─── ⚔ ───
Bármi is volt az üvegcsében, émelyítően fémes ízt hagyott a nyelvemen. A zsigereim azonnal lázadozni kezdtek. Oldalra fordultam, elhajítottam a fiolát, és a szám elé szorítottam a tenyerem, hogy elnyomjam a feltörő ingert.
Olyan elemi erővel száguldott végig a tűz a tagjaimban, hogy a csontjaim is beleremegtek. Üvölteni akartam, de a torkom megbénult. Az összes izmom egyszerre feszült meg, mintha egy láthatatlan óriás akart volna kicsavarni a bőrömből. Éreztem a vérem lüktetését az ereimben, aztán a látásom hirtelen megszűnt. A borostyánfényű barlang elhalványult, a világ pedig sűrű homályba veszett. Minden porcikám sajgott, a vaksötétben csak a saját állkapcsom csikorgását hallottam.
Görcsbe rándultam. Vakon a levegőbe kaptam, majd a padlóba vájtam a körmeimet. Meg fogok halni. Nem maradt bennem más, csak ez a jeges bizonyosság. Oldalra borultam, tehetetlenül, mint egy levágott állat. Az arcom a homokba fúródott, a szám szélén szétkenődött a nyál és a keserű massza. Magzatpózba húztam össze magam, remélve, hogy ha elég kicsire zsugorodom, a fájdalom nem talál rám.
– Ne küzdj ellene, Zorandra! Csak hagyd, hogy végigmenjen benned a méreg. Kitisztít és begyógyítja a sebeidet.
Kier üzenete összefolyt a fejemben doboló vérrel, de a karomon éreztem a szorítását. Az érintése olyan természetellenesen hideg volt, mintha fagyott acélt szorítottak volna a bőrömhöz.
– Nem… nem… megy… – nyöszörögtem. A nyögésem csak erőtlen hörgés volt, ami talán el sem hagyta a torkomat.
Minden lélegzetvételért meg kellett küzdenem. Köhögés rázta meg a mellkasomat, amíg végre sikerült felöklendeznem a nyelőcsövemen akadt sűrű váladékot. A hátam ívbe feszült, majd görcsösen a földnek csapódott. Próbáltam ellazulni, ahogy Kier kérte, de a kín minden gátat átszakított.
– Jaj, ne izgulj, mindjárt jobb lesz! Ha ilyen gyenge vagy, dögölj bele egy kis gyógyításba – hasított a fejembe a dzsinn éles hangja. A nevetése úgy karcolt belülről, mintha üvegszilánkokat forgatnának a koponyámban.
A szívem ki akart szakadni. Minden dobbanása nehéz volt és szabálytalan. Vakon kapálóztam, amíg a lábam szilárd felületet nem talált. Eltoltam magam, hogy elérjem a sziklát, az ujjaim végül a hideg kőzetbe vájtak. Megkapaszkodtam. A khaly kacaja visszhangzott bennem, miközben minden maradék erőmmel felküzdöttem magam.
Minden forgott velem. Semmit sem láttam, a gyomrom újra és újra összerándult. Öklendeztem, de már csak az epe keserűsége marta a torkomat.
Hirtelen jeges tenyér tapadt a homlokomra. Felnyögtem a váratlan, jóleső hidegtől. A fejemben dörgő lüktetés egy pillanatra elcsendesült, a szédülés pedig visszahúzódott. A fenyőillat ellepett és körbeölelt.
Nem tudom, meddig álltam a kőzetnek feszülve, az ujjammal a követ szántva, de a remegésem végül csillapodni kezdett. Magamra erőltettem a nyugalmat – úgy vadásztam rá, akár a prédákra. Az üreg sötét zugaiban megbújó apró lényektől, a rések közt fészkelő rágcsálóktól kíméletlenül elszívtam minden morzsányi békességet, hogy képes legyek elviselni a saját létezésemet.
Egy idő után homályosan, de már láttam Kiert. Előttem állt, egyik kezével a hajamat fogta össze, a másikkal még mindig a homlokomat hűtötte.
– Jól van. Jól csináltad – suttogta a fülembe. Forró lehelete égetett, de ekkorra már teljesen érzéketlenné váltam mindenre a belső égésemen kívül. A gyilkos kín tompa lüktetéssé szelídült.
– Te tényleg… meg akarsz ölni? – kérdeztem szaggatottan. A hangom rekedt volt. Nem bírtam nyelni. Éreztem, ahogy a nyál végigcsorog a mellemen, de nem volt erőm letörölni.
A sebem már nem hasogatott. A maró fájdalom megszűnt. Eltoltam Kier kezét a fejemtől, és minden akaraterőmmel kiegyenesedtem. Bár teljesen kihúzni még nem tudtam magam, a lábam már nem akart összecsuklani. Hitetlenkedve mozgattam meg a végtagjaimat. A testem idegennek érződött, de működött.
– Tisztító méreg. A szilánk váladékát ki kellett égetni belőled, mielőtt megtelepszik. Alattomosan végez a gazdatesttel: észre sem veszed, és már halott vagy – felelt Kier a fel nem tett kérdésemre, majd elengedte a fejemet. Meglepetten éreztem, ahogy a fonatok súlyos kötegben omlanak a hátamra. Összekötötte volna?
– Mesélj… valamit, különben elájulok. – A torkomhoz kaptam, mert a zsibbadás újabb hullámokban tört rám; a húsom apró rándulásokkal tiltakozott a szer utóhatásai ellen. Valamivel el kellett terelnem a figyelmemet, mielőtt a sötétség újra beszippant. Meg kellett kapaszkodnom egy hangban, egy történetben.
– Találtam pár napja egy ásatást a határvidéken. Te fogod vezetni a feltárást.
A látásom végre kitisztult teljesen. Kier hanyagul az üreg falának dőlt, és ujjaival forgatni kezdte az üres, levél formájú üvegcsét. Pár maradék csepp a földre hullott, a követ sercegve marta meg a folyadék. Nagyot nyeltem. Ha a bazaltot így kikezdte az a szer, bennem mekkora pusztítást végezhetett?
– Mit keresel… annyira? – néztem fel rá.
Széttártam a karomat, és forró mellkasomat a kőzetnek nyomtam. Szinte átöleltem a hideg sziklát, hogy igya ki belőlem az izzást. Minden porcikám lángolt, de a pusztító kín helyét lassan erő vette át.
– Egy olyan anyagot, amiről eddig csak meséket hallottam – felelte, tekintete egy pillanatra a távolba révedt.
– A nagy… Kier Ballard… mesék után áhítozik? – gúnyolódtam rekedten. Normális esetben meglepett volna a vallomása, de csak a túlélés érdekelt. Nehezen kaptam levegőt, a szívem úgy dobolt a bordáim mögött, mint egy csapdába esett madár.
– Minden legendának van alapja, Zorandra. Ebben a birodalomban a legtöbb rege előbb-utóbb igaznak bizonyul – jegyezte meg hűvösen. Egy pillanatra eltűnt a látómezőmből, majd puha, nehéz anyag nehezedett a vállamra.
A fekete szőrme ismerősen csillant meg a borostyánfényben; a saját köpenyét terítette rám.
– Szedd össze magad! Menned kell. – Megfogta az államat, és ellentmondást nem tűrően a sötétbe vesző, felfelé kanyargó lépcsősor felé fordította a fejemet. – Nem időzhetünk tovább.
Némán bólintottam. Amint elengedett, elváltam a fal hűvösétől, és szorosan magam köré vontam a posztót. Az anyag még őrizte a testmelegét. A belőle áradó, sűrű fenyőillat olyan bódítóan hatott a feltüzelt érzékeimre, hogy beleszédültem.
– Megsajnáltál? – kérdeztem, miközben ösztönösen az orromhoz húztam a gallért. Nem is próbáltam titkolni, hogy mélyeket szippantok az illatából; nem maradt erőm a büszkeséghez, sem ahhoz, hogy elrejtsem azt, amit már úgyis tudott.
– Nem. De az istenek sem bocsátanák meg, ha pőrén engednélek fel a fényre. Menj, és szerezd meg a felszerelésed! – bökött az állával a fokok felé.
– Megsajnált... Vagy csak félt, hogy a végén még ráveti magát a kis szüzike testedre – vihogott fel a fejemben a Khaly. A megjegyzés olyan váratlanul ért, hogy önkéntelenül ütögetni kezdtem a halántékom, hátha sikerül kiűzni magamból.
Csak egyszer kerülj a markomba, esküszöm, hogy kizsigerellek! – morogtam magamban. Felhúztam a csuklyát mélyen az arcomba, hogy Kier ne lássa a zavaromat, és ne tegyen fel kérdéseket, amikre úgysem válaszolnék.
Az ujjaim még mindig remegtek. A szám tele volt homokszemcsékkel, amik minden mozdulatnál recsegtek a fogaim között, de a méreg tette a dolgát: a lábam megtartott. Lassan, a falnak támaszkodva elindultam a lépcső felé.
Kier nem szólt többet. Csak a hátam mögött lüktető, sötét jelenlétét éreztem. Ez épp elég volt ahhoz, hogy sietősebbre fogjam a mozdulataimat.
A kőlépcső meredeken kanyargott a sötétbe. Ahogy az első fokra pillantottam, tízéves énem emléke hasított belém. Felderengett a zuhanás, a csontom reccsenése és Kier arca, amikor először rám talált. Megtorpantam. A hátam mögé pillantottam, a szemét keresve a félhomályban.
– Amikor kislányként lebuktam a fokokról… mióta figyeltél akkor? – kérdeztem.
– Az első mozdulattól az utolsóig – felelte egy nyugtalanítóan őszinte mosollyal. – Már akkor tehetségesnek találtalak. Nem sírtál, nem könyörögtél. Erősebb voltál abban a pillanatban, mint a leghatalmasabb harcosok.
A feje körül örvénylő aranyló kroma olyan intenzíven ragyogott fel, hogy szinte égette a szememet. Büszke volt, vagy inkább elégedett a saját felfedezésével. Őt nem mardosta a múlt fájdalma, mint engem. Nem tudtam, hogy az ő torz büszkesége vagy a saját dacom adott-e több erőt, de visszafordultam, és elindultam felfelé.
Nehéz volt. Minden egyes fok egy külön csatának tűnt. Több alkalommal is meg kellett állnom. Talán a gyermekkori félelem kísértett, talán csak a testem mondott ellent, de többször is a hideg sziklának döntöttem a homlokom pár másodpercnyi pihenésért. A járat fojtogatóan szűk volt, de a bezártságnál jobban zavart a bizonytalanság: mi vár odafent, amire nem vagyok felkészülve?
Amikor végül felértem, a hirtelen rám zúduló ragyogás vakító fehérséggel vágott arcon. Fényes nappal volt.
– Mennyi ideig lehettem eszméletlen? – kérdeztem félhangosan, miközben a szemem elé kaptam a kezem. Óvatosan megköszörültem a torkom. A testem meglepő gyorsasággal nyerte vissza az erejét, mintha újjászületett volna.
Felkapaszkodtam az utolsó kőlapon. Hiába próbáltam védekezni a napsütés ellen, a látvány ereje így is megállított.
Egy romos templom közepén álltam, ahol a tetőzet már régen megadta magát az időnek és a perzselő hőségnek. A pusztulás dacára a romok között még mindig rendíthetetlenül állt az erdőisten emlékműve. Furcsa, szorongató érzés volt őt itt látni, ebben az arany párába vont, kietlen börtönben. Odahaza az isten képmásai hűvös tölgyek árnyékában pihentek, nedves föld és sűrű fenyőgyanta illatában; ez a homokkőből faragott alak viszont magányosan, dacosan nézett farkasszemet a pusztasággal.
Óvatosan közelebb léptem, végre leengedve a kezemet.
A harcos isten alakja monumentális volt, bár az évszázadok homokviharai már simára csiszolták a vonásait. Nem jóságos teremtő nézett le rám a magasból, hanem egy ragadozó. Kőbe faragott izmai feszültek, a vállait borító pikkelyes vért részleteit már csak a képzeletem tudta kiegészíteni. Egyik kezében azt a görbe pengét szorította, amelyet Hántóként emlegettek a regék. A másik kezében, a fegyver párját parancsolóan emelte maga elé, mintha éppen jelt adna a rohamra. Hátán görbe fa bot látszódott ki, melyet tüskék és indák vettek körül.
A talpam alatt ropogott a kőtörmelék, a homok égette a bőrömet. A napfény éles sávokban hasított a romok közé, a szél pedig fütyülve vágtatott át a boltívek alatt.
A szobor feje felett egykor hatalmas agancsok ágazhattak szét; mára csak csonkok maradtak belőlük, amik vádlón meredtek az ég felé. A lábánál, ahol a legendák szerint áldozati vér csorgott a gyökerek közé, csak vöröses homok gyűlt össze apró dűnékbe.
Idegen volt itt. Egy elfeledett harcos, akit megfosztottak a seregétől és a hazájától, mégis erőt sugározva állt a romok között. Ahogy ránéztem, nemcsak faragott követ láttam, hanem magamat: egy darabka vadságot, amit a világ közönye próbál lassan elemészteni. Megérintettem a talpazatot. A homokkő égette a tenyerem, mintha még mindig lüktetne benne az a régi indulat, ami nem hagyta, hogy porrá omoljon.
Félelem és tisztelet keveredett bennem. Az izzadság hűvös csíkokban csorgott le a hátamon a köpeny alatt. A rituálé szavai ösztönösen törtek fel belőlem:
– Lelkem a szélnek, testem a földnek – suttogtam a kőbe merevedett alakra nézve. – Sóhajom a víznek, haragom a tűznek. Vér az avarnak, acél a húsnak.
Mély lélegzetet vettem, majd rá leheltem a forró felszínre. Megvártam, amíg a párás nyom láthatóvá válik az érdes kőzeten, aztán rászorítottam a hüvelykujjamat, mint pecsétet egy ősi alkura.
– Gyökér öleljen, sötét neveljen. Ami lehull, az Erdőt eteti – hunytam le a szemem.
Addig nyomtam az ujjamat a szobor kézfejére, amíg a fájdalom végig nem kúszott a karomban. Volt ebben valami tisztító; mintha az erdőatya elfogadta volna a jelenlétemet.
Lehet, hogy az áldozatom már semmit sem ért, mert az istenek régen elfordultak a halandóktól, de a hitem töretlen maradt. Szükségem volt valakire, aki nagyobb nálam. Valakire, aki erőt adhat, amikor a sajátom már kevés.
Hátat fordítottam a kőszobornak, hogy megkeressem a felszerelésemet. Szorosabban magam köré fontam a nehéz szövetet, próbálva kizárni a sivatagi szelet.
– Rég hallottam már bárkit is imádkozni – szólalt meg egy ismeretlen, mély hang.
Az irányába kaptam a fejem, a szívem a torkomban dobogott. Egy alak állt az erdőisten előtt, mintha a semmiből lépett volna elő. Valóját koszos, homokszín lepel takarta, mély csuklyája árnyékba vonta az arcát. Mezítláb állt a perzselő törmeléken, mintha meg sem érezné a hőséget. Kezében két rövidkard pihent; lassú mozdulattal felém emelte az egyiket – pontosan abban a szögben, ahogy a szobor tartotta a fegyverét.
Egy másodpercre elfelejtettem lélegezni. Talán ő az? Tudtam, hogy az imáim süket fülekre találnak, a hirtelen feltámadt remény mégis olyan erővel zúdult végig rajtam, hogy minden maradék fájdalmamról és fáradtságomról megfeledkeztem.
– Ki vagy te? – kérdeztem reszketve, miközben hátráltam.
– Hívtak már sok mindennek, de most nem számít – felelte. A tónusa mély és lágy volt, szinte dallamos. Semmi fenyegetés nem volt benne, és pont ez tette hátborzongatóvá.
Ahogy elindult felém, az árnyéka furcsán megremegett, fodrozódott a szemcséken. Körülötte apró, halvány korall színű kroma-virágok nyíltak ki a porban. Tiszta vidámság áradt a lábai nyomán, a két karja körül pedig, a lepel redőibe fonódva, mélyzöld nyugalom vibrált.
A következő pillanatban úgy siklott végig a talajon, mintha táncolna.
A kard éle ezüstös ívet írt le a levegőben. Azonnal reagáltam: mélyen behajlítottam a térdem, elhajoltam a vágás elől, és hagytam, hogy a penge centikkel a torkom felett süvítsen el. A suhintás szele lerántotta a vállamról a fekete köpenyt. A porba hullott, lemeztelenítve a testemet.
– Szép kitérés! – kuncogott fel játékosan a lepel alól. – De túl merev vagy még, kislány. Túl sok benned a feszültség.
Újra támadott, mielőtt levegőt vehettem volna. Az acél hegye villámgyorsan szúrt előre. Fegyvertelenül esélyem sem volt hárítani; balra pördültem, de a testem még lassabb volt az akaratomnál. A penge éles fájdalommal szántotta végig a felkaromat. Éreztem, ahogy a kötések azonnal átáznak a vértől. A fájdalom erős volt, de a dühöm még annál is metszőbb.
– Mit akarsz tőlem? – kiáltottam, de már nem vártam választ.
Megragadtam az őt körülvevő nyugalmat. Minden akaratommal, a bennem lévő összes sötétséggel megpróbáltam fojtogató méreggé gyúrni azt a fényt. Bele akartam kényszeríteni a saját haragomat a lelkébe, hogy a saját békéje fojtsa meg.
Az alak súlytalan mozdulattal fordult meg, kitérve a láthatatlan csapásom elől. Sötét dühöm egyszerűen lepergett a mélyzöld nyugalmáról, mintha sziklára öntöttem volna vizet. A visszacsapódó mágia elemi erővel hasított a koponyámba. Felszisszentem, éreztem, ahogy a szám sarka felhasad a nyomástól, és a vér az ajkamról csepeg a földre.
– Nem, nem, nem – nevetett fel jókedvűen. Léptei nyomán újabb korallvirágok nyíltak a homokban. – Az érzelmek nem fegyverek, amiket csak úgy mások fejéhez vághatsz, kislány. Az érzelem… áramlás. Ha nem engeded el a dühödet, felemészt.
Mielőtt válaszolhattam volna, a fegyvere újra suhant. Alacsonyan támadott, a vádlimat célozva. Felugrottam, a levegőben tértem ki az ív elől, de ahogy földet értem, a talpam megcsúszott a laza homokon. Elvesztettem az egyensúlyomat, és térdre rogytam az erdőatya omladozó szobra előtt.
Kimerültem. A karom remegett, a tagjaim nem mozdultak. Az indulat maradt talán az utolsó mentsváram.
– Látod? A düh elvakít. Elveszi a talajt a lábad alól, még mielőtt az ellenfeled megtenné – mondta az alak. A hangjában nem gúny, hanem valami különös, tanító sajnálat csengett.
Válaszolni akartam, de a szavak csak elterelték volna a figyelmemet. Bár nem éreztem benne vérszomjat, tudtam, hogy életveszélyben vagyok.
Lassan sétált felém, a pengét maga után húzva. Az acél fémesen csikorgott a törmeléken. Ritmusra haladt, mintha egy belső dallamot követne, amit ebben a pusztaságban csak ő hallott.
Kétségbeesésemben a körülötte örvénylő vidámság után kaptam. A kroma-virágok az akaratomra rándultak meg, és mint a megriadt kígyók, rácsavarodtak a férfi bokájára. Megpróbáltam a földhöz láncolni őt.
Megállt. Nem rángatta a lábát, nem feszült meg. Csak halkan felsóhajtott, mintha egy rakoncátlan gyermek csínytevését nézné.
– Ó... Szép próbálkozás, kislány. De a hurok gyenge, a csomó pedig laza.
Egyetlen könnyed mozdulattal előrelendült. A kroma-béklyók úgy szakadtak szét a lába alatt, mintha elszáradt fűszálak lennének a viharban. Meg sem érezte a támadásomat.
Mielőtt felállhattam volna, a fegyver hegye ellentmondást nem tűrően fúródott a kulcscsontom alatti kötésbe. Csak annyira nyomta meg az acélt, hogy a hegy vágást ejtsen. Éreztem, ahogy egy újabb forró vércsík indul meg lefelé a bőrömön. Megdermedtem. Az arcom megrándult.
– Elég! – A hangjában még mindig ott bujkált az a vidám dallam, ami a torkomnak szegezett fegyver árnyékában minden korábbinál félelmetesebb volt.
A feltámadó szélben fellibbent a köpenye, a csuklya pedig lecsúszott a fejéről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése