Éber-börtön

 

Legelőször a zajt hallottam meg. Egy ritmikus, sziszegő kattogást, mint egy fémes, hatalmas rovar rágását a fülem mellett. Megpróbáltam felnyitni a szemhéjam, de a hús az arcomon idegenné vált; mintha ólmot öntöttek volna a bőröm alá, ami most könyörtelenül húzta lefelé a tekintetemet.

– Mi történt? – jeges, zsibbasztó rémület marta végig a belsőmet.

Megfeszítettem minden maradék akaratomat. A tudatomat egyetlen pontba kényszerítettem: a jobb nagylábujjam végébe. Könyörögtem a sejtjeimnek, hogy ránduljanak meg, csak egy hajszálnyit, jelezve, hogy még a testem bérlője vagyok.

Semmi.

A lábam nem volt több, mint egy darab nyers, élettelen hús az ágy végében. Olyan volt, mintha a fejemet egy vastag üvegburába gyúrták volna, a nyakamnál pedig egy rozsdás szikével elnyesték volna az összes idegpályát. Csak a dobhártyámon lüktető vér dübörgését hallottam; egy nedves, cuppogó morzejelet.

Bumm-bumm… Bumm-bumm…

Egy idő után megéreztem a rajtam lévő takarót. A durva, kórházi szőttes minden egyes szála karcolt, mint a csiszolópapír, mégis képtelen voltam akár egy centit is elmozdulni alóla.

– Nincs reflex – hasított bele a csendbe egy hang. Tompa volt és vizenyős, mintha egy mély kút aljáról szólna felém.

– Dehogynem! – ordítottam volna, de nem tudtam, talán nem is volt mivel. – Itt vagyok! Nézz rám! Hallasz?

Valami az arcomhoz ért. Egy hideg, latexszagú ujj nyúlt a látóterembe. Felhúzta a bal szemhéjamat. A neonfény éles tőrként hasított az agyamba, felnyársalva a gondolataimat, de a szemem nem rándult meg. Nem tudott. Csak bámultam a semmibe. A vibráló, fehéren izzó ürességbe, miközben belül a sikolyomtól megrepedt a koponyám is.

– Kicsim? Hallasz engem?

Anya. Anya hangja puha volt, otthonos. Éreztem a tenyerét az arcomon. A szívem vágtába kezdett. A torkomban ott lüktetett egy fojtogató, sűrű gombóc: a felgyülemlett nyál és epe keveréke, amit nem tudtam lenyelni. A sírás szét akarta feszíteni a mellemet, de a könnyeim bent rekedtek az égő szemgolyóm mögött.

A fejem mellett a gép pittyegése felgyorsult. Hisztérikusan vert, elárulva a bennem lüktető terrort. Ez a fémes szörnyeteg volt az egyetlen, ami tudta, hogy még odabent vagyok, de ők csak a monitort nézték. A görbéket. Az adatokat. Soha nem engem.

~ • ~

A düh úgy robbant be a tudatomba, mint a tartálykocsi, ami a sztrádán az árokba gyűrt. Egy vörös, gennyes, lüktető massza volt, ami elöntötte az agyamat, és lassan marni kezdte a belsőmet.

– Hogy merik? Hogy mernek úgy beszélni felettem, mintha már csak egy leltári szám lennék?

Hallottam a nővérek sutyorgását a műszakváltáskor. Beszéltek a hétvégi buliról, valami elrontott vacsoráról, miközben a kezük rutinosan matatott rajtam. Úgy forgattak meg az ágyban, mint egy darab nyers, szivacsos húst a vágódeszkán. Hallottam, ahogy az ízületeim szárazon kattannak, miközben a fejem élettelenül oldalra bicsaklott. A szám tehetetlenül tátongott feléjük, és éreztem a saját nyálam hideg, ragacsos csíkját, ahogy lassan, megállíthatatlanul lecsorog az arcomon a fülem irányába, a cső mellett.

– Töröld le! Te rohadék, töröld le! – üvöltöttem odabent, de a torkom mélyéről csak a lélegeztetőgép nyálkás, véget nem érő szörcsögése válaszolt.

A dühömnek nem volt kivezető nyílása. Feszített, mardosott, mint a sav. Mivel nem talált utat a külvilágba, visszafordult, és a tudatom legsötétebb zugaiba fészkelte be magát, ahol alattomosan rohasztani kezdte az elmémet.

Aztán megérkezett a viszketés.

Kezdetben csak egy jelentéktelen, apró pont volt a bal orrcimpám mellett. Egy semmiség, amit az ember oda sem nézve intéz el egy hanyag ujjmozdulattal. De nekem már nem voltak ujjaim. Csak az akaratom maradt, ami a tehetetlen tömegem alá temetve tombolt.

A viszketés percek alatt szisztematikus kínzássá nőtte ki magát. Mintha egy láthatatlan, soklábú ízeltlábú mászna az arcomon, a vékony lábaival, szinte gúnyolódva döfködve az idegeimet. Meg akartam rándítani az orrom; minden maradék mentális energiámat, az egész lényemet abba az egyetlen négyzetmilliméterbe sűrítettem.

– Mozdulj! Most!

A válasz a csend volt és a gép monoton pittyegése. Meg az a rohadt viszketés, ami lassan, gyötrelmesen izzó fájdalommá élesedett.

~ • ~

Ezután vette kezdetét a lassú, módszeres önpusztítás. Az a fajta gondolkodás, ami nem keres megoldást, csak átrágja magát az ember józan eszén.

Mindent felidéztem. Újra és újra levetítettem magamnak azt az utolsó, végzetes másodpercet a kormány mögött. Az eső szaga az orromban volt, az a tiszta pára, ami mostanra a saját izzadtságom és a kórházi fertőtlenítő bűzével keveredett a tudatomban. Hallottam a rádióból szóló dalt; egy vidám, lüktető ritmust, amit most már az idők végezetéig gyűlölni fogok. Minden egyes dobütése a roncsolódó fém csikorgását és a saját csontjaim roppanását visszhangozta.

– Miért nem hajtottam gyorsabban? Vagy lassabban? – kérdeztem magamtól, de a hangom csak egy néma vonyítás maradt a koponyám börtönében. – Ha csak egyetlen másodperccel tovább matatok a telefonomon a pirosnál… ha csak egyszer bizonytalanul lépek a fékre… most nem egy tehetetlen, húsból gyúrt bábu lennék egy idegen ágyon.

Minden egyes „mi lett volna, ha” egy újabb éles szilánk volt, amit mélyen a saját húsomba döftem.

A felismerés lassan csorgott le az agyamig, mint a hideg nyál az arcomon: ez az én hibám volt. Én magam voltam az építész, a kőműves és a hóhér is egy személyben. Saját magamat falaztam be ebbe a néma dögkútba. Én hegesztettem rá a rácsokat erre a börtönre, aminek a falai a saját bőröm. Én ítéltem magam erre az örökös, éber rothadásra.

~ • ~

Anya megint bejött. Még mielőtt megszólalt volna, a parfümje már elöntötte a szobát: az az édes, fojtogató virágillat, ami mostanra a halál és a rothadás szagával forrt össze az orromban. Leült az ágyam mellé, és rutinos mozdulattal megfogta a kezemet. A szorítása, ami gyerekkoromban a biztonságot jelentette, most csak egy újabb béklyó volt a csuklómon. Súlyos a saját fájdalmától, nyúlósan meleg a hiánytól és elviselhetetlenül élő. Éreztem a bőre tapadását a sajátomon, és minden sejtem üvöltött az undortól, amiért képtelen voltam akár egyetlen ujjrángást is kicsikarni ebből a döglött hústömegből, hogy ellökjem magamtól.

– Tudom… hogy harcolsz, kicsim – suttogta; hallottam, ahogy a hangja megcsuklik az elfojtott sírástól.

– Nem harcolok, anya! – gondoltam olyan kegyetlenséggel, ami még engem is meglepett. – Megfulladok! Hagyj békén! Takarodj innen, és ne nézd tovább, ahogy ebbe a ketrecbe zárva rohadok meg!

Azt akartam, hogy lássa a gyűlöletet a szememben, de a tekintetem csak meredt a plafonra. A fejem mellett a gép nyugodtan, gépies közönnyel kattogott tovább. Ő volt az egyetlen a szobában, aki nem hazudott nekem. Nem ígért gyógyulást, nem kért tőlem küzdelmet; csak mérte a hátralévő, értelmetlen perceimet, miközben a tüdőm helyett sziszegve pumpálta a levegőt a belsőmbe.

~ • ~

Az idő elromlott. Körkörösen rohant körbe-körbe. A napok összefolytak egyetlen, véget nem érő ciklussá.

Voltak a vörös percek. Olyankor a düh úgy feszítette a koponyámat belülről, hogy azt hittem, a szemgolyóim egyszerűen kirobbannak a szemgödrömből a nyomástól. Minden idegszálammal üvöltöttem. Minden sejtemet öngyilkos harcra kényszerítettem volna, hogy csak egyszer, egyetlen átkozott alkalommal hadd rúgjak bele abba a fém ágykeretbe úgy, hogy az egész kórház beleremegjen.

Gyűlöltem az orvost, aki úgy emelte meg a karomat, mintha egy vágóhídi hulladékot vizsgált volna. Gyűlöltem az ápolót, aki gépies undorral cserélte alattam a lepedőt; láttam az arcán a megvetést, amikor a testem hugytól és szartól bűzölgő maradványait takarította le a műanyag matracról.

– Nézz rám! – ordítottam neki a sötétben. – Van neved? Vannak gyerekeid? Tudod egyáltalán, hogy egy embert törölsz meg, vagy csak egy undorító feladat vagyok a listádon, amit ki kell pipálnod?

Aztán a düh, mint egy túlhevült, füstölő motor, egyszerűen lefulladt.

Jöttek a szürke órák.

Ilyenkor csak lebegtem a semmiben. A gondolataim, mint a húslegyek, rászálltak a múltamra, és elkezdték kirágni belőle a maradék ép emléket. Már nem az autóbaleset mardosott, az már csak a száraz végeredmény volt. Hanem az a sok hálátlan szemétség. Eszembe jutott, hányszor sziszegtem anyámnak, hogy „hagyjál már békén”, hányszor csaptam rá az ajtót azokra, akik szerettek. Mennyi időt pazaroltam el a tükör előtt, gyűlölve a combomat, a hasamat, az arcom apró hibáit. Most bármit megadtam volna azért a testért. Akár torzan, akár csonkán, csak az enyém lett volna.

Most pedig… most ez a hús csak bűzlött. Éreztem a saját szagomat, a gyógyszerek keserű aromáját, ami átivódott a pórusaimon.

– Vajon tényleg ilyen voltam mindig is? Egy hálátlan, üres héj? Talán ez nem is baleset. Talán ez a büntetés.

Az univerzum megadta, amit akartam: végre senki nem bántott, senki nem kért tőlem semmit, és nem kellett mennem sehova.

– Továbbra sincs reakció – mondta az orvos. A hangja olyan távolról szűrődött át, mintha egy vastag jégréteg alól hallanám. – De a szívverése néha váratlanul felgyorsul. Valószínűleg csak vegetatív válasz az ingerekre.

Vegetatív válasz. Ez voltam én. Egy darab nyálkás moha a sziklán.

Ilyenkor jött el a csendes, rothadó nyugalom. Figyeltem a gép pittyegését, és elkezdtem szándékosan lassítani a gondolataimat, hogy szinkronba kerüljek a vassal.

– Pitty. Én. Pitty. Semmi. Pitty. Vagyok.

Aztán valaki megérintette a lábam. Csak egy pillanatra, talán véletlenül, miközben elsuhant az ágy mellett. A szikra újra belobbant. A düh visszatért, vörösen és éhesen, mert a testem még mindig tudott érezni. Még mindig itt voltam.

– Ne érj hozzám! – ordítottam dühödten.

A szívem kalapálni kezdett. A monitor vadul, hisztérikusan jelzett. Az ápoló odafutott, rám sem nézve a görbéket pásztázta, majd unottan megigazította az infúziós csövet.

Azt hiszem, ekkor tört el bennem valami végleg. Akkor, amikor rájöttem, hogy az ő szemükben a gép volt az élőlény, én pedig csak egy zavaró hiba voltam a rendszerben.

~ • ~

A kórháznak saját nyelve volt: egy fémes dialektus, amit a mozdulatlanság hetei alatt kényszerűen, de folyékonyan megtanultam beszélni.

Ott volt a takarítógép távoli, gyomorból jövő moraja a folyosón. Egy éhes, gépies fenevad, ami minden éjjel egyre közelebb kúszott az ajtómhoz. Ott volt a liftajtó steril pittyenése: érkezés, távozás, élet, halál. De a legrosszabb mind közül a fém tálcák éles, metsző csörrenése volt.

Amikor az ápoló lecsapta a rozsdamentes acél műszereket az éjjeliszekrényemre, végigszántott a gerincem mentén, mint egy jeges elektromos kisülés. A tehetetlen húsom minden egyes sejtje egyszerre akart tőle görcsösen összerándulni, hogy meneküljön a közeledő fémek elől.

A testem néma maradt. Nem rándult meg egyetlen izmom sem. Csak a belső visszhang maradt bennem.

~ • ~

Az idő már nem folyt; megalvadt, mint a fekete vér a sebek szélén. Olyan volt, mint egy sűrű, ragacsos szirup, amibe lassan, bugyborékolva fúltam bele. Ebben a fojtogató, visszhangtalan csendben szólalt meg Ő először.

Kezdetben csak egy tompa, távoli zúgás volt, mintha egy rosszul hangolt rádióadó keresné a jelet a koponyám belsejében. Aztán lassan formát öltött. Az én hangom volt, mégis idegenül csengve: tisztább, fagyosabb és olyan gyilkosan őszinte, amilyenre az emberi szó soha nem képes.

Nézd ezt a szánalmas próbálkozást, suttogta, amikor anya megint bejött, és egy újabb fényképet tett a szekrényemre. Azt hiszi, ha látod a mosolygó arcodat a múltból, az majd visszarángat. De nézz rájuk. Ők már nem téged látnak. Csak a bűntudatukat gondozzák.

– Hallgass el! – akartam ráförmedni, de a torkomban csak a gép sziszegése válaszolt. Ő pedig csak nevetett. Olyan volt a kacaja, mint amikor éles üvegszilánkokon járnak: minden egyes hangja tépte az agyvelőmet, és szinte éreztem, ahogy felforralja a véremet az ereimben.

Miért hallgatnék el? Én vagyok az egyetlen, aki nem hagyott el ebben a bűzös ketrecben. Én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat. Nem vagy te már semmi más, csak egy felesleges, zavaró pittyegés a monitoron.

~ • ~

A kórház zajai lassan, kegyetlenül ütemet kaptak a fejemben. Egy távoli sziréna vonyítása összeolvadt az Ő gúnyolódásával, egyetlen, szaggatott váddá: Nincs-ki-út. Nincs-út-ki. A folyosón futó léptek zaja úgy dübörgött az agyamban, mintha mázsás óriások taposnának rajtam, minden dobbanással kilapítva a maradék öntudatomat.

– A beteg állapota stabil – jelentette ki egy új orvos. A hangszíne steril és élettelen volt.

Stabil, ismételte Ő a fejemben. Éreztem, ahogy a gondolataim elkezdenek megnyúlni, mint a rágógumi. A rothadás is stabil egy ideig, nem igaz? Érzed a lábaidat? Dehogy érzed. Elmondjam, mi van ott a takaró alatt? Már nem hús, csak élettelen, szürke agyag. Kezdesz eggyé válni a lepedővel. Lassan felszív a matrac, beleolvadsz a műanyagba, és te csak nézel, nézel a vakító, fehér semmibe…

Egyre nehezebb volt elválasztanom, mit hallok a fülemmel és mit a tudatommal. A kórház zúgása, a gépek fújtatása és az Ő suttogása egyetlen, végtelen tónussá állt össze.

~ • ~

Abban a nyúlós, szürke félhomályban valami egészen mást éreztem meg, mint addig bármikor. Nem a düh perzselő tüzét és nem is a szomorúság nehéz iszapját. Egyfajta iszonyatos, perverz kíváncsiság ébredt fel bennem a sötétben.

– Ha tényleg csak egy darab hús vagyok… meddig lehet ezt feszíteni? – kérdeztem magamtól, miközben a tudatom szélei már foszladozni kezdtek. – Vajon meddig bírja ki az elme?

Hadd segítsek, duruzsolta, a hangja most először szinte vidáman, már-már kéjesen csengett a koponyámban. Játsszunk egy kicsit, te üres héj! Képzeld el, hogy a bőröd már nem is a tiéd, csak egy idegen, nyirkos csomagolás. Képzeld el, hogy az a műanyag cső ott a torkodban… a részeddé vált. Egy hideg, átlátszó fémcsáp, ami egészen a gyomrodig ér, és lassan eggyé forr a szöveteiddel.

A monitor pittyegése vadul felgyorsult.

~ • ~

Először a torkomban éreztem meg az átváltozást. A lélegeztetőgép műanyag csöve már nem egy erőszakkal belém kényszerített, idegen tárgy volt. Érezni kezdtem a rideg textúráját mélyen a nyelőcsövemben, ahogy lassan, sejtszinten forrt össze a szöveteimmel.

Érzed? A műanyag az új bőröd. A fém az új csontvázad. Nézz le magadra… ha még képes lennél rá, gúnyolódott újra és újra. Már nincsenek lábaid, csak élettelen, márványfehér csonkok, amik visszafordíthatatlanul a matrachoz nőttek. A lepedő fehér gombafonalakként szövik át a húsodat, belegyökerezve az izmaidba. Már nem fekszel az ágyon. Te vagy az ágy.

A legszörnyűbb az volt, hogy minden szavát elhittem. Minden porcikámban éreztem a fém jeges feszülését; éreztem, ahogy a gerincem helyén egy merev, olajos, kattogó rúd fut végig a tarkómtól a farcsontomig. A saját testem egy ismeretlen, ellenséges gépezetté torzult, aminek az egykor éber tudatom már csak a néma, rettegő foglya volt.

~ • ~

Aztán megérkezett a belső fájdalom, és minden addigit elsöpört.

Ez nem olyan volt, mint egy egyszerű csonttörés vagy egy húsba vágó penge. Olyan iszonyat, mintha az agyam hirtelen túl naggyá nőtt volna a szűk koponyámhoz képest. Minden egyes gondolatom éles, izzó üvegszilánkként hasított bele a velőmbe. A szabadság utáni vágy fizikai kínzássá torzult. Mintha izzó fogókkal tépnék le a lelkemet a húsomról.

A fájdalom vörös, lüktető ködként borult rám.

Az ajtó kinyílt. Anya lépett be, de már nem láttam az arcát. Csak egy elmosódott, nyers hússzínű masszát a nyaka felett, aminek a közepén egy sötét, tátongó, nedves lyuk virított. A hangja, amit egykor a világon a legjobban szerettem, most úgy csikorgott, mint a rozsdás fűrész a csonton.

– Szia, kicsim. Ma hoztam neked virágot – mondta az a tátongó üreg.

Virágot a hullának, kacagott bennem Ő.

Az orvos is megjelent. Egy természetellenesen magas, szikár árnyékként magasodott fölém, akinek a szemei helyén két vibráló, kék neoncső égett. A kezei, ahogy felém nyúltak, nem ujjakban végződtek, hanem hosszú, ezüstös szikékben. Amikor a vállamhoz ért, csak egy éles, elektromos rándulást éreztem, ami végigszántott a tudatomon.

– A pupillák még mindig tágak – mondta, a hangja eggyé vált a lélegeztetőgép sziszegő fújtatásával. – Nincs válasz.

– Nincs válasz? – üvöltöttem, és abban a pillanatban azt hittem, hogy az a vékony, véres cérna, ami még az élethez kötözött, végre elszakad a kiáltásom súlya alatt. De nem szakadt el. Tartott, kegyetlenül és szívósan.

A szoba falai hullámozni kezdtek; az egész kórház egyetlen, lüktető organizmussá vált, ami emésztett engem. Az anyám arca helyén lévő sötétség tágulni kezdett, mint egy tátongó seb, elnyelve a virágokat, az ágyat és a villódzó monitorokat. Már nem tudtam, ki sír valójában: én odabent vagy az a torz, húsmaszk az ágyam mellett. Már semmi nem számított.

Most már látod az igazat. Nincs itt senki. Csak mi ketten vagyunk. Én és a hús, ami egykor te voltál.

~ • ~

Ki volt az a lány, aki valaha rettegett az autók távoli zajától? Ki volt az, aki egykor imádta a nyári eső szagát?

Az emlékeim, mint az ócska, penészes fényképek a tűzben, elkezdtek felpöndörödni, és bűzös, fekete hamuvá sorvadtak a tudatom szélén. Próbáltam kétségbeesetten felidézni a saját arcomat, de a belső tükrömben csak egy sima, vonások nélküli, fehér maszkot láttam meredni a semmibe. Próbáltam artikulálni a nevemet odabent, de a betűk szétmállottak és elfolytak, mint a zavaros vízbe dobott, ázott papír.

Nincs neved, suttogta Ő, ami mostanra parazitaként töltötte be az egész koponyámat, felemésztve minden maradék gondolatomat. Csak egy ritmikus, értelmetlen lüktetés vagy. Csak egy fonnyadt, nyálkás húscafat a talpuk alatt, amit elfelejtettek feltakarítani.

Már nem harcoltam tovább. A düh, ami eddig életben tartott, pislákolva elpárolgott, és a helyét egy jeges, kristálytiszta idegenség vette át. Már nem egy ember voltam, aki szenvedett; csak egy megfigyelő, aki egy távoli, idegen hús bomlását nézi végig a sötétből.

~ • ~

Abban a jeges, kristálytiszta idegenségben hirtelen éreztem, ahogy megszületik bennem egy iszonyat. Egy olyan torz tudat, ami már nem akart ember lenni, nem akart mozdulni, és nem akart érezni semmit a hús mocskából. Ez a valami, ami én voltam, perverz módon élvezte a sötétséget. Élvezte, hogy a gép lélegzik helyette, ütemesen fújtatva a steril levegőt a belsőmbe. Egy kiszolgált, néma istenség lettem a saját börtönömben, aki fagyos megvetéssel nézett le azokra a nyüzsgő „lényekre”, akik az ágyam körül sündörögtek, mintha egy dögöt vizsgálnának.

Anya – vagy az a torz, arc nélküli valami, ami az ő hangján mímelte a beszédet – megfogta a kezemet. De már nem éreztem emberi meleget. Csak egy irritáló, ragacsos, nedves tapadást a bőrömön.

Vágd le, parancsolta Ő. Vágd le azt a kezet. Szabadulj meg tőle!

~ • ~

Végre eljött a pillanat, amire minden sejtem várt.

Az orvosok halkan beszéltek a fejem felett. Már nem hallottam a szavakat, csak a levegőben remegő, értelmetlen rezgést. Egy gumikesztyűs kéz kinyúlt a látóterem szélén, és megérintette a monitor melletti gombokat.

Pitty.

A lélegeztetőgép ritmusa megváltozott. A fémes tüdő, ami eddig az életet erőszakolta belém, egyetlen utolsó sziszegéssel elhallgatott. A mechanikus zihálás megszűnt. A hirtelen beálló csend olyan súlyos és sűrű volt, hogy szinte fizikailag fájt a dobhártyámnak.

Nézd, dorombolt Ő, de már az ő hangja is távolodott. Végre mindenki elhallgat.

Éreztem, ahogy a tüdőmben rekedt utolsó adag, állott kényszerlevegő lassan kiszökik a tátongó számon keresztül. Nem volt pánik. Nem volt fojtogató légszomj. Csak egy végtelen, tágas és jéghideg üresség maradt a helyén.

Az iszonyat, ami az elmúlt napokban a tudatom alá költözött, most kiterjesztette fekete szárnyait a koponyám belsejében. Már nem volt szükségem a testre. Már nem volt szükségem a gépre. A húsbörtön falai végre leomlottak.

A monitoron a görbe rándult egyet, majd könyörtelenül ellaposodott. Egyetlen, hosszú, monoton sípolás hasított bele a szoba csendjébe. Ez volt az utolsó dolog, amit a világból érzékeltem, de már nem dühített. Aztán a sípolás is elhalt.

Nem maradt más, csak a tökéletes, fekete semmi.

~ • ~

Ott, ahol régen egy lány volt, most nem volt semmi. Csak a csend, ami végre nem válaszolt senkinek.

Pitty…