Riley sikolya éles volt, mégis elfulladt. Omen nem kegyelmezett. Elég volt csupán két ujja, hogy teljesen kiszolgáltatottá tegye a lányt. Riley kapkodva vette a levegőt, a tüdeje égett, a mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt a felfokozott állapotban. Hangos, artikulálatlan nyögései könyörtelenül zengték be a szoba minden sarkát.
– Omen, ne… kérlek… elég! – könyörgött szüntelenül, miközben próbált elhúzódni a férfi érintése elől, de a teste elárulta minden rándulással.
Omen meg sem hallotta. Esze ágában sem volt teljesíteni Riley kérését; élvezte a hatalmát, és azt a különös vibrálást, ami átjárta a lány egész lényét. Közelebb hajolt. Az ajka szinte súrolta Riley fülét.
– Halkan, édesem. Még a végén meghallanak – utasította sötét, fojtott hangon, de az arca már széles vigyorra húzódott.
Ekkor lecsapott. A lány oldalába fúródó ujjai ádáz csiklandozásba kezdtek újfent, amíg a kínzó feszültség végül harsány, fuldokló nevetésbe nem csapott át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése