Szellemtánc: 6.

 

Hatodik pillanat...

Halvány mosoly kúszott az arcára. A nézése riadtan csillogott, mögötte mégis ott vibrált az a fény, ami mindent eltiporhat. Engem.

Közelebb léptem. Nem maradt köztünk távolság. A karom az övéhez ért. Remegett a belsőm. Hideg veríték áztatta a hátamat. Szúrt a szívem. Ezernyi tűvel kínzott a néma csend.

Felemelte a fejét. Elnyíltak az ajkai, mintha meg akarna szólítani, de nem tette. Én sem. Csak álltam mellette, és belélegeztem a gyömbér édeskés illatát, azt a tavaszi frissességet, amit árasztott magából.

– Te követsz engem? – kérdezte tétován.

A hangja selymes pengeként szántotta fel mindenem. Ösztönösen szorítottam ökölbe a kezem. A fogaimat összenyomtam. Élvezettel hunytam le a szemem is egy pillanatra, hogy átjárjon a melódia, ami tőle származott.

Manna. Éltető levegő. Víz az örök szomjúságban.

Nem vádolt, nem akart letámadni azért, mert őt kerestem. Mintha rám várt volna. Arra, hogy megszólaljak. De képtelen voltam. A csodát nem sebzem meg ügyetlen szavakkal, amiket úgysem tudnék kimondani.

A forró leheletem groteszk alakokat kavart a levegőbe. Fulladtam. Égett a tüdőm. A belsőm hangosan verte a falakat.

Tégy valamit!
Mondj valamit!

– Igen – csúszott ki belőlem az igazság.

Lenéztem rá. Egy rövid másodpercre kitágultak a pupillái, elkerekedett a szeme, majd hitetlenül megrázta a fejét. Nem fél?

Kacagni kezdett. Csilingelő, buja nevetés, amitől minden csontom megrezdült. A pokol kifehéredett, a mennyország vett körbe. Angyal. Csak az lehet. Egy tökéletes teremtés, akinek az árnyékában sem szabadna tartózkodni. Bűn még a levegőt is elszívni előle. Bűnös vagyok. Bűnös akarok lenni. Felemelkedni vagy romlásba taszítva, kínokat átélni a keze által.

Levegőért kaptam. Akartam ezt a hangot. Magamon érezni, a bőrömön rezonálni a hideg téli éjszakákon.

– Talán bántani szeretnél?

Elém lépett. A haja meglendült a szélben, az arcára tapadt tincseket félresimította, a füle mögé tűrte. Halvány pír futott kipirult bőrére, oldalra nézett, miközben félig még mindig engem figyelt. Összekulcsolta a kezét maga mögött, előre-hátra lendült, mint egy unatkozó gyermek. Játszik velem?

Bántani. Mi számít annak?

Megízlelni a csókját? Megérinteni a bőrét, ami kipirultan remeg a hidegtől? Beleveszni az illatába és meghalni? Meghalni egyetlen édes szaváért?

Ha ezzel fájdalmat okoznék, akkor a válaszom igen. Bántani akarom.

Megszólalni sem tudtam. A szavak ott torlódtak a nyelvem hegyén, de csak kinyitottam, majd becsuktam a számat. Remegtem. Meg akartam érinteni.

Mit tegyek?

Az elmém sötét szegletébe kapaszkodtam, amikor előrenyújtotta a kezét. Vékony csuklóján, ezüst karkötő lifegett, benne néhány hidegen csillanó kővel. Bőre vakítóan világos, túl tiszta ehhez a zajos világhoz.

Megrebbent a pillája, a háttérben dudák szóltak, ő pedig ösztönösen a szája elé emelte a tenyerét, mintha el akarná fojtani a kuncogást.

– Pandora vagyok – mondta, és rám szegezte a tekintetét.

Még mindig felém tartotta kicsi markát. Fogjam meg? Rázzam meg? Egyáltalán megérinthetem? Túl szép. És túlságosan pimasz.

A mellkasomban ideges zakatolás indult, valami fény és árnyék közti remegés. Lassan mozdítottam a kezem. Ujjam hegyével érintettem az ujjait, aztán óvatosan a tenyerembe vettem a kezét. Olyan meleg, olyan puha! Finom, mégis veszélyesen törékeny.

Éreztem, hogy remeg. A hidegtől? Tőlem? Nem. Én féltem jobban. Attól, hogy összetöröm. Hogy megsebzem.

– Rowan – szólaltam meg. A hangom rekedt volt, alig hallható.

Önkéntelenül megszorítottam a kezét. Valami megszólalt bennem mélyen. Követelőzően ordította: az enyém! Akarom!

Apró szisszenés hangja hagyta el a torkát. A karját mégsem rántotta ki a fogásomból. Fájdalmas fintor suhant át csinos arcán, majd ugyanolyan széles, bátortalan mosollyá szelídült.

– Nagyon keményen szorítasz – jegyezte meg elcsukló hangon.

Tovább görbült a szája felfelé vagy csak beképzeltem?

Meglehet, nem is én voltam erős. Ő húzott magához. Ő magasodott fölém, nem pedig fordítva.

Pandora. Ha feltörném, vajon mi robbanna ki belőle? Miféle csoda… vagy milyen romlás?

A testem beleremegett a gondolatba. Túlságosan közel volt. Élő, lélegző kísértés.