Hóhér - 1. Jégszilánkok: 6. A világ mélyebb, mint a férfi titkokat rejtő szíve

 

─── ⚔ ───

Majdnem lefordultam a nyeregből. Hajnal kroma-szálai hirtelen kicsúsztak az ujjaim közül, a ló pedig idegesen dobálni kezdte magát alattam.

– Minden rendben? – fordult hátra Kier.

A válasz helyett Hajnal sörényébe markoltam, és minden erőmmel próbáltam megnyugtatni az állatot, visszanyerni felette az irányítást.

– Nyugalom, kislány, nyugalom… – suttogtam, miközben a fülét simogattam.

Ahogy akarattal megfeszítettem a csuklómra tekeredő szálat, a kanca azonnal lecsillapodott. Nem tarthattam örökké kényszer alatt, de mivel Kier egy percet sem várt volna, hogy összeszokjunk, nem maradt más választásom.

– Minden rendben – egyenesedtem fel végül, és mellé léptettem Hajnalt.

Égett a csuklómon a jel. Nem hittem volna, hogy a dzsinn ennyire a fejembe tud mászni. Valójában semmire sem voltam felkészülve azok közül, amik történtek; beleléptem valamibe, amit nem voltam képes kezelni, és a láthatatlan billog a bőrömön emlékeztetett rá minden másodpercben. Hallasz engem? Jobban tennéd, ha nem másznál a fejembe! Próbáltam üzenni valahogy, de közben teljesen bolondnak éreztem magam, hisz látszólag a saját gondolataimmal vitatkoztam.

– Két választásod van, Zorandra – pillantott rám az útitársam.

Ő feszesen, mégis könnyedén ült a nyeregben, mintha oda született volna. A gyeplőt alig fogta; a lova úgy tűnt, magától tudta az irányt. Ingerültség futott át rajtam a tökéletessége láttán, de csak megigazítottam a kesztyűmet, elrejtve a remegő ujjaimat.

– Hallgatlak.

– A lovak nem fogják bírni hosszabb távon a sivatagot, a homokfajzatok miatt pedig a kockázat túl nagy. Az erdő viszont Holdudvar irányába a banditák tanyája; fosztogatók hordái uralják a vidéket. Mindkettő lelassíthat minket. Mindkettő halálos veszélyt rejt – emelte fel az ujjait, sorolva a lehetőségeket. – Melyik irányt választod?

– Az anogvesi gyors, és bárhol felbukkanhat – válaszoltam azonnal, felidézve a tanulmányaimat. – Ha nem ismered a mozgását, nem számíthatod ki, merről támad. De a karmai kilógnak a homokból, így egy éles szemű utazó észreveheti, mielőtt közvetlen veszélybe kerülne.

Kier biccentett, és lassan leengedte az egyik ujját.

– És te elég éles szeműnek tartod magad, Zorandra? Mert ha hibázol, a lovad lesz az első, aminek lerágják a lábát.

Az ajkamba haraptam. Nem akartam visszavágni pedig pontosan ezt várta tőlem. Inkább továbbléptem:

– Az erdő terepe kedvez a lovaknak, de a banditák sokan vannak. Ha elveszítjük a hátasainkat, te ott hagynál, hogy magam oldjam meg a helyzetet. Vagy talán még rám is küldenéd a nyavalyásokat – vigyorodtam el, de Kier tekintete komoly maradt. Nem viccelt.

Menet közben Csendgerinc tava mellett haladtunk el. A víz tükre mozdulatlan volt, a némaság pedig olyan sűrűn ült a tájra, hogy a saját lélegzetem és a paták koppanásának moraja is bántóan hangosnak tűnt. A vidék már semmilyen varázzsal nem kecsegtetett. Túlságosan sokat edzettem ezen a terepen; minden bokrot és sziklát gyanakvással figyeltem, nem csodálattal.

– Fogy az időnk, Zorandra! – parancsolt rám.

– Az anogvesi igazán finom falatnak találna, kicsi láng – szólalt meg bennem a dzsinn újra. Nem tehettem mást, lehunytam a szemem egy másodpercre. Vettem néhány mély levegőt, mielőtt válaszoltam volna. Ki kellett zárnom a tudatomból a khaly jelenlétét. Kier tekintete élesen villant; talán észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Az úti célunk Holdudvar – vettem fel újra a fonalat. – A sivatagot és a banditákat is el kell kerülnünk, ha épségben akarunk Nivendallba érni.

– Jó meglátás. Tovább! – Kier előrefordult, majd oldalba sarkantyúzta a lovát, amely azonnal vágtába kezdett.

Nem maradhattam hátra. Meglazítottam a szorítást Hajnal düh-kromáján; éreztem, mennyire feszült a másik állat közelségétől. Alattam a ló úgy lőtt ki, hogy két marokra kellett fognom a gyeplőt, és minden erőmmel összezárni a combomat. A fejem hátrabicsaklott a hirtelen gyorsulástól, a testem megindult a ló fara felé, de az utolsó pillanatban sikerült megtartanom magam.

A csuklyát lerántotta a fejemről a szél. A köpenyem megfeszült a nyakamnál, ahogy lobogott mögöttem. Nevetni akartam; a szívem ugyanolyan vad ütemet diktált, mint az állaté alattam. Csodálatos volt, még úgy is, hogy csak Kier hátát láttam magam előtt.

A vágta kitisztította az elmémet. Széles mosolyt éreztem az arcomon, és jó néhány apró rovart is, amik nekem csapódtak útközben, de nem érdekelt. Hajnal úgy kerülgette a fákat, mint egy végtelen akadálysorozatot. A patái hangosan dobbantak, a karom feszült a fogástól. A szememet is le kellett néha hunynom, mert csípte a hűvös szél.

A szakadék felé közeledtünk, a pók katonák fészkeihez. A gerinc szélén egyetlen, ütött-kopott fahíd lengedezett a feltámadó szélben.

– Milyen gyönyörű leszel, amikor a két kezem között válsz élő húsból, rothadó tetemmé – duruzsolta a fejembe a dzsinn.

Megrántottam a gyeplőt dühömben. Hajnal patája megcsúszott a kövön. A kanca felágaskodott, én pedig nem bírtam megkapaszkodni; éreztem, ahogy elhagy az erőm, és a gyomrom a mélybe rándul a hirtelen zuhanástól.

Lehunytam a szemem, várva a becsapódást, de a következő pillanatban nem a szakadék alján, hanem a kemény földön gurultam. A testem rázkódott. Úgy éreztem, a végtagjaim tőlem függetlenül kalimpálnak a levegőben. Bevertem a fejem, a világ szétfolyt előttem egy pillanatra. Köhögnöm kellett a felvert portól, és másodpercekig visszatartottam a lélegzetem, amíg fel nem fogtam: erős karok ölelnek magukhoz.

Kier préselt magához, én pedig szédülve próbáltam felé fordulni, de a fájdalom azonnal belenyilallt a halántékomba. Inkább mozdulatlan maradtam.

– Megmentettél – nyöszörögtem kaparó torokkal. – Miért?

– Jobb szeretném, ha Nivendallig nem halnál meg – ült fel velem együtt óvatosan. Még mindig a karjai között tartott, mint egy elázott rongybábut. Kisöpörte a hajamat az arcomból és a nyakamból.

Az érintése perzselt, még kesztyűn keresztül is. Letaglózott, hogy utánam vetette magát. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint Zephyr könyveiben azok az elveszett, megmentésre váró hölgyek, akiken korábban csak nevettem.

Zsibbadt minden tagom. A nyakam hasogatott. A hátam a mellkasának feszült. Szinte érzékeltem a szívének szapora ritmusát, de lehet, hogy csak a sajátom volt. Próbáltam nyelni egyet, de a nyelvem feltapadt a szájpadlásomra. A fogaim összekoccantak, amikor a keze az oldalamon simított végig, sérülések után kutatva.

– Azt hittem, nincs szíved – préseltem ki magamból, miközben lassan kibontakoztam a fogásából. Még nem tisztult ki a látásom teljesen, de vészesen dobogott a szívem, és nem akartam a karjai között elájulni. Még a végén gyengeségnek hitte volna.

Nehézkesen térdeltem fel. A tenyeremmel támasztottam meg magam a földön, nehogy elboruljak. Elnéztem oldalra: a két ló a szakadék szélén állt, és az apró növényeket bökdösték az orrukkal, tisztes távolságban egymástól, mintha mi sem történt volna.

– Beszélj, Zorandra! – Hirtelen megmarkolta a karomat, és maga felé húzott, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

Nem mertem a csuklómra pillantani, pedig rettenetesen égett rajta a dzsinn bélyege. Inkább belekapaszkodtam Kier tekintetébe, és szemrebbenés nélkül hazudtam:

– Nem hagytál reggelizni. Pedig te hangoztatod mindig, hogy a reggeli a legfontosabb.

Lassan kezdtem jobban lenni. Fókuszáltam, amennyire képes voltam. Úgy fürkészett, ahogy én szoktam őt: vadász módjára keresve a réseket a pajzsomon. Percek telhettek el, vagy talán csak másodpercek, de nem pislogtam, alig vettem levegőt. Nem lehettem gyenge. Az ő szemében végképp nem.

Végül elfordult.

– Rendben. Megállunk a legközelebbi fogadónál.

Elengedett, majd felállt, és leporolta magát. Nem nyújtotta a kezét, de nem is vártam tőle. A lovához sétált, egyetlen könnyed mozdulattal felhúzta magát a nyeregbe. Tudtam, hogy nem hisz nekem, de szokás szerint nem bolygatta tovább. Nem bántam. Nem állt szándékomban beszélni a dzsinnről, akár ő küldte, akár nem.

Kier vörös-kroma bestiája a nyakában pihent. Nem voltam biztos benne, de mintha a fejét billegette volna, nemet intve nekem. Gyermeki daccal nem volt jobb ötletem, mint kinyújtani rá a nyelvemet – bár abban sem voltam biztos, hogy a lény egyáltalán valóságos-e.

Ahogy a fejemhez kaptam, csúszós nedvességet éreztem. A fehér kesztyűmön egy kevés vér virított, amikor elhúztam a kezem. Nem szédültem, és a torkom sem kapart már, így lassan felemelkedtem, és az égre néztem. Meg kell szoknom a dzsinn jelenlétét a fejemben; nem ijedhetek meg, nem érhet mindig váratlanul, különben a vesztemet okozza.

Leguggoltam, és a kiszáradt fűbe töröltem a kesztyűmet. A hófehér ruhám már nem volt fehér. Egy pillanatig sirattam az ügyetlenségemet, majd végiglapogattam magam, hogy megszabaduljak a felesleges portól. Ahogy lehajtottam a fejem, egy méretes orr jelent meg a látómezőmben: Hajnal bökdösött meg. Meglökött, majd félreállt, mintha bocsánatot kérne.

– Semmi baj, én voltam az ügyetlen – simítottam meg a nyakát. Úgy tűnt, a mágiával kikényszerített nyugalom ellenére Hajnal valahol mélyen mégis elfogadott. A düh-kromája már csak halványan pislákolt a színtelen hiány mellett. A vágta talán neki is jót tett. Megnyugtatott a tudat, hogy most már nemcsak a saját erőmre kell hagyatkoznom, hanem rá is bízhatom magam valamelyest. A biztonság kedvéért lazán az ujjaim köré tekertem a kroma-szálait – bár talán a sajátjaimat sem ártott volna megfeszítenem. Ha lettek volna.

Nekem nem ment olyan könnyedén a nyeregbe szállás, mint Kiernek, de amint felpattantam, melléjük léptettem Hajnalt.

– Szóval? – Kier felemelte a két ujját, emlékeztetve rá, még mindig a döntésemre vár.

Egyáltalán nem látszott rajta semmi érzelem azzal kapcsolatban, hogy az imént megmentette az életemet, én viszont bizseregtem minden ízemben. Le kellett ráznom magamról a felgyülemlett feszültséget. Már tudtam, merre akarok menni, csak abban nem voltam biztos, kapok-e rá esélyt.

– A katakombák déli részén a lovak könnyedén elférnek széltében és hosszában is. A kijárat Holdudvartól nem messze, az öböl területén van. A kétnapos utat így egyetlen éjszaka alatt le tudjuk. A szilánkok jelentik majd a legnagyobb veszélyt, de félnek a fénytől; fáklyákkal elijeszthetjük őket – mondtam, miközben visszahúztam a fejemre a csuklyát.

– Jó válasz. De éjszakára a felszínre kell mennünk. Van ott egy templom, ahol vár rád néhány felszerelés. Egyedül mész be érte – zárta le a beszélgetést ellentmondást nem tűrő hangon, majd a hídra léptetett.

A korhadt fa hangosan ropogott a súlyuk alatt, de kibírta Kiert és a hatalmas ménjét. Nem eredtem azonnal a nyomába. A szél veszettül fújt, és a gondolat, hogy egyedül akar a sötétbe küldeni, remegésre késztette minden tagomat. De nem ellenkeztem. Ha ő valamit komolyan vett, azt nekem is komolyan kellett csinálnom.

Némán indítottam meg Hajnalt a híd felé. A paták kopogása a korhadt fán mély visszhangot vert a szakadékban. Nem néztem le. Csak Kier egyenes hátát figyeltem, ahogy fekete köpenye néha megrebbent a huzatban.

Amint átértünk, a hágó kopár, napégette tája fogadott minket. A szélnek már nem volt akadálya. A Csendgerinc hágó kövei fehéren izzottak a könyörtelen fényben, a növényzetet pedig mintha kiégette volna valami ősi harag. Csak néhány csontszáraz, görbe fa kapaszkodott a sziklákba. A por minden egyes lélegzetvételnél marta a torkomat; éreztem, ahogy a fehér bőrruha alatt izzadni kezd a testem, és a sós nedvesség végigcsordul a hátamon.

Egymás mellett haladtunk Kierrel, de a távolság köztünk hatalmasnak tűnt.

Miért küld el? Soha nem tett semmit ok nélkül. Ha egyedül kell bemennem abba a templomba, az azt jelenti, hogy olyasmi vár ott, amivel neki nincs dolga. Vagy valami, amit csak én láthatok? Ezer elmélet suhant át az agyamon, de valódi választ nem találtam.

A csuklóm lüktetése alábbhagyott, a forróság helyét jeges zsibbadás vette át. A dzsinn gyanúsan hallgatott.

Rápillantottam Kier profiljára. Az arca olyan volt, mint a hágó sziklái: mozdulatlan és kiismerhetetlen. Vajon ő is hallja a csendet? Vagy az ő fejében csak a stratégia és a következő tárgyalás terve visszhangzik? Úgy éreztem magam, mint egy báb, akinek a zsinórjait ketten rángatják egyszerre, ellentétes irányba. Csak idő kérdése volt, mikor szakadok szét.

– Ne engem nézz, Zorandra! – szólalt meg hirtelen, anélkül, hogy felém fordult volna. – A hágón a horizont a barátod, de a kövek a gyilkosaid. Tanuld meg ezeket figyelni.

Bólintottam, és mélyebbre húztam a csuklyámat. Szégyelltem magam, amiért rajta felejtettem a tekintetem. Kier kiismerhetetlen volt számomra. Akármikor kérdeztem a múltjáról, mindig könnyedén kitért a válaszok elől. Ki akartam deríteni, hogy ki ő, vagy mi ő. Hosszú évek óta a mesterem, ennyi őszinteség nekem is járna, nem?

A hágó végén, ahol a sziklafalak szinte összezárultak felettünk, hirtelen megállt. A lovak prüszkölve torpantak meg a semmi közepén. A földet nem por, hanem szabályos, sötét bazaltlapok borították, amik egy hatalmas kört alkottak. Fojtogatott a hőség; legszívesebben letéptem volna magamról a nehéz bőrt és a szőrmét. Nem értettem, miért kellett téli felszerelésben lovagolnunk a perzselő napon.

– Szállj le, és hozd Hajnalt is! – utasított. – A katakombákba vezető út nem nyílik meg akárkinek. Csak annak, aki ismeri a szerkezetet.

Lecsúsztam Hajnalról. Megpaskoltam az oldalát köszönetképpen, amiért nem dobott le. Kier felém nyújtotta a saját állata gyeplőjét, majd szó nélkül ellépett tőlünk, otthagyva engem a lovakkal.

– Te hogy nevezted el a tiédet? – kérdeztem, a hangomban több sértettséggel, mint amennyit el akartam árulni. Kier nem válaszolt.

Az állata rövid, barnás szőrű volt, a lábvégei feketék. Hatalmas csődör, ami olyan hetykén állt, hogy legszívesebben fejet hajtottam volna előtte. Gyönyörű és impozáns, de a körülötte vibráló, hideg arany-kroma fintorgásra késztetett. Ugyanannyi gőg feszült az állatban, mint amennyi sötétség Kierben; a fénye szinte vakított.

Ahogy a csizmám talpa hozzáért a középső kőhöz, a föld mélyéből tompa, fémes morajlás hallatszott. A bazaltlapok elmozdultak, és a lábunk előtt különös szerkezet emelkedett ki a mélyből: egy óriási, többgyűrűs gömb, ami leginkább egy darabokra tört bolygóra emlékeztetett. Sötét bronzból és csillogó obszidiánból készült, a gyűrűin pedig bonyolult rúnák kanyarogtak.

– Ez meg mi? – érdeklődtem, elfelejtve a haragomat a látvány hatására. – Ez is a régi világ maradványa?

– Te csinálod – lépett hátra, és átadta a helyét, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. Elégedetlenül mordultam egyet. – Figyelj jól! Három réteg, három törvény.

Egy mély sóhajjal engedtem el a lovakat, és odaléptem a szerkezethez. Kier tekintetét éles tűként éreztem a tarkómon.

– Az első gyűrű a tér – magyarázta a hátam mögül. – Az obszidián lapokat úgy kell elforgatnod, hogy a rajtuk lévő csillagképek pontosan az alattad lévő bazaltlapok éleivel essenek egybe, pajzsot alkotva. Ha elvéted a szöget, a szerkezet rögzíti a platformot, és másik irányt kell keresnünk.

Alig értettem, mit beszél. Tanultam ugyan a csillagokról Zephyrrel, de a rengeteg információtól az agyam már olyan volt, mint egy kifacsart rongy.

Kinyújtottam az ujjamat. A kő hideg volt és sima. Óvatosan tolni kezdtem a legkülső gyűrűt; halk kattanásokkal engedelmeskedett. A fejemet lehajtva néztem a kövezetet, majd vissza a rúnákra. Az egész szerkezet sokkal régebbi volt, mint bármi, amit addig láttam. Mintha ősi teremtmények készítették volna. Azonnal eszembe jutott, amit Cseppvárosról olvastam a feljegyzésben, de nem kérdezhettem. Figyelnem kellett.

Amikor a vésett vonalak egy síkba kerültek a lapokkal, mély, zengő hang jelezte a sikert.

– A második a súly – folytatta Kier, már közelebb lépve. – Látod azokat a bronz tüskéket a belső körön? El kell osztanod rajtuk a lovak és a mi súlyunkat. Nyomd be azokat a rúnákat, amelyek a jelenlévő életek számát és tömegét jelölik. Ha túl keveset adsz meg, a mechanika nem indul el. Ha túl sokat, a platform szabadesésben zuhan a mélybe.

Mechanika. Platform. Olyan kifejezéseket használt, amik ismeretlenül csengtek a fülemnek. Egy furcsa gondolat suhant át rajtam, de gyorsan a tudatom hátsó zugába tuszkoltam.

A súlyok kiszámítása nehezebbnek bizonyult. Két ember, két ló. A rúnák alatt apró, feltekert rugók feszültek. Egyenként nyomtam be őket, érezve a fém ellenállását. Ismertem Kier testét, a súlyát, az izmai keménységét – az emlékre égni kezdett az arcom, ezért véletlenül sem néztem hátra. A sajátomat is jól ismertem, de a két állat tömegével kapcsolatban csak találgathattam. Oldalra fordultam, alaposan szemügyre vettem őket. Hajnal pontosan ugyanakkora volt, mint Szikra. Emlékeztem rá milyen módszerekkel és morgó hanggal méregette apám a kanca súlyát. Kier csődöre viszont jóval fölé magasodott. Hatalmas állat. Csupa izom és gőg, de a szememnek ismerős alkat.

A szerkezet szerencsére csak becsült értékeket kért; amint az utolsó rúna is a helyére kattant, a gömb belsejében valami súlyos dolog mozdult el, és a szerkezet halkan búgni kezdett.

– Az utolsó? – kérdeztem. Egy csepp izzadság gördült le a homlokomról, és a porba hullott. Feszült voltam, a bőröm egyre jobban izzadt a ruha alatt. A félelem nem telepedett rám, de az aggodalom ott motoszkált a gyomromban. Mi van, ha elrontom? Vajon igazat mondott Kier, vagy megint csak a határokat feszegeti?

– Az utolsó az irány. A legbelső, apró aranygömböt kell a központba vezetned egy labirintuson át, de csak az érintésed melegével. Ne told, ne feszítsd! Csak vezesd a kezeddel a fém felett, mintha simogatnád. Ez a türelem próbája, Zorandra.

A tenyeremet a kis gömb fölé tartottam. Éreztem a belőle áradó hűvöset, majd ahogy a testem melege átjárta a fémet, az megindult. Folyamatosan figyelnem kellett a labirintust. A kis gömböt mozgatni érintés nélkül nehézzé vált. A karom remegett a fém felett. Koncentráltam, nehogy mégis az ujjammal toljam. Lassan, gördületről gördületre navigáltam az aranyat a bonyolult vájatokban. A dzsinn suttogása újra felrémlett a fejemben, meg akart zavarni, de elfojtottam. Csak a fémre koncentráltam. Kínzóan lassú folyamatnak találtam. A türelmesség mindig távol állt tőlem. Éreztem, ahogy a halántékomon lüktetni kezd egy ér, de Kier megtanított rá, hogyan rejtsem el a feszültséget. Nem vallhattam kudarcot. Nem most, amikor a szabadság ígérete már karnyújtásnyira volt.

Amikor a gömb a középpontba pattant, a szerkezet hirtelen felragyogott.

– Jól van – bólintott Kier.

Az egész platform megremegett, majd kattogva és csikorogva mozdult meg. A bazaltlapok, amiken álltunk, lassan süllyedni kezdtek a föld alá. Ide-oda kapkodtam a fejem; jól csináltam, ebben biztos voltam, de ilyen jellegű mozgást még sosem éreztem.

A napfény éles csíkja egyre vékonyodott felettünk, míg végül el nem tűnt, és át nem adta a helyét a katakombák jéghideg sötétségének. Csak a szerkezet kékes derengése világította meg Kier arcát és Hajnal riadt szemeit.

– Te fogsz vezetni. Emlékezz a térképre, amit javítottál és napokig tanulmányoztál – mondta Kier, és elővett egy fáklyát a lova oldalán lévő táskából. Hajnalon semmi sem volt a nyergen kívül; bár készletek nélkül vágtunk bele a sötétbe, mégsem tartottam a szomjhaláltól.

A platform lassú, nehézkes zökkenéssel állt meg a mélyben. A hágó forró szelét mozdulatlan, mágiától terhes levegő váltotta fel. Ahogy a szerkezet fénye halványulni kezdett, Kier lángra lobbantotta a fáklyát.

A falakat kövek helyett sűrűn egymás mellé rakott koponyák és csontok borították. Üres szemüregek ezrei bámultak ránk a sötétből. A levegőbe a lovak minden egyes lépésénél fehér csontpor fátyla emelkedett fel a földről. Nem érződött rothadás szaga, sem gyomorforgató bűz; inkább valami hideg és áthatóan kínzó halálszag terjengett.

Hunyorogva fürkésztem az előttem elterülő utat. Valami mozgott odabent. Ahol a fáklya fénye érte a falat, a sárgás derengés azonnal kifakult; szürkévé vált, semmivé. A kövekre akasztott, régi fáklyatartók bronzos csillogása elveszett ebben az éhes ürességben, ami nem egyszerűen fekete volt, hanem elnyelte a színeket. A halál-kroma mindent felemésztett. Az ajkamba haraptam, amikor láttam, ahogy a homály lassan alakot ölt: milliónyi fekete rovarszerű lény állt össze egyetlen, vastag fonallá a szemem előtt. Tudtam, hogy nem lehet valódi érzelem, mégis úgy érzékeltem, mintha valami összegabalyodott, fáradt gyötrelem bolyongana előttem.

Elfordultam, hogy lerázzam magamról a látványt. A csontomig hatolt egy furcsa, jéghideg mágikus áramlat. Még mindig a bronz gömb mellett álltam, ujjammal a kihűlő rúnákon simítottam végig.

– Ez is a régi világ szerkezete, ugye? – kérdeztem újra halkan.

Kier a lovához lépett, megragadta a gyeplőt, de mielőtt elindult volna, megtorpant. A fáklya fénye baljós árnyékokat vetett az arcára, a kroma bestiája pedig lassan végigkúszott a karján, mintha ízlelné körülöttem a levegőt.

– A régi világ nem épített ilyeneket, Zorandra – felelte sejtelmesen, acélkék tekintete szinte ragyogott a lobogó fényben. – Ez a szerkezet már akkor is itt várt a mélységben, amikor az emberiségnek még neve sem volt. Mi csak rájöttünk, hogyan kell megérteni a hangokat, amiket kiad. Ez a gép egy emlékeztető, Zorandra, hogy a világ, amit ismersz, csak egy vékony kéreg a végtelen mélység felett.

Megborzongtam. A falba ágyazott, fakó koponyák, mintha gúnyos vigyorral nyugtázták volna a szavait.

– És mi van azokkal, akik itt maradtak? – intettem a falak felé.

– Ők azok, akik nem találták el a ritmust – mondta egyszerűen, majd elindult a sötét folyosón. – Maradj közel hozzám, és ne érj a falakhoz! Ez a hely nem szívleli az élők melegét.

Hajnalt szorosan Kier mellé léptettem. Távolságot tartottunk, de vigyáztam, nehogy leszakadjunk. Elindultunk a koponyákkal szegélyezett járatban, ahol a levegő minden lépéssel sűrűbb lett a mágiától.