Hóhér - 1. Jégszilánkok: 8. Az igazság egy vékony üveg, ami könnyen összetörhet

 

─── ⚔ ───

Az első kanyarig sem jutottam, mikor megéreztem a közelségét. Léptei nem csaptak zajt a bazalton; csak a belőle áradó, nehéz lüktetés jelezte, hogy a nyomomban van. Nem fordultam hátra. Makacsul követtem Hajnal halvány jelenlétét a sziklafolyosók között, ujjammal néha érintve a kőfalak hideg csontporát.

– Te hoztál el a falumból – törtem meg végül a csendet. – Te voltál a páncélos idegen.

– Én voltam – ismerte el, mindenféle mentegetőzés nélkül.

– Miért? – tettem fel végre a kérdést, amit évek óta érleltem a lelkem mélyén. – Miért mentettél meg akkor?

Lassítottam, és csak egy röpke pillantást vetettem rá a vállam felett. Mögöttem lépkedett, félig az árnyékokba veszve. Kezét hanyagul fegyvertartó övébe akasztotta, acélkék tekintetét pedig le sem vette rólam. Körülöttünk halvány rúnák fénylettek fel a bazalton, ahogy elsétáltunk mellettük – a Kard jelei, amik a tájékozódásban segítettek. Mivel nem volt nálunk kristály, sejtettem, hogy a jelek Kier puszta jelenlétére, a belőle áradó mágiára villannak fel.

Hirtelen éles, velőtrázó üvöltés rázta meg a boltozatot. A falakon gomolygó fekete fonalak fellebbentek, akár a mérges füst, majd feszülten megnyúltak az aljzaton. Sem én, sem Kier nem rándultunk meg. Nem indultunk a dögevők segítségére; pár mocsokkal kevesebb a világon már nem számított.

– Mert ígéretet tettem – válaszolt végül, mintha az üvöltés meg sem történt volna.

Megtorpantam. Úgy fordultam felé, mintha arcon vágott volna. Kier is megállt, olyan közel, hogy a mellkasa majdnem az orromhoz ért. Felnéztem rá, keresve a rést a jéghideg páncélján, a sziklaszilárd közönyén.

– Kinek?

– Egy nőnek – felelte szikáran.

– Csak nem érdekelne, kicsi láng? – szólalt meg a dzsinn is a fejemben.

Ökölbe szorult a kezem. A düh élesebben hasított belém, mint a vállam lüktetése. Nem válaszoltam, nem ültem fel az újabb provokációnak. Elhessegettem a köré font gondolataimat, és csak Kierre koncentráltam.

Sosem adott egyenes feleletet; mindig csak újabb kérdőjelekkel falazta körül a múltat, és minden egyes ilyen mondattal csak még mélyebbre lökött az ismeretlenbe.

Üvegszerű csörrenés rázta meg a járatot, mintha egy hatalmas tábla tört volna darabokra a mélyben. Az üvegtestűek felébredtek. Tudtam, hogy nincs több időnk, ha el akarjuk érni a kijáratot, mielőtt a katakombák ránk zárulnak. Mégsem mozdultam. Magyarázatot vártam.

– Az anyámnak?

Nem gondolkodtam. Ideje volt cselekedni. Egy gyors mozdulattal a kardja markolatára fontam az ujjaimat. Kier meg sem rezzent, még akkor sem, amikor fémes surranással kihúztam a hüvelyből a vékony, fagyos acélt.

– Meglep, hogy ez jobban izgat, mint az, ami az imént történt – döntötte oldalra a fejét.

Hátrébb lépett egyet, teljesen védtelenül tárva elém a mellkasát. Ismert már; tudta, újra megpróbálkozom a lehetetlennel. Nem ez volt az első alkalom, hogy a torkának akartam esni. Nem is az utolsó.

– Csak sorjában mindent – emeltem meg a kardot, a hegyét hajszálpontosan a szíve fölé szegezve. – Elegem van a játszadozásból. Tudom, mi vagy. Sosem féltem a sötétségedtől, Kier, de most átléptél egy határt.

Talán a hazugságaim, talán a robaj miatt, de a fejünk felett hirtelen megrepedt az építmény. A kő éles csattanással vált ketté, porfelhőt szitálva a nyakunkba. Nem tágítottam; a dühöm acélosabb volt a bazaltnál, a kezem meg sem rezzent.

– Pedig eddig kifejezetten jól kezelted, amikor feszegettem azokat a határokat, nem gondolod? – Tekintete megvillant. Szemei úgy ragyogtak fel, mintha mágia buzogna a mélyükön, de nem érzékeltem semmit. Az arany-kroma büszkén, szinte gúnyosan tekergett a feje körül, a bestiának azonban nyoma sem volt.

Tett egy lassú, kimért lépést előre. Éreztem, ahogy az acél hegye átlyukasztja a ruháját, majd eléri a bőrét. A végtagom remegni kezdett. Csak egyetlen határozott döfés kellene, egy apró karcolás, és megtudok mindent. Csak előrébb kellett volna tolnom a pengét, de a testem ellenszegült az akaratomnak. A gyilkos ösztön, amit ő nevelt belém, megbénított a saját gazdája ellen.

– Meg akartál ölni? – kérdeztem fojtott hangon.

– Meg.

– És miért nem tetted meg?

A lehullott por csiklandozta az orromat, a levegő elnehezült. A fegyver ólomsúlyúvá vált a kezemben. Meg akart ölni. Akkor miért várt eddig? Ezernyi esélye lett volna rá az évek alatt, mégis életben hagyott.

– Mert tudni akartam…

A vallomást dübörgő patakopogás szakította félbe, amely végigvisszhangzott a folyosó falai között. Hajnal és Kier ménje vágtatott felénk a szürkületből; olyan sebesen zúdultak el mellettünk, hogy a sötétben épp csak a menekülő sziluettjüket tudtam kivenni.

A következő pillanatban valami jeges és éles csapódott nekem. Egyenesen a sérült vállamnak rontott, és olyan erővel sodort le a lábamról, hogy a penge azonnal kicsúszott az ujjaim közül. A földre zuhantam. Az ütközéstől az üveglény teste megrepedt, és az apró, tűhegyes darabok a ruhámon keresztül mélyen a húsomba fúródtak. Felsikítottam. 

Ekkor Kier szava harsant fel, élesen áthatolva a hangzavaron. Olyan idegen, torokhangú nyelven szólalt meg, amit sosem hallottam tőle. A kristályfajzat azonnal megtorpant. Kier felé fordult, de nem tágított rólam: rám nehezedett, és üvegszerű karjaival satuként szorította át a testemet. Minden korábbi fájdalom egyszerre robbant fel az agyamban. Üvöltöttem, de a saját hangomat már nem hallottam, csak a torkom feszülését éreztem.

Az éles peremek egyre mélyebbre vájtak belém, minden lélegzetvétel nehézzé és forróvá vált. Kier szava távolodott, de nem ő volt az egyetlen, aki beszélt.

Egy másik szólam kúszott a fülembe. Nem a khaly gúnyos suttogása volt, és nem is Kier rekedt parancsa. Mély volt, mint a föld alatti morajlás, és olyan súlyos, hogy éreztem tőle a bazaltpadló rezgését. Az elmém hátsó zugaiban ez az ismeretlen, dörmögő búgás duruzsolt egyre tompábban, elnyomva a gyötrelmet és a külvilág zaját. Nem formált szavakat, inkább csak egy mély, zengő rezonanciának tűnt, ami a csontjaim velejéig hatolt.

Ahogy a rezgés felerősödött, a látásom elhomályosodott. A szörnyeteg szorítása egy pillanatra meglazult – vagy talán csak én váltam érzéketlenné a sajgásra. Még láttam Kier elmosódott alakját, ahogy valami felé nyúl a sötétben, aztán a mély dörmögés mindent elnyelt. A fények kialudtak, a testem pedig hirtelen könnyűvé vált, mintha magába szippantott volna a katakombák feneketlen mélysége.

─── ⚔ ───

A fejem kalapált. A torkom szárazon kapart. Elmém hátsó zugaiban az ismeretlen, dörmögő hang duruzsolt. Az első dolog, amit éreztem, a forróság volt. Finom szemcsék simultak a tenyerem alá; a pergő por átszaladt az ujjaim között, ahogy ösztönösen megmozdultam. A kristályos szemcsék könyörtelenül belemaródtak a kezemen lévő sebekbe.

Kinyitottam a szemem. Egy tágas sziklaterem boltíves mennyezete fogadott, de a falakon fáklyák helyett valami lágy, borostyánszínű fény derengett. Nem égetett, inkább csak lustán kúszott végig a kövek peremén, aranyba vonva az üreg minden szegletét.

Megpróbáltam felülni, de a testem azonnal ellenszegült. Ekkor döbbentem rá a hiányra: a ruháimnak nyoma sem volt, csupán a vállamon és a törzsemen feszülő, szoros kötések fehérlettek a félhomályban. A vászon hűvös volt a lázas bőrömhöz képest, de minden lélegzetvételnél szorított, akár egy béklyó.

Tenyerem alatt finom szőr csiklandozott, ami éles ellentétben állt a vállamban lévő lüktetéssel. Az állatbőr, amin feküdtem, egykor egy fenséges ragadozóé lehetett, most mégis csak élettelen tárgy volt alattam – pont olyan, amilyennek én is éreztem magam.

– Ne kapkodj! A szilánk mérge még a véredben dolgozik – szólalt meg az ismerős hang a sarokból.

Kier a sziklafalnak dőlve állt, mélyen a félárnyékban. Nem rám nézett; kardját pörgette hosszú ujjai között, a penge minden fordulatnál élesen megvillant a borostyánszínű derengésben. A ruhája koszosabb volt, mint legutóbb. A haja nedvesen tapadt a homlokára.

Végignéztem a helyiségen. A távolban széles, kanyargó lépcsősort vágtak a kőbe, amely felfelé kúszott, bele a teljes sötétségbe. Fogalmam sem volt, hol vagyunk, vagy mennyi idő telt el azóta, hogy az a mély, dörmögő búgás elnyelt.

– Ki volt az? – A hangom rekedt volt és idegen, mintha nem is a saját torkomból jönne. – Ki beszélt hozzád a járatban?

Kier megállt a mozdulatban. A kard hegye hajszálpontosan a tenyere közepén nyugodott. Most először emelte rám a tekintetét, és a szemében az a különös, fanyar fény vibrált, amitől mindig megfagyott bennem a vér.

Nem válaszolt. Eltette a fegyverét, és kimért léptekkel elindult felém az aranyporos homokon. Árnyéka hosszúra nyúlt az üreg boltozatán, mintha be akarná kebelezni az összes maradék világosságot.

– Mit tettél velem? – próbálkoztam újra. Könyökömre támaszkodva igyekeztem hátrébb húzódni az állatbőrön, de a vállamba nyilalló kín azonnal visszakényszerített a fekhelyre. – És hová lettek a ruháim? Kier, felelj! Mi történt?

Már egészen közel volt. Térdre ereszkedett mellettem; a bőréből áradó, hűvös fenyőillat azonnal betöltötte a tüdőmet. Keze a kötéseim felé nyúlt.

– Mondd el az igazat! Az anyám miatt vagyunk itt? Ezért hoztál le a mélybe? – Szavaim egyre gyorsabbá és kétségbeesettebbé váltak, ahogy éreztem ujjai hűvösségét a vállam közelében. – Mit ígértél neki? Miért hallgattál arra a szólamra, és miért…

Hirtelen mozdulattal szakította félbe a szóáradatomat. Két ujját a torkomra, a lüktető ütőeremre helyezte, a másikkal pedig gyengéden, de ellentmondást nem tűrően érintette meg az ajkamat.

– Elég – suttogta. – Túl sokat beszélsz, és túl keveset figyelsz.

Hallottam a dzsinn kíváncsi hümmögését a fejemben. Kivételesen egyetértettem vele és a ki nem mondott gondolataival.

Kier jelenléte, akár egy láthatatlan fojtózsinór, telepedett rám. Megpróbáltam megszólalni, de nem jött ki más a torkomon, csak egy erőtlen, néma levegővétel. Megbabonázva néztem a tekintetébe. Magamra akartam húzni valami takarót, bármit, ami elrejt előle, de a tagjaim nem engedelmeskedtek. Ő pedig hidegvérrel, precízen kezdte lefejteni a kötést a vállamról. Hallottam a vászon halk sercegését, ahogy elvált a bőrömtől. Iszonyodtam ettől a pillanattól; dühített, hogy ő látja a sebeimet, a gyengeségemet és a meztelenségemet, miközben ő maga továbbra is áthatolhatatlan rejtély maradt.

Ujjai meglepően gyengéden értek hozzám. Ahogy fejtette le a pólyát, mozdulatai lassúak voltak, mint egy szobrászé. Közel hajolt; éreztem a lélegzetét a nyakamon és azt a nyers energiát, ami minden pórusából áradt. Tekintete végigsiklott az idomaimon, mégsem volt benne az a fajta olcsó szándék, amit a zsoldosok szemében láttam korábban.

– Én nem tettem veled semmit – suttogta, miközben a sebem szélét vizsgálta. Ujjhegye alig érezhetően elidőzött a csupasz bőrömön. – A szilánkot megállítottam, mielőtt teljesen átszakította volna a húsodat. Magadnak köszönheted, hogy még élsz.

Megpróbáltam ellökni magamtól, de a végtagjaim ólomsúlyúvá váltak a közelségétől. Kier elmosolyodott azzal a hideg, számító görbülettel, amely elárulta: pontosan tudja, milyen hatással van rám.

– A ruháid java odalett a harcban. – Tekintete egy pillanatra elidőzött a fekhelyen, majd újra a szemembe nézett. – A váltásod elérhető távolságban van. Odafent vár rád… ha lesz erőd felmászni érte. De egyelőre maradj veszteg!

Felemelte a kezét, és ujjával lassan végigszántott a kulcscsontom mentén, egészen a kötés széléig. Végigvándorolt a törzsemen, de mentes volt minden tolakodástól. Úgy vizsgált át, mint egy értékes, de törött fegyvert: precízen, távolságtartóan, mégis volt benne valami, amitől a szívem ütemtelen ritmusra dobolt. Bár az érintése sosem tévedt illetlen helyre, bőrének forrósága szinte égette az enyémet ott is, ahol nem ért hozzám. A zavarodottság fojtogató gombócként lüktetett a torkomban.

Megvetettem a kiszolgáltatottságomat, és legfőképpen azt gyűlöltem, hogy a testem nem a dühömre, hanem az ő közelségére válaszol. Inkább lesütöttem a szemem.

– Már nem azért a kis aranyért, de ettől még nekem is kezd melegem lenni – jegyezte meg a khaly a fejemben, amikor vettem egy mély levegőt. A válaszom viszont köhögésbe fordult, és morogni kezdtem magamban. Maradj csendben és tűnj el!

Ahogy Kier ujjai elmozdultak a nyakamról, a bénító zsibbadás lassan engedni kezdett. Megköszörültem a torkomat, és bár a hangom még mindig fátyolos volt, végre sikerült megszólalnom:

– Miért vagyok még mindig itt? – faggattam, és ezúttal a szavaim hidegen és kimérten hordozták a dühömet. – Ha az ígéreted csak a biztonságomról szól, miért képeztél ki? Miért neveltél harcosnak?

Keze pár centire a csípőmtől pihent meg a homokon. Felnéztem rá, kényszerítve magam, hogy ne kapjam el a tekintetem az övéről, dacolva a benne rejlő acélos ragyogással.

– Ki volt az az alak? – folytattam, szinte suttogva.

– Mindent meg fogsz tudni, de csak a maga idejében – felelte, majd könnyed mozdulattal felemelkedett a fekhelyem mellől.

A lovak valahol a távoli sötétségben várakoztak; hallottam a paták ütemes koppanását a kövön, amely baljósan visszhangzott az üreg falai között. Kerestem őket a tekintetemmel, de a mély árnyékok elnyelték az alakjukat.

– Mi lett a szilánkokkal? – érdeklődtem, miközben próbáltam annyira eltakarni magam az állatbőrrel, amennyire a sajgó ízületem engedte. A lüktetés már alábbhagyott, de a karom még mindig ólomsúlyú és idegen maradt.

– A fészek felbolydult, de csak néhányan eredtek a nyomunkba. Nem jelentenek veszélyt. Legalábbis itt nem – felelte Kier, és visszasétált a sziklafalhoz, oda, ahol az ébredésemkor állt. – A napfényre nem merészkednek, a mélyebb rétegeket pedig már elhagytuk.

– Most már hajlandó vagy érdemben felelni a kérdéseimre, vagy járjuk el újra és újra ugyanazt a táncot? – dőltem vissza kimerülten a bőrre. Ép karomat az arcomra szorítottam, mert a falakról visszaverődő, élesedő fény bántotta a szememet.

– Tedd fel őket jól, és akkor választ kapsz rájuk – szólalt meg. Hangja kimért volt és érzelemmentes.

Hallottam, hogy keresgél valamit a ruhája redői között. Szövet súrlódott, majd egy éles, fémes koppanás jelezte, hogy megtalálta, amit keresett.

El kellett gondolkodnom. Az irányított kérdezésről sokat tanultam Kier mellett, de a düh és a fáradtság zúgása alatt ez eddig eszembe sem jutott. Hetekig tartott a kiképzésemnek az a része, amikor egy szót sem szólhattam, csak jelelnem volt szabad, és akkor is csak kérdezhettem. Nem felelhettem egyszerű mondatokkal; a válaszomat is bele kellett gyúrnom egy újabb kérdésbe. Akkoriban majdnem megőrültem tőle, de most, ebben a borostyánszínű üregben beláttam: egy jól irányzott kérdés tényleg mindent megváltoztat.

– Mi hasznod volt abból, hogy akkor megmentettél? – engedtem le végül a karomat, egyenesen ránézve.

Kier tekintete sötéten villant meg. Arcára az az elégedett, pimasz mosoly kúszott fel, amit csak akkor láttam rajta, ha a kíváncsisága is felébredt. Végre méltó ellenfélnek talált volna a szellemi sakkjátszmájában?

– A kérdésed még most sem tökéletes. Nem az a lényeg, hogy volt-e hasznom, hanem az: mit tudhattam akkor, ami miatt kifizetődő volt megmenteni téged? – lökte el magát a sziklafaltól, és néhány lépéssel elém állt. Tekintete kíváncsian, már-már tudományos érdeklődéssel fürkészett.

Ordítani akartam. Felnyitni a mellkasát, kitépni a szívét, és megtaposni a porban. Lehunytam a szemem, és vettem néhány mély, lassú lélegzetet.

– Mi miatt váltottál meg a haláltól? Mi volt az a tudás, ami miatt hasznodra válhattam? – fogalmaztam meg újra, kényszerített nyugalommal.

– Hogy miért emeltelek ki a lángok közül, az talán egyértelmű – kezdte, és éreztem a csizmája orrának érintését a talpamon. Felkaptam a fejem; már előttem guggolt. – Megígértem egy fontos személynek, hogy nem esik bántódásod.

– Folytasd… – sziszegtem, a torkomban lüktető feszültséggel.

– A tudás, ami miatt elhoztalak a faluból… – elhallgatott. Láttam rajta, hogy várja a reakciómat, a kitörésemet, de mozdulatlan maradtam. – Az volt, hogy te egy klihrik vagy. Ahogy anyád is az volt. Egy olyan faj ereje lüktet benned, ami hivatalosan már nem létezik ezen a világon. Csakis benned.

A barlang falán néhány apró törmelék buckázott le, megtörve a sűrű csendet, ami körbeölelt.

Klihrik. Tehát ez voltam. Egy kihalt faj utolsó példánya, egy ritka trófea, akire fájt a foga? A szememet elfátyolosította a könny. Nehezen kaptam levegőt, a harag marta a belsőmet. Valahol mélyen, gyerekes módon reméltem, hogy a válasz valami más lesz. Hogy fontos voltam neki. Hogy azért mentett meg, mert látott bennem valamit. De nem. Semmi köze nem volt az érzelmekhez az igazságnak.

A bőröm hirtelen idegennek hatott. Felemeltem a kezem, és úgy néztem a fényben, mintha nem is hozzám, hanem egy rég letűnt érához tartozna. Utolsó… sokszor hallottam már Zephyrtől ezt a szót, de sosem értettem meg a terhet, amit hordoz magában. De most, hogy én is tudom, mit jelent utolsónak lenni, minden, amit mondott valaha, a helyére került.

Sosem értették meg igazán az anyámat. Nem ismerték, vagy féltek tőle. Mindez azért, mert senki sem maradt, aki elmesélhetné rajta kívül a feledésbe merült századokat. Ez lesz az én sorsom is? Rettegni fognak tőlem, ha megtudják, mi vagyok? Vagy soha nem is fognak emlékezni arra, ki voltam?

– Kinek ígérted meg, és miért, hogy megvédesz? – Keserűségem szinte visszapattant a barlang falairól. Próbáltam elrejteni a rekedtséget, de az arcomon lecsorduló könnyek elárultak.

– A neve nem számít. Nem ebből a világból származik – felelte szokatlanul visszafogottan. – Ám ő egy olyan lény, akinek a fajtád köszönheti, hogy egyáltalán létezett. A gyermekei pedig fontosak számára. Ezért vagy most itt, ezért lélegzel még, Zorandra.

Nem akartam sírni. Rendíthetetlen akartam maradni – visszanyelni a könnyeimet, felállni és némán elsétálni. De képtelen voltam rá. A testem cserben hagyott, a lelkem pedig töredezni kezdett az irgalmatlan nyomás alatt, amit Kier rám rakott.

A férfi a térdére támasztotta a könyökét, állát a kézfejére fektette, és csak nézett. Én pedig megszólalni sem bírtam. Minden, amit eddig a mindenségről és magamról sejtettem, hamuvá vált. Megkérdőjeleződött a létezésem minden perce.

– Az otthonomat… a falumat nem véletlenül törölték el a föld színéről, ugye? – kérdeztem végül. Lassú, nehézkes mozdulattal felültem, és minden fájdalmam ellenére megfeszítettem a tagjaimat, hogy ne lássa rajtam a gyengeséget. Még ha a könnyeim lassan az arcomra is száradtak, nem omolhattam össze.

– Az a település, ahol laktál, rossz helyen volt, rossz időben – ingatta meg a fejét, miközben a lábával ismételten megbökte a talpamat.

– Nem értem. Nem a klihrik faj miatt pusztították el? – ráncoltam a homlokom. Nem tudtam összeegyeztetni a szavait a múlt képeivel. Kellett lennie valami másnak is. Egy ekkora vérontás nem lehet cél nélküli.

– Annak, hogy mi vagy, nincs köze ahhoz, miért rombolták le a helyet, ahol éltél. Miért mészárolták le a szüleidet. Az egész csupán a véletlen műve volt: egy ősi mágia felébredésének mellékhatása – suttogta bizalmasan. Felemelte a fejét, és oldalra nézett a lépcsők irányába, mintha keresne ott valakit az árnyékok között, majd visszapillantott rám. Az arany büszkesége egy rövid pillanatra szertefoszlott, majd lassan jelent csak meg. Finom, szemcsés szálak kusza örvénye vegyült bele míg újra teljes nem lett.

Egy véletlen. Egy isteni vállrándítás. Évekig ápoltam a haragomat, mint egy szent tüzet, csak hogy Kier egyetlen mondattal lelocsolja azt. A szüleim nem hősök voltak, akik egy nemes ügyért haltak meg, és nem is áldozatok egy sötét összeesküvésben. Csak akadályok egy éhes szörnyeteg útjában. Húsok, amiket felzabáltak, és csontok, amiket szétszórtak a porban. Rossz helyen, rossz időben... mintha az egész létezésem csak egy elrontott papírlap lenne valaki más történetében.

– Ősi… azokhoz a…

– Nincs időnk erre – fojtotta belém a szót, és egy fémes fiolát nyújtott felém, amelynek különös, levél formája volt. Ez a tárgy volt az, ami után korábban kotorászhatott a ruhájában. – Ezt idd meg, és indulj! Ha ezután nem akarsz velem jönni Nivendallba, megértem. Ha pedig mégis, akkor szedd össze magad!

Felemelkedett, miután reszketeg kézzel elvettem tőle a fiolát. Ott állt felettem, sötét sziluettként a borostyánfényben.

– Miért nem öltél meg akkor? – faggattam újra, ami még a katakombák mélyén szakadt félbe.

– Mielőtt szavamat adtam volna, el akartam venni a fájdalmad – felelte jéghidegen. – Pusztulj a faluddal együtt, gondoltam. A gyengét eltapossa az erősebb. Aztán, mikor megmentettelek, kíváncsi lettem, mivé válhatsz a Vörös Kard árnyékában.

– Nem fogsz ilyen könnyen megszabadulni tőlem, Kier – mormogtam, miközben a kezemben forgattam az apró, hideg üveget. Bíznom kellett a férfiben, akiben örökké megbíztam volna, egészen idáig. De ha fel akartam fedni a teljes igazságot, ha bosszút akartam állni még a „véletlenért” is, akkor engedelmeskednem kellett.

Foggal kihúztam a dugót, majd egyetlen lendülettel lenyeltem a benne lévő, fémes ízű folyadékot.