Szellemtánc: 5.

 

Ötödik pillanat...

A szemem sarkában felvillant valami szürke. Felpattantam, mintha csak rángatnának, és elindultam az irányába. A gondolataim zagyva tömegben kergették egymást.

A mellkasomban zakatoló lüktetés egyre mélyebbre mart. A szívem szorított. Acélpengék hasítottak minden lépésnél belém. Akartam, kellett ez, mert ettől éreztem, hogy élek. Ez lett a madzagom, ami mézzel és vajjal megkent, isteni ízzel töltött el.

Mi ő? Mit akarok?

Nem lehet egyszerű megszállottság… vagy mégis? Meg akarom szerezni, de miért?

A másodpercek kitágultak, percekké torzultak.

Egy lépés.
Még egy.

A lábam magától mozdult, egyik a másik után. Egy láthatatlan erő húzott magához. A vágy, a tudás hiánya, az a szürke köd abban a pillanatban telepedett az elmémre, mikor megpillantottam.

Karok ütköztek nekem. Szitkok suhantak el a fülem mellett. A zsebemben vadul zizegett a telefon. Ki tudja, mikor szedtem fel a földről.

Ne tétovázz, menj tovább!

Az öltöny rám tapadt. A nyakkendő a torkomnak feszült. Kiszáradt a szám. Sebesen forgattam a fejem, kerestem a délibábomat. Az angyalomat. A fényt, ami egyetlen pillanatra újra levegőt adott.

A buszpályaudvarra sodródtam. Szinte üres volt. A hangosbemondó rekedt, sistergő hangja egymás után sorolta a járatokat.

A levegőben terjengő mocsokszag megcsípte a torkomat, köhögés tört rám. A várakozó pár ember úgy méregetett, mintha bűzt húznék magam mögött.

Hova megyek? Miért?

Céltalanul bolyongtam, mint egy kóbor lélek, és akkor megláttam. Ő az! Minden gyönyörű ártatlanságával, reszketésével és a tekintetében megjelenő felismeréssel, amivel megtalált engem.

Engem. Akit semmi nem igazol ebben a világban. Aki nem mellé való, hanem valami kormos, kénszagú pokol fenekére.

Mégis, az enyém. Annak kell lennie! A gondolat egyszerre volt tiltott és kikerülhetetlen. Bizsergetően hívogató.

Túl sok idő telt el. Túl sok sikoly rekedt bennem. Túl sok elfojtott ima, amit senki sem hallott.

Finoman összekulcsolta a kezét maga előtt. A szél megbontotta a haját, meglibbent és a vállára hullottak a zilált tincsek. A mozdulatnál valami puha, csábító suttogást hallottam, vagy csak képzeltem? Bele akartam fúrni az orrom. A hajzuhatagba, ami arra várt, hogy megragadjam.

Miattam áll itt a hidegben?

Merem egyáltalán nézni? Vágyhatok egyáltalán rá? Elég vagyok hozzá? Mi más, mint esendő, félbolond ember. Lehet az enyém?

Ahogy egymásba fonódott a tekintetünk, egy lélegzetnyi időre kicsúszott alólam a világ. Megszűntem élni, lélegezni, akarni.

Szemtelen fény villant a szemében. Túlságosan tisztának tűnt ahhoz, hogy ártatlan legyen.

Talán nem is angyal.

Talán ő maga a pusztító. A romboló, akinek trónja mellett legfeljebb a földön jut hely. Aki előtt lehajtjuk a fejünket, akár akarjuk, akár nem.

A mellkasom megfeszült, mintha belülről tépte volna valami. Talán a láthatatlan karmai már a belsőmet szabdalták.

Ha az emberélet tényleg olyan sokat ér, akkor miért akarok meghalni egyetlen érintéséért?