Szellemtánc: 9.

 

Kilencedik pillanat...

Az erdő pereme egy olyan határ volt, amit tudtam: ha átlépek, nincs visszaút. Csak egy pillanatra fordult meg bennem a gondolat.

Akarom?
Igen, akarom.

Pandora felém emelte gyönyörű, kíváncsi tekintetét, majd a havas fának dőlt.

Megült rajta a fehérség. A haja zilált volt, nedvességtől fénylett. Ruhája apró, játékos mozdulatokkal lengett körülötte a szélben. Kipirult bőre és sejtelmes mosolya úgy vonzott magához, mint molylepkét a fény.

Nem akartam megállni. Csodálni őt.

Elég volt!

Csak magamhoz húzni, szorítani. Hallani a ziháló légzését. Kihűlt testemet hozzápréselni, megízlelni az ajkát, a vérét, az egész lényét.

Minden vágyam pár lépésre volt tőlem.

A hó vastagabban terült el a talajon, senki sem járt előttünk itt. A szürkület elmélyült, a Nap már nem világított, csak halvány derengés maradt utána.

Közelebb.
Még közelebb.

Eszeveszett ritmust diktált a szívem. Csengett a fülem, a torkom összeszorult. A világ minden zaja elnémult. Csak ő maradt. Az az ártatlan, huncut angyal, akire sóvárogtam.

Amikor odaértem hozzá, azonnal ellépett a fától. Émelyítően bizalmas és odaadó volt a mozdulata, ahogy felém nyújtotta a kezét.

A szél suhogása, a frissen hullott hó roppanása semmivé vált. Semmi más nem létezett, amikor megérintett.

Az ujjaim köré fonta apró markát. Nem szorított meg, csak a kezembe adta magát.

Végre. Végre az enyém lehet.

Elcsitult bennem a doboló ritmus. A sötétség ragyogó fénnyé vált. A bőröm felforrósodott.

– Hideg vagy – mondta derűsen. – Örülök, hogy utánam jöttél.

A hangja könnyed volt, nyugodt. Talán nem értette. Vagy nem akarta érteni.

Vagy az egész csak egy ócska játék? Valami hazug ábránd, ami azért létezik, hogy összetörjön?

Nem, nem lehet!

– Te vezettél ide – válaszoltam. A hangom idegenül csengett. Mélyebbnek, sötétebbnek hallottam. – Nem szoktam félúton megállni.

Felnevetett. Apró cseppek landoltak a meleg bőrömön, ahogy a hajából hullottak le. Az a fajta kacaj volt, amitől a csontjaim rezegtek, a testem megolvadt.

Bízik bennem?
Nem fél?

Talán jobban ismert engem, mint én önmagam. Átlátott rajtam? Hisz angyal. Egy gyönyörű, misztikus teremtmény…

– Miért gondolod, hogy én vezettelek? – pillantott rám ártatlan mosollyal.

Észrevettem valamit. Valami nem stimmelt. A tekintete megváltozott. Megcsillant benne egy hideg, csábító fény, amitől elakadt a lélegzetem, a kezem erőtlenné vált.

Izgalomtól remegett meg a testem. A kezem szorosan zárult az övé köré. Ujjaim alatt éreztem a pulzusát. Gyors volt. Ideges.

Hirtelen kirántotta magát a markomból, hátracsapta a haját, majd üdítően tiszta kuncogással elfutott. Be az erdőbe.

Egy helyben álltam. A gondolataim össze-vissza verték a koponyámat belülről.

Angyal.
Démon.
Döntés.
Futás.

Megiramodtam utána.

Zúgott a fejem. Kacagása a fülemben csendült, egyre messzebbről. A távolság minden métere késként hasított belém.

Az enyém. Már az enyém.

Az erdő mélyült körülöttünk. Előttem lobogott ezüstös haja. Az illata nyomát, a finom nevetését követtem. Eltévedt lélek voltam a ködös fák között, akit úgy tűnt, talán maga a gonosz csábított.

Vannak döntések, amik után nincs visszaút.

Egy lépés.
Két lépés.
Három lépés.

A levegő nehezebb lett. Jegesebb. A hó hullani kezdett a magasból. A világ elől sem rejtőzhetett el az ígéret, amit a szívembe véstem.

Pár lépés után utolértem. Elkaptam a karját. Satuként szorítottam finom csuklóját. Tekintetében játékosság fénylett. Mintha flörtölne velem. Megpróbálta kihúzni a kezét a fogásomból. A szeme ide-oda járt.

Mit keres? Menekülőt? Segítséget?

Már nincs visszaút.

A mögötte lévő fának taszítottam, elzárva az útját.

– Engedj el – mondta mosolyogva.

– Te kezdtél el játszani – suttogtam, miközben ujjaim a torkára csúsztak. – Én csak befejezem.

A Nap végleg eltűnt. Elnyelt minket az erdő.

Pandora keze a másik markomban volt. A pulzusa lecsillapodott, majd felemelte a szabadon lévő kezét.

– Vége a játéknak, Rowan Marrohw.

Megcirógatta az arcom.

Miért? Nem. Nincs még vége. Most lettél az enyém, nem hagylak menekülni többé.

A kezem megszorult. A gyönyörű, acélfehér tekintete elhomályosult. Éreztem a forró bőre alatt megroppanni a torkát.

A következő pillanatban egy éles dörrenés rázta meg az erdőt.

***

Kellemes őszi szélben sétáltam. Komótos lépteim alatt recsegtek a lehullott falevelek. Fekete öltönyömbe belemart a hideg levegő. Befészkelte magát a ruha alá. A bőrömet csípte kegyetlenül. A sétány tömege láthatatlanul szorította a torkomat. Az éttermekből vacsoraillat szivárgott az utcára, a boltokból nevetés zsivaja áradt. Hölgyek, lányok léptek ki az üzletekből karonfogva férfiakkal, akik málhás szamarakként cipelték a drágábbnál drágább ruhakölteményeket.

Egy szökőkút magasodott a tér fölé. Rajta angyalok öntöttek vizet kupákból. Démoni szobrok másztak fel a föld alól, megrontva az ártatlanokat. Az égiek szárnyai védelmezőn omlottak meztelen testükre, miközben fényjátékok vetettek sötét tónust az arcukra.

Az ember gyakran hiszi: az ördög maga a gonosz. Pedig a mennyei lények éppoly romlottak. Talán őriznek minket, segítik az utunkat, de amikor igazán mellettünk lenne a helyük, imáink süket fülekre találnak.

Megláttam őt. A kút peremén ült. Kecses lábait keresztbe tette, ujjai a hideg kőbe kapaszkodtak. Halványzöld ruhája a combját simította, ahogy a szél belekapott. Haját az arcába fújta. Kacagva seperte félre, hogy megvillanjon alóla acélkék tekintete, ami játékos kacérsággal csillogott, mikor rám nézett…