Szellemtánc: 8.

 

Nyolcadik pillanat...

Minden zaj tompa masszává vált körülöttem. Nem hallottam mást, csak a saját kapkodó lélegzetem. A hó már nem csodálattal telepedett rám, hanem súly volt a vállamon, a tarkómon, a gondolataimon.

Sehol sem találtam Pandorát. Elvesztettem, pedig még nem is lehetett az enyém. Az a rongyos szemeteszsák maradt az egyetlen folt a szemem előtt.

A világ zúgott, a fejem sajgott. Szédültem.

Nem tűnhetett el. Nem lehet. Talán egy gyönyörű délibáb volt csupán, ami most hátrahúzódott oda, ahova a józan ész sem érhet el?

Nem hagyta, hogy megszűnjek, hogy ne gondolkodjak. Mennem kell. Meg kell találnom. A pusztító kín a szívembe mart. Kell nekem! Akarom!

Újra és újra visszatekertem magamban az időt. Látni akartam. A játékosságát, a pillanatot, mikor megérintettem. Az esélyt, hogy majdnem letérdeltem előtte, mint egy imádkozó az angyal elé. Az a majdnem volt a legkegyetlenebb.

A hiány nem abból születik meg, ami nincs, hanem abból, ami egy lélegzetnyire volt.

Ő csak egy karnyújtásra táncolt, egy lépésre mosolygott tőlem. Most mi maradt? Az üres semmi…

Sietve léptem jobbra, majd balra. Tekintetemmel kerestem az út mentén, a távolban lévő motel környékén, de végül az erdő szélén találtam rá.

A szívem kihagyott egy ütemet. Megkönnyebbült sóhajom groteszk rémeket húzott a lehűlt levegőbe. Beletúrtam a hajamba, szinte remegtem az idegességtől. Az izmaim feszesen tartottak. Nem bírtam leengedni. Ha eltűnik, végem. Ha megszűnik vele együtt halok meg. Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, ahogy figyeltem a távoli alakját.

Az egyik fenyő tűleveleit piszkálta. A porhó a nyakába hullott, amitől láttam az ajkait szélesre húzódni. Meglökte az egész ágat, majd széttárva a karját ölelte magához a hideg havat, hogy újra táncra perdüljön.

A sötét fák fakóbbak voltak. Elvesztették a fényüket. Pandora minden életet elvett tőlük. Talán magának követeli a fényt és az én sötétségem ezért fordul viharként felé.

A testem előbb reagált, mint én. A gyomrom görcsbe rándult, a torkom kiszáradt. A lábaim előre vittek. Úgy éreztem, mintha eddig rossz irányba sétáltam volna, és most először látnám az utat igazán.

Futni akartam. Rohanni felé, de valami bennem nyugalomra intett. Halk suttogás a belsőmben: lassan, ne engedd, hogy újra elveszítsük!

Nem ijesztett meg, inkább megnyugtatott. Nem akartam tovább egyben maradni. Az elmém eltolta a határokat. Semmi sem maradt bennem.

Csak ő.
Az angyal.
A pusztító.

Ő maga volt az ígéret. A szétesésem lehetősége. Az, hogy végre ne kelljen uralkodnom magamon.

A hó hangosan ropogott. Minden lépéssel könnyebb lett a mellkasom. Mintha megszűnt volna minden, amit eddig cipeltem.

Félelem.
Kontroll.
A nevem.

Pandora táncolt, kacagott. Összetört és felemelt minden mozdulata. Egy pillanatra felém nézett, figyelt. Úgy tűnt vár.

Én pedig mentem. Zihálva, nehéz lélegzettel. A döntés már ott dobogott bennem, a szívemmel együtt, a sötétségemmel. Nem állhattam meg, ha megteszem, az fájni fog.

Ha továbbmegyek… talán megszűnök létezni, vagy új életre lelek.