démonok kacaját. Torkomig hatolt az égett hús bűze. Szüleim arca elmosódott; a kezüket kerestem a kavargó pernyében. Sikítani akartam, de csak száraz köhögésre futotta.
A füst hirtelen kettévált. Kier állt előttem. Nem mentett meg, nem ölelt át. Hideg pillantásától földbe gyökerezett a lábam. Hangja pengeként hasított át a káoszon:
– Ne nézz hátra, Zorandra. Ott már semmi sem vár.
Felriadtam. A lepedő alattam átázott az izzadságtól, a seb a homlokomon úgy lüktetett, mintha izzó szöget vernének a koponyámba. A karom végtelenül sajgott, ezer hangya menetelését éreztem a bőröm alatt. Az irodájában, egy kiságyon feküdtem. Kier a karosszékben ült. Engem figyelt.
A gyertya fénye éles vonalakat rajzolt az arcára; a kábultságtól olyannak láttam, mint egy istent. Egy sötét, könyörtelen isten.
Reszketve kinyújtottam az ujjamat, és megérintettem a csuklóját. A bőre forró volt, mintha parázs lüktetne az ereiben. A pulzusa egyenletes és lassú.
– Még mindig hallgatsz – suttogta. – Micsoda akarat szorult beléd. Még a lázadban is némán küzdesz.
Megszorítottam a kezét. Ez az elismerés többet ért minden gyógyszernél. Elfeledtette a törött csontok sajgását, elnyomta a mészárlás zaját. Végre nem a „szegény árvát” látták bennem, hanem a harcost, aki saját emlékei ellen vív háborút.
– Zephyr el akar küldeni – folytatta, mintha csak egy régi szövetségesével beszélgetne. – Azt mondja, ez a hely felemészt. Szerinte egy déli kolostorban békére lelnél. – Elhallgatott, várta a reakciómat, de én csak mozdulatlanul figyeltem. Nem akartam tudomást venni a fehér falakról és a néma imákról. – Lehet, hogy igaza van.
Megmerevedtem. A pánik élesebb pengével szántott belém, mint a kőlépcső. Megmarkoltam a ruhája ujját, görcsösen kapaszkodtam a nehéz szövetbe. Sós könny marta a szemem sarkát, de visszanyeltem. Nem lehettem gyenge. Előtte végképp nem.
– Én azonban azt mondtam neki – hajolt közelebb, szeme izzott a félhomályban –, hogy te nem békére vágysz, hanem bosszúra. Ugye, Zorandra?
Megkönnyebbülten bólintottam. Éreztem, ahogy a feszültség végre kienged a mellkasomból. Kier elmosolyodott, és végigsimított az arcomon. Az ujja érdes volt, tinta illatú. Az érintésére a láz remegése elült a tagjaimban.
– Akkor aludj – suttogta. – Holnap elkezdjük. De nem a lépcsőt. Valami sokkal fontosabbat.
Azon az éjszakán elkerültek a démonok. Csak Kier vonásait láttam magam előtt, és azt a sötét ígéretet, ami a pillantásában lángolt.
─── ⚔ ───
A kór végül elvonult, de éhséget hagyott maga után. Olyan maró vágyat, melyet nem lehetett kenyérrel csillapítani.
Nem azért szerettem bele később, mert megmentett, hanem mert ő volt az egyetlen, aki nem akart meggyógyítani. Használni akart, én pedig semmi másra nem vágytam, minthogy a fegyverévé váljak. De a szerelem idővel elpárolog, az acél éle pedig kicsorbul.
Kier betartotta a szavát. Nem vitt ki a gyakorlótérre, nem adott a kezembe nehéz fejszét vagy kardot. Az első lecke a sötétségről szólt.
– Figyeld az árnyakat, Zorandra – suttogta egy este az irodájában. A falon, a gyertyafényben óriásira nőttek a sziluettek. – Az emberek azt hiszik, az árnyék a fény hiánya. Mi tudjuk az igazat. Az a valóság sötét lenyomata. Ott nincs hazugság. Ha megtanulod olvasni, tudni fogod, mikor emelkedik a tőr, még mielőtt a kéz érte nyúlna.
Hónapokig tanított arra, ne a tárgyat nézzem, hanem azt, ami mögötte rejtőzik. Megmutatta, hogyan torzul el egy alak a félelemtől, és miként feszül meg, ha ölni készül. Megtanította, a legkisebb penge is halálos, ha jól forgatják.
Ott, abban a helyiségben döbbentem rá: Kier nem olyan, mint Zephyr vagy a többiek. Az árnyéka külön életet élt. Néha szélesebbnek látszott, feketébbnek, és olyan szarvakat vetett a falra, amiknek nem volt kézzelfogható másuk.
Fölém magasodva rejtett el, én pedig kapaszkodtam ebbe a látomásba. A kettőnk árnyába. Ő volt az egyetlen démon, akitől nem féltem, mert ő volt a sötétség, ami befogadott.
─── ⚔ ───
Elérkezett a döntés napja. Zephyr nem tágított. Hiába ettem már rendesen, és hiába keményedtek az izmaim, a fejlődésem mit sem ért az ő szemében. Még mindig az a törékeny árva voltam számára, aki az első napon.
– Elég volt, Kier! – dördült fel az óriás. Csizmája alatt megreccsent a fa, a repedés kígyóként futott végig a lábunk alatt. – Nézz rá! Sápadt. Némán gubbaszt az árnyékodban. Holnap hajnalban indul a szekér délre. A kolostorban biztonságban lesz. Ott megtanítják imádkozni, és meglátod, nevetni is fog.
Kier az asztala mögött ült. Mozdulatlanul összeérintette az ujjhegyeit. Nem pillantott rám; hagyta, hogy a csend ólomsúlyként telepedjen a szobára. A torkomban lüktetett a tiltakozás. Ki akartam ordítani a nevet, amit két éve őriztem a fogaim mögött. Maradni akartam. Küzdöttem, figyeltem, mégis el akarták venni tőlem a jövőt.
Eszembe jutott a lecke: a beszéd gyengeség. Zephyr könyörgésnek hallaná a szavaimat.
– Hallottad, Zorandra? – kérdezte halkan Kier. – Zephyr békét szán neked. Virágos kerteket és csendes imákat. Szerinte túl gyenge vagy a Vörös Kardhoz.
Felálltam a szőnyegről, de nem néztem Kierre. A titán sajnálkozva nyúlt felém hatalmas kezével, hogy megsimogassa a fejemet.
– Gyere, kislány! Jót akarok neked.
Nem hátráltam. A hideg fém lebegett a szemem előtt. Amikor az ujjai már súrolták a hajamat, egyetlen mozdulattal rántottam elő ingem ujjából az ellopott levélbontót. Egy vékony, mély vágást ejtettem a tenyerén.
Az óriás felhorkant a meglepetéstől, és elrántotta a karját. Sötétkék vére nehéz, sűrű cseppekben hullott a szőnyegre, furcsán virágok illatát árasztva.
Megálltam az asztal előtt, a kést szorosan a combomhoz feszítettem. Úgy meredtem Zephyrre, mintha csak egy elvágandó csomó állna előttem. Kész voltam rá. A dac égette az arcomat, a testem minden rostja remegett a feszültségtől, mégsem engedtem a gyengeségnek. Elszántnak kellett látszanom, olyannak, amilyennek az idő formált.
A szobában megfagyott a levegő. Zephyr döbbenten bámult a sebére, majd rám.
– Te… te kis fúria – mormogta. Hangjából kiveszett a szánalom, átadva helyét a hitetlenkedő elismerésnek.
Kier halkan felnevetett mögöttem. Mély, elégedett rezgése végigfutott a hátamon. Felállt, mellém lépett, és súlyos tenyerét a vállamra fektette.
Amikor felnéztem rá, életemben először megpillantottam: aranyszínű fonal tekeredett az alakja köré, akár egy védelmező kígyó. Büszkeség.
– Azt hiszem, megkaptad a választ, Zephyr. – Hangját átjárta a diadal. – Zorandra nem imádkozni akar.
Az óriás tekintete elidőzött rajtunk, végül megfordult.
– Akkor készítsük fel a kiképzésre – morogta, és elhagyta az irodát.
Azon az éjszakán Kier nem küldött el. Ott maradtam mellette, és néztem, ahogy az árnyéka a falon összefonódik az enyémmel. Akkor még azt hittem: ő az egyetlen isten, akit valaha szolgálni fogok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése