─── ⚔ ───
Nyugalmat erőltettem magamra, nehogy Hajnal átvegye a feszültségemet. A kanca horkantva rázta meg a fejét, a zabla csörrenése élesen hasított a csendbe; ő is érezte a mélyből áradó, idegen fagyot.
A paták koppanása a bazalton visszhangzott végig, majd elveszett a boltíves mennyezet repedései között, ahonnan csak a jéghideg huzat válaszolt.
Kier fáklyájának fénye nem hozott sem meleget, sem biztonságot. Csupán a falakra vetülő árnyékokat nyújtotta meg. A halál szaga mindenhova beette magát.
Néha hallani véltem apró karmok kaparászását. Halk, ritmikus motoszkálást. A bőrömön ezer láthatatlan rovar mozgását éreztem, de akárhányszor a karomra pillantottam, a húsom érintetlen maradt. Fekete fonalak gomolyogtak a falakon, és szőnyegként borították a talpunk alatt a köveket. Nehezen kaptam levegőt; a mágia súlyos üllőként telepedett a mellkasomra.
Felnyúltam a fejem fölé, megpróbáltam elkapni egy kromát, de képtelen voltam az ujjaim köré csavarni. Ahogy a kezem közelített feléjük, a szálak nem engedelmeskedtek. Ott voltak, mégsem léteztek.
– Kier… – pillantottam hátra a vállam felett.
Könnyedén elfértünk volna egymás mellett mind a négyen, mégis egy-két lépéssel előrébb húzódtam. Szabad kezemmel önkéntelenül az oldalamhoz kaptam, de az övemen nem függött fegyver. A védtelenség ismeretlen, szúrós érzés volt a sűrű homályban.
– Hallgatlak, Zorandra.
Halkan beszélt, a hangja mégis visszhangot vert a bazaltfalakon. Más volt, mint szokott lenni. Valami fojtogató türelmetlenség lengte körül. Éreztem a feszültségét, de nem láttam az okát, ami aggodalommal töltött el.
Minden beugró, ami mellett elhaladtunk, csapdát vagy lesben álló veszélyt rejthetett volna, de az ösztöneim azt súgták, idelent nincs semmi, ami felérne a fenti homokfajzatok jelentette fenyegetéssel.
Anogvesi. Így hívták a vándorok azokat a rémségeket, ami a dűnék között rejtőztek, türelmesen várva a zsákmányra. A legenda szerint valaha emberek voltak; áruló papok, akik tiltott rituálékkal akartak halhatatlanságot lopni maguknak. Az istenek azonban megátkozták, és a végtelen sivatag örök vadászaivá tették őket. Arra kárhoztatták a fajtájukat, hogy a föld alatt tekergőzzenek, és csak a karmaikat merészeljék a napfényre tolni.
– Milyen templomról van szó? – Félig felé fordultam. Egy kézzel jeleltem, hogy ne verjem fel a közelben tanyázó bestiákat. Folyton az az érzésem volt, mintha figyelne valami. Bizsergett a tarkóm, és a hűvös levegő ellenére is végigcsordult a hátamon a verejték.
A fejemben ott villogott a térkép. Hatszáz lépés egyenesen, négyszáztizenkettő jobbra a Pattogó kapu útján, majd hetven újra jobbra. Onnan egy szövevényes vonulat következik, amit Kier egyetlen megbízható járattal tüntetett fel; a többiben szilánkok tanyáztak. A templomról azonban nem volt tudomásom. Azokon a vázlatokon, amikből a katakombák rendszerét tanultam, nem szerepelt semmiféle épülethez vezető feljáró, csak egy kisebb csomópont, ahol a feketepiaci kereskedők szállítottak árut a dűnék alatt Porvárosba.
– Majd megtudod, ha eljön az ideje – érkezett a válasza, nyugtalanítóan közelről.
Óvatosan megérintette a gyeplőt tartó kezemet. Felnéztem rá, ő pedig az állával előre bökött. Azonnal odapillantottam, de csak pár másodperc múlva derengett fel előttem a látvány.
Egy szilánk állta el az utat. Hangja nem volt, de a fáklyafény pont olyan szögben vetült rá, hogy egy pillanatra láthatóvá tette az üvegtestét. Áttetsző, csillogó bőre volt. Első ránézésre törékenynek tűnt, mintha egyetlen ütéstől darabokra hullhatna, de tudtam jól, ennyitől nem pusztulnak el. Az üveg alatt még felsejlettek az egykori tündér arcvonásai, mielőtt a mágikus kataklizma üvegszerűvé fagyasztotta volna.
– Nem kell harcolnunk ellene. Ahol egy van, ott hamarosan megjelenik a többi is. Add a fáklyát! – fordultam vissza Kier felé, ahogy megtorpantam. Ha ő beszélt, nem törtem magam a jelnyelv használatára.
Kérdés nélkül engedelmeskedett. Átvette tőlem Hajnal gyeplőjét; éreztem, ahogy a ló idegesen tolatni kezd. Nem figyeltem rájuk. Tudtam, ha felverjük a katakombák nyugalmát, egyetlen lobogó tűz kevés lesz egy egész fészeknyi szilánkkal szemben.
Előrenyújtottam a kezem. A lénynek nem volt látható kromája; helyette sűrű, üveges füst vette körül, akár egy kísérteties védőpajzs. Nem rohanhattam, nem lehettem türelmetlen. Ha megijesztem, ha a teste darabokra robban, a csörömpölés idecsődíti az összes társát.
Tettem pár óvatos lépést. Az ujjam ellenállás nélkül hatolt át a sűrű sötétségen. Nem volt ott semmi, csak a látásom akarta elhitetni velem a fenyegetést. Egyfajta természetes védelem volt ez, hogy felnagyítsa a betolakodók tekintetében azt, ami mögötte rejtőzik. Egy kavicsot sziklává torzított, egy érmét kincsesbányává, egy csepp vizet pedig beláthatatlan tengerré.
A hátam mögül nem szűrődött zaj; a csend úgy borult rám, mint egy láthatatlan lepel. Csak én maradtam és a szilánk. Kettesben, a láng imbolygó világánál.
Araszoltam még egyet előre, hogy elérje a lényt a világosság, ami hullámzott a falakon a karom remegésétől. Bármennyire is erősnek hittem magam a kiképzés alatt, az az önbizalom most sehol sem volt ahhoz az elemi erejű borzongáshoz képest, ami a teremtménnyel szemben feltört bennem. Mégis igyekeztem visszatuszkolni a tudatom mélyére.
– A félelem rossz vezető, Zorandra. Ne hagyd eluralkodni magadon! A tükör felnagyítja a gyengeséget is, ha nem figyelsz – suttogta Kier. Mintha közvetlenül a fülembe lehelte volna a szavakat, pedig méterekre állt tőlem.
Összeszorítottam a fogam, majd kényszerítettem magam, hogy kihúzzam a hátam.
– Tudom… magamtól is – vágtam vissza morogva. Minden erőmmel azon voltam, hogy megacélozzam az akaratomat.
A szilánk felém fordult. Lassan felemelte a fejét. Akkor láttam meg a tükörfüstön keresztül, egy elhullott állat maradványaiból lakmározott az imént. Sohasem láttam még ilyen teremtményt szemtől szembe; sokkal csodálatosabb volt, mint a fakult rajzokon. Testét nem borította semmilyen idegen anyag. Makulátlannak tűnt, ami csupán két dolgot jelenthetett: vagy sokkal erősebb a fajtársainál, vagy sokkal okosabb.
– Mi lenne, ha az a dög te lennél? – duruzsolt a fejembe hirtelen a dzsinn hangja. – A szakadékot megúsztad, de vajon elbírsz az éles dolgokkal is?
Megfeszültem, de fel voltam készülve a jelenlétére. Túlságosan hallgatag volt az utóbbi időben, így meg sem remegett a kezem – csak a szívem diktált egyre vadabb ütemet.
Araszoltam még néhányat, mígnem szinte a lény mellett álltam, de az meg sem moccant. A közeli láng marta az áttetsző külsejét; a kristályos felszín apró, éles pattanásokkal repedezett, de a szilánk nem mutatott fájdalmat, és menekülni sem próbált.
– Az első... hamarosan kinyílik – szólalt meg hirtelen. A hangja magas volt és éles, akár egy penge, amit lassan húznak végig egy üveglapon, hogy karcolást ejtsenek rajta.
Megtorpantam. Megszólalt? Lehetetlen... a szilánkok nem beszélnek. Vagy mégis?
A hátam mögött Kier lélegzetét hallottam: mély volt, szinte türelmetlen. Két lépéssel mellettem termett, a vállamra tette a kezét, és szótlanul maga mögé utasított.
– Miről beszél? Hogy képes egyáltalán megszólalni? – kérdeztem értetlenül, de nem érkezett válasz.
A következő pillanatban a teremtmény egyszerűen, némán összeroppant. Mintha egy láthatatlan, óriási marok szorította volna össze, mígnem szilánkos darabokra hullott a kövön. A szétporladt maradványok mégsem adtak ki semmilyen hangot.
– Mit tettél vele? – szegeztem Kiernek a kérdést döbbent haraggal. Tisztában voltam vele, pár hét múlva ez a szilánk összeszedi magát és új alakot ölt, de az a mondat, amit kiejtett a száján, felkeltette az érdeklődésemet. Az, hogy Kier ilyen hirtelen elnémította, rossz érzéssel töltött el. Mégis, hogyan csinálta egyáltalán?
Mellé léptem. Acélkék szeme kísértetiesen fénylett a félhomályban, ahogy lenézett rám. A kroma bestia füstös alakja egyetlen pillanatra megszilárdulni látszott körülötte. Ujjakat láttam. Legalább egy tucat tekergőző ujjat az egyik kezén, de amilyen hirtelen sújtott le a látomás, oly sebesen el is illant.
Meredten bámultam a vállát, ahol a fajzat pöffeszkedett, akár egy jóllakott, torz gyermek. A mágia olyan sűrű volt körülöttünk, hogy nem tudtam eldönteni, az egész csak egy látomás-e vagy valami más. Inkább hittem mágikus erőnek, mert képtelen voltam hova tenni.
– Kier, az istenekre, szólalj már meg! – csattantam fel, mert hiába nézett le rám, úgy tűnt, nem is engem látott. A tekintetében gomolygó köd gyűlt, teljesen elnyelve a pupilláját. A büszkeség kígyója elhalványult a feje körül, majd újra felizzott, tekeregve és görcsösen. Nem értettem, mi történik vele.
– Nem csináltam semmit. A fáklya fényét nem bírják sokáig. – Megszólalt, de a hangja természetellenesen mély volt, és valami furcsa, dörgésszerű visszhangot vert a folyosó falai között.
– Mi van veled? Ne kelljen már kivernem belőled! – löktem meg a mellkasát dühömben, de villámgyorsan elkapta a csuklómat. Csak a mozdulat szelét éreztem, és már a hátam mögött termett. Kegyetlen erővel csavarta hátra a karomat.
Aztán zuhantam, majd a bokámba hasított a kín. Kirúghatta a lábamat; a mélység fagyos lehelete éles késként hatolt a bőrömbe. Az arcom a kőpadlónak nyomódott, a halántékom lüktetett a könyörtelen aljzaton. Ziháltam. A szívem majd kiugrott a helyéről. Minden izmom megfeszült a tehetetlenségtől.
– Kier… mi a fene ez…?
– Na, mi a baj, kicsi láng? Nem bírsz a mestereddel? – érdeklődött már-már vidám kacajjal a fejemben a dzsinn. – Igazán ismerős helyzet, de a kőfal jobban állt neked.
Inkább segíts! – fújtattam magamban. A karom éles szúrással roppant meg újra és újra, ahogy rángatóztam.
– Ugyan. Ez csak egy édes kis sötétség. Megoldod, a fájdalmat kihevered. Én pedig élvezkedem a látványon – búgta, mintha valami mézédes titkot súgna.
Legszívesebben üvöltöttem volna, de a mágia a torkomban lüktetett a hangommal együtt. Odabent a khaly nevetése visszhangzott.
A levegő Kier körül sűrűsödni kezdett, majd undorító cuppanással vált ki belőle valami. A kroma bestia közvetlenül elém telepedett a földre. Éppen csak rá tudtam pillantani, de bárcsak ne tettem volna.
A fajzat koponyája idomtalan volt. Három méretes szemét egyenesen rám szegezte, de a testén tucatnyi más tekintet forgolódott ide-oda, mintha mindent egyszerre akarna látni. Valami sötét, nyúlós váladék szivárgott belőlük, és csorgott a bazaltra.
– Kier… engedj… – nyögtem ki, de a fogása nem enyhült.
Megpróbáltam szabadulni, de olyan nyomással kényszerített a padlóra, amilyet még sosem éreztem tőle. Válasz helyett csak egy mély fújtatás hagyta el a torkát.
Az előttem gubbasztó rém széles szájában ezernyi apró fog ült. Irritáló, duruzsoló hangot hallatott, majd döbbenetemre kinyújtotta felém hosszú nyelvét. Megfagyott az ereimben a vér. Kapartam a köveket, a lábammal rúgtam, a testem minden rostja megfeszült, de Kier szorítása vasmarkú maradt.
Aztán a mágia olyan elemi erővel csapódott belém, hogy fuldokolni kezdtem. Láttam, ahogy a fajzat mellkasából lüktető vörös fonal indul el, amely látszólag Kierrel kötötte össze. Mi ez a rém? A félelem jeges ujjaival kúszott fel a torkomig. A sikoly ott lüktetett bennem, de összeszorítottam a fogamat; nem akartam a szilánkokat is idecsábítani. Csak pár másodperc múlva eszméltem rá, hogy kontrollálhatatlanul reszketek. Maró hányinger kerülgetett.
A torzszülött megemelte kígyószerű idomait. Leengedte mindkét kezét, és szinte jóllakottan simogatta meg a hasát. Hullámzó, ritmikus mozgásától elszédültem. Valamit tennem kellett. Nem értettem, mi történik, de nem maradhattam a földön. Vissza kellett térítenem Kiert – bármi áron.
A szörnyeteg megszámlálhatatlan ujjával a deformált fejéhez kapott. Karjain tüskék meredtek a magasba, és a félhomályban úgy tűnt, mintha a teste is ugyanabból az átkozott kristályból állna, mint a szilánkoké.
– Kier, esküszöm, megöllek, ha nem térsz magadhoz! – morogtam acélosan; bármennyire is elcsuklott a hangom a kíntól, nem érdekelt.
Minden dühömet beleadva nyúltam hátra, hogy ráfogjak az alkarjára. A vállam olyan élesen roppant meg, ahogy elrántotta magát, hogy azonnal érzéketlenné vált, de nem adtam fel. A körmeimet még bele tudtam mélyeszteni a bőrébe. Fájdalmas nyögésemet az ajkamba harapva fojtottam el, mígnem a számban éreztem a vér sós ízét.
A bestia gurgulázó hangjától minden szőrszálam az égnek meredt. Lehunytam a szemem. Kierre sosem hatott a mágiám, de a teremtményre talán fog. Meg kellett próbálnom.
A bőröm feszült. Az izmaim, akár apró férgek tekeregtek a bőröm alatt. Magamba fojtottam a haragom, helyette megkerestem a bensőmben az álmosság-kromáit. Ha nem is láttam a sajátjaimat, éreztem őket. Minden érzelem és érzés ott pulzált a testemben.
Már nem a szememmel kerestem a kiutat, hanem a zsigereimmel. Az álmosság nehéz, szürke ködét kezdtem kilökni magamból, egyenesen a bestia felé. Éreztem, ahogy ez a kényszerített, természetellenes nyugalom átszivárog a bőrömön, és sűrű szirupként telepszik a lény lüktető vörös fonalaira.
A fajzat hörgése elcsuklott. A tucatnyi tekintet, ami eddig vadul forgolódott, egyszerre kezdett elnehezülni. De nem csak ő reagált. Kier teste, eddig olyan volt, mint egy megfeszített íj, mégis remegni kezdett. A szorítása meglazult. A vörös-kroma, ami összekötötte őket, úgy pulzált, mint egy beteg szív. Amit a rém érzett, azt Kier is átélte; az én álmosságom az ő közös álmukká vált.
– Aludj… – suttogtam. A saját fejem is elnehezült. – Aludjatok!
A szörnyeteg utolsót rándult, majd deformált feje rácsuklott a mellkasára. A kristálytüskék visszahúzódtak a karjain, és a kroma bestia lassan elhalványult, mintha csak egy rossz emlék lett volna. Kier abban a pillanatban zuhant rám, kiszorítva belőlem a maradék levegőmet is.
Ott feküdtem alatta a félhomályban, félig öntudatlanul. Minden tartalékomat megfeszítve próbáltam mozgásra bírni magam. Addig küzdöttem, míg kínzóan nehezen sikerült lelöknöm oldalra.
Féltérdre emelkedtem. A fáklya valahol a folyosó egy távolabbi szegletében feküdt, alig megvilágítva a járatot; nem is emlékeztem rá, mikor ejtettem el.
Ránéztem Kierre. A szeme alatt sötét árnyékok húzódtak, az arca pedig fehérebb volt, mint a szilánkok üvege. Felkeltem a földről. Megálltam felette, sajgó vállamat szorongatva. A karom még mindig ernyedten lógott a törzsem mellett. A kín éles késként lüktetett a tagomban.
A torkomban ott feszült a gyűlölet; elég lett volna egyetlen pontos döfés, és vége szakadna a „nevelésnek”. De a kezem nem mozdult. Nem a kegyelem tartott vissza, hanem a düh. Nem halhat meg ilyen könnyen, egy ilyen szánalmas, öntudatlan állapotban. Tartozik nekem a válaszokkal. Tartozik az élettel, és tartozik valamivel, amit már évek óta titokban tartok, hogy egy napon majd megtegyem.
Az ízület legkisebb mozdítására olyan fájdalom hasított belém, hogy a kőnek kellett dőlnöm, nehogy felboruljak.
– Kelj fel, Kier! – rúgtam oldalba. – Kelj fel, mielőtt meggondolom magam!
Nem mozdult. A lélegzete nehézkesnek hangzott, a szeme zárva maradt.
Magára hagytam a sötétben, és a fal mentén a fáklya haldokló fénye felé bicegtem. Minden lépésnél úgy éreztem, mintha egy izzó vasrudat forgatnának a vállamban.
– Milyen csodás színjátékot láthattam! Remélem, hallod a tapsomat, kicsi láng – bugyborékolt a fejemben a dzsinn nevetése.
Fordulj fel! – futott át az agyamon mérgemben, mire még hangosabb kacajjal válaszolt, ami csak lassan halt el. Ép kezemet ökölbe szorítottam, és igyekeztem egyetlen pillanatnyi lélegzethez jutni.
Azon merengtem, hol lehet a két ló, amikor meghallottam: páncéllemezek halk koccanása, sietős léptek puffanása a bazalton. Legalább hárman voltak, talán többen. Porváros feketepiaci járőrei, vagy Kier „tisztogatói”? Mindegy volt. Fegyvertelenül, egy eszméletlen mentorral, kiugrott vállal nem voltam ellenfél.
Sietnem kellett.
A folyosó egyik kiugró bazaltoszlopát választottam. Megvetettem a lábam a csúszós talajon, és a sziklának támasztottam a hátamat. A torkomban lüktetett a szívem. Tudtam, mit kell tennem, Kier tucatszor elmondta, de sosem gondoltam, hogy magamon kell kipróbálnom.
Lehunytam a szemem, és megkerestem azt a jéghideg dühöt, ami majdnem a torkának ugrasztott. Ezt a tüzet használtam érzéstelenítőnek. Mély levegőt vettem, a sérült testrészemet az oszlop éles peremének feszítettem. A bénult tagot a mellkasom elé húztam a jó kezemmel, és egyetlen vad rántással a sziklának vetődtem.
A csont csattanása visszhangzott a járatban vagy csak a fülemben. A torkomban az epe maró ízét éreztem. A fájdalom fehér lángként robbant fel az agyamban. A szám szélébe haraptam, hogy ne ordítsak fel, a vér íze újra elöntötte a nyelvemet. Egy pillanatra elsötétült előttem a világ, a gyomrom görcsbe rándult. De a vállam végre a helyére ugrott. Lüktetett, égett, de már nem volt az a tehetetlen, halott érzés.
A léptek közeledtek. Már látni lehetett a falakon a lobogó kanócok világosságát. Visszabotorkáltam Kierhez, és a ruhájánál fogva megpróbáltam beljebb vonszolni egy sötét beugróba.
– Kier, az istenekre… – sziszegtem. – Ne most hagyj cserben!
A teste súlyos volt, mint a holt teher. Sikerült mélyebbre tuszkolnom a bazaltfal mélyedésébe, de a mozdulat végén a vállamból a könyökömig nyilallt a kín. Nem maradt időm a sebeket nyalogatni; a fáklyák fénye már a kanyarulat szikláit nyaldosta. Visszahúzódtam a folyosó közepére, messze a rejtekhelytől. Ha itt találnak rám, talán nem fognak a sötét sarkokban matatni.
Három alak bontakozott ki a homályból. Feketepiaci dögevők voltak: a vértjeiken sehol egy pecsét, csak az alvadt vér és a doh szaga áradt belőlük. Oldalukon rozsdás láncok zörrentek. A tűz fényében megcsillant a kezükben a dárda és a kard csorba éle.
Amint a világosság elért hozzám, a vezetőjük megtorpant. Tekintete végigfutott a vérvörös hajamon, ami a ragyogásban úgy lángolhatott, mint egy friss seb.
– Egy vörös holló a mélyben – szólalt meg a sebhelyes arcú, és bár a hangja gúnyos volt, szemei gyanakvóan villantak. – De nézd csak azt a hajat... ez nem egy egyszerű vándor. Hol hagytad a gazdádat, kislány? Nem hiszem, hogy egyedül küldtek le egy ilyen „fajtát”.
A félelem ott vibrált a gyomromban, de nem engedtem ki az arcomra. Kiegyenesedtem, amennyire a sajgó vállam engedte. Sérült végtagomat mereven tartottam, mintha csak egy tőrt rejtegetnék a köpenyem alatt.
– A gazdám? – vontam fel a szemöldökömet, és egy lépést tettem feléjük. Minél magabiztosabbnak kellett látszanom; nem menekülhettem el. Vagy harcolok, vagy beszélek. Az utóbbit választottam először. – Ő már elöl jár. De ha a helyetekben lennék, nem őt félteném.
A zsoldosok összenéztek. A magabiztosságom megakasztotta őket. Az ilyen gazemberek tudják: aki nem menekül előlük, az vagy bolond, vagy valami sokkal vesélyesebb erő áll mögötte.
– Mit hordasz össze? – moccant meg a második alak, a fegyvere markolatát szorongatva.
– Mondjátok, éreztétek a rezgést? – kérdeztem halkan, szinte bizalmasan, miközben tovább léptem feléjük, hogy minél inkább magamra tereljem a figyelmüket. – Egy szilánkfészek van odalent. Az imént hasadt meg az első kristály. A falka éhes, és ha jól tudom, az üveglények szomjazzák az emberi szagot. Az uram éppen csalit állít nekik... de úgy látom, hoztam neki három újabb önkéntest.
Mutatóujjammal a távoli, sötét folyosó felé böktem, messze elirányítva őket a beugrótól, ahol Kier feküdt.
– Menjetek csak arra. Vagy tűnjetek el, amíg még ép bőrrel távozhattok. Én nem állok az utatokba.
A sebhelyes arcú zsoldos a homályba nézett, aztán rám. A kapzsiság és a babonás félelem viaskodott benne. Arany-kroma kígyó tekeredett a karja köré: büszkébb volt annál, hogy azonnal menekülésre fogja. Egy magányos, sérült lány azonban nem ért annyit, mint egy esetleges kristálylelet, vagy mint a kockázat, hogy egy láthatatlan csapat csapdájába sétálnak.
– A szilánkok... – mormogta a harmadik, és hátrébb lépett. – Hallottam a pattanást az előbb. Tényleg ébredeznek.
– Menjünk! – döntött végül a sebhelyes, és a kardjával a járat felé mutatott, amerre irányítottam őket. – Ha a gazdája ott van, kiderítjük, mit fogott. Ha meg hazudik... akkor úgyis utolérjük.
Elindultak mellettem, tisztes távolságot tartva, mintha tartanának tőle, hogy a vörös hajam hirtelen lángra lobban.
Amint elhaladtak mellettem, a tüdőmből lassan távozott a levegő, de nem lazíthattam. Megvártam, amíg a világosságuk és a lépteik zaja elhal a távolban, aztán azonnal a falhoz simultam. Még nem lélegezhettem fel, de a félrevezetés működött. Nyertem pár percet, mielőtt rájönnek, hogy a sötét folyosó végén nem várja őket más, csak a puszta bazaltfal.
Minden izmom remegett a visszatartott mágiától, az ízületem pedig úgy lüktetett, mintha izzó parazsat öntöttek volna a csontjaim közé. Nem állhattam meg. Minden másodperc számított; ha a sakálok rájönnek az üres járatra, dühödtebben térnek vissza, mint valaha.
Visszabotorkáltam a beugróhoz, de a látvány, ami fogadott, megállította bennem az ütőt. A kezemben lévő fáklya már éppen csak halványan szórta szét a derengést. Erőtlen volt, akárcsak én.
A homály Kier körül furcsán vibrált, mintha a bazaltfalak nehéz sóhajokkal lélegeznének. Erős, mágikus pulzálás áradt a férfiból, akár egy láthatatlan hullámverés.
Kier már nem feküdt eszméletlenül. A falnak vetve a hátát ült a földön, a lábait hanyagul kinyújtotta a köves aljzaton. A tompa világosság pont annyira világította meg az arcát, hogy lássam, a szeméből eltűnt a köd, és az a természetellenes vörös-kroma sem ölelte már körbe.
Rám nézett. Egyik szemöldökét kissé felvonta, a szája sarkában pedig ott bujkált az a jellegzetes, fanyar félmosoly, amit annyira gyűlöltem. Semmi bűntudat, semmi zavar, mintha csak egy átmulatott éjszaka után ébredne, nem pedig egy démoni megszállottság után.
– Szép volt, vörös holló – szólalt meg. A hangja, bár még rekedt volt, visszanyerte régi, magabiztos élét. – Hallottam, mit meséltél nekik. Kezdesz ráérezni a hazugság ízére.
Döbbentem álltam felette. A düh, amit az imént elfojtottam, újra lángra lobbant bennem.
– Szép volt? – sziszegtem, és egy lépést tettem felé, mit sem törődve a belőle áradó mágikus feszültséggel. – Majdnem megöltél! A képemet a kőbe nyomtad, Kier! Az a... az a valami rajtad... És most csak ott ülsz és mosolyogsz? – Alig bírtam beszélni a fortyogó haragtól.
Kier nem válaszolt azonnal. Mélyet lélegzett. A pulzálás körülötte egyetlen végső dobbanással megszűnt. Tekintete komollyá vált, de az önelégültség árnyéka még ott maradt a szeme sarkában.
– Szedd össze magad, a dögevők előbb-utóbb rájönnek, hogy a bazaltnak nincs aranyfüstje – emelkedett fel méltóságteljesen.
– Ezzel még nem végeztünk – suttogtam haragosan. – Hol vannak a lovak? – fordítottam hátat neki hirtelen.
Minden kínomat hagytam egy pillanatra a vonásaimra ülni, míg nem láthatta, majd amint mellém lépett, újra rezzenéstelenné tettem az arcomat.
– Az egyik mellékágba vezettem őket, amikor elcsevegtél a dögevőkkel – jelentette ki egyszerűen.
Nem bírtam tovább. A fáklyát felé hajítottam, és némán elindultam megkeresni Hajnalt a sötétben. Egyedül. A vállamba nyilalló sajgás emlékeztetőül szolgált, Kier sem sebezhetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése