─── ⚔ ───
Nem sírhattam. Nem is voltam rá képes. A világ eltapossa a gyengéket, és én már nem tartoztam közéjük.
A beváltatlan kívánság ott lüktetett bennem, a fejem zúgott a lehetőségtől. Akartam – minden porcikámmal arra vágytam –, hogy a szüleim újra mellettem legyenek. Mégsem voltam képes megtenni. Nem rángathattam vissza őket a sötétségbe.
Apám mindig arra tanított, hogy egy harcosnak a harctéren kell elesnie; minden más halál csak értelmetlen elmúlás. Anyám osztotta ezt a kíméletlen hitet. Ők védelemre esküdtek fel: a gyengék és az elesettek oltalmára. De mi történt akkor, amikor ők váltak sebezhetővé? Őket ki védte meg? Senki.
Már elég erős lettem volna, hogy pajzsként álljak eléjük, és kardként sújtsak le helyettük, de miért hoztam volna vissza őket az életbe, ha egyszer megkapták azt, amire annyira vágytak? Nem örök életet, de dicső halált igen. Mert hinnem kellett, hogy az volt, bármennyire is fájt az elvesztésük.
A gyerekkorom emlékei derengtek fel előttem:
A lovak – Szikra és Verrera – mellett ültem a földön; a szénát törtem a kezemben, miközben egy anyámtól hallott dalt dúdoltam, meglehetősen hamisan. Lopva nyújtottam fel a szalmába rejtett édes gyümölcsöt Szikrának, apám hatalmas kancájának. Fekete szőrén megcsillant a fáklya fénye, a vízcseppek pedig különös rajzolatot alkottak rajta. Fehér orrcsíkja határozott vonalnak tűnt a sötétben; szerettem végigsimítani az ujjammal. Szikra hálásan vakargatott meg a fogaival, és bár olyankor kék-zöld foltokkal feküdtem le aludni, legalább mosolyogva tettem.
Apám a hosszú, falu körüli járőrözés után csutakolta a lovat. Néha bekukkantott Szikra hasa alá, aki jólesően horkantott a kényeztetésre.
– Ne adj neki édességet, gyermek! Elkapatod – morgolódott, de a szája szegletében mosoly bujkált.
– De szereti – húztam vissza a kezemet a gyümölccsel együtt, pedig a ló már követelőzve nyújtotta érte a fejét, és még egy elégedetlen prüszkölést is hallatott.
Szikra türelmetlenül toporgott, patája tompán kopogott a döngölt földön. Verrera bezzeg meg sem moccant, épp csak felénk fordította a tekintetét, és nyugodtan rágcsálta tovább a szénáját.
Apám felsóhajtott, kicsavarta az elhasznált rongyot, és a pajta gerendájára terítette.
– Add oda neki, aztán nyomás befelé, gyermek!
Megragadta a súlyos vödröt, és kilépett az eső áztatta udvarra, hogy kiöntse a vizet.
Mosolyogva léptem oda Szikrához, megcirógattam a nyakát, mire felém fordította a fejét, hogy az orrát is végigsimítsam. Nehezen értem fel, de nem zavart. A tenyeremben kínáltam a gyümölcsöt, ő pedig élvezettel rágta szét az ajándékomat.
– Aztán vigyázz apámra és magadra is – suttogtam neki.
Máskor mindig megbökdösött az orrával, hívogatva, hogy üljek a hátára, de most tudtam a kötelességemet. Nem akartam magamra haragítani édesapámat. Nyomtam egy csókot a ló orrára, majd odafutottam hozzá.
– Holnap csatába mész. Megfenjem a pengédet? – kérdeztem, büszkén kihúzva magam.
Még a nevemet is alig tudtam kimondani, amikor a fenőkő már a kezemben forgott a kard élével egyetemben. Rengetegszer megvágott a vas, de addig csináltam, amíg apám azt nem mondta: megfelel. Tudtam jól, sosem tökéletes, és ő mindig órákat töltött a tűzrakás mellett, kijavítva a hibáimat, de anyám arra tanított, hogy addig kell küzdeni valamivel, amíg a vérünkké nem válik.
– Gyermek – fordult felém, majd leguggolt elém. – Ha nem jönnék haza a csatából, ne sirass! Élj, szeress és harcolj! Viseld büszkén a sebeket, amiket az élet ad, és bosszuld meg a halálomat. Anyád kitanít majd mindenre, de ne keressetek a harcmezőn. A testem az erdő istenéé lesz. Ha ő úgy látja jónak: étek az éhező vadaknak vagy táplálék a növényeknek.
Kisimította a hajamat az arcomból, amit a feltámadó szél megborzolt. Mindig ugyanazzal köszönt el, és én mindig ugyanazzal az acélos komolysággal feleltem:
– Meg fogom bosszulni, apám. Erős leszek és bátor, hogy büszkén vigyem tovább a neved, amíg csak élek.
Nem sírhattam. Apám gyengeségnek tartotta, ha valaki könnyeket ejtett egy olyan harcosért, aki fel volt vértezve a halál pajzsával. Atharo Da’Morte pedig a legszívósabb acélból kovácsolt lélekkel büszkélkedhetett.
Fájt a csuklóm; dörzsölve bicegtem az ágyhoz, majd lerogytam rá. A fejemet a térdem közé szorítottam. A tenyeremet a fülemre tapasztottam, hogy kizárjam a külvilágot. A késem éle megvágta az ujjamat, de nem érdekelt. A fizikai fájdalom csak távoli morajlás volt a bennem dúló vihar mellett.
Lehunytam a szemem. Mélyeket lélegeztem. Ki és be. Lassan. A torkom feszült a bennem rekedt ordítástól. A kezem remegett, míg végül minden tagomba át nem sugárzott ez a tehetetlenség. Oldalra dőltem a pokrócon, és úgy maradtam.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de amikor kinyitottam a szemem, már a hajnali napfény érte a bőrömet. Elaludtam. Jeges borzongás rázott meg; a leheletem fehéren gomolygott a fagyos levegőben. Ahogy az ajtó felé néztem, minden idegszálam megfeszült.
Kier állt ott, karba tett kézzel. Pontosan azt a fekete gúnyát viselte, amit a dzsinn által megformált mása. Némán figyelt. A jelenléte túlságosan intenzív volt a khaly látogatása után. De ő nem jött be. Nem hajolt a fülemhez, hogy azon a selymes, hideg hangján suttogjon. Csak állt ott, mozdulatlanul, akár egy szobor.
Az első gondolatom az volt, ráugrok és elvágom a torkát – hátha ez az egész csak a kiképzés egy újabb, beteg része –, de a második gondolat már kijózanított. Ha tudott is a dzsinnről, az alkumról nem lehetett fogalma. De tudnia kellett... hiszen az ajándék, amit a lény hozott, valószínűleg tőle származott. Ám amikor az ágyra pillantottam, a becsomagolt meglepetésnek csak a hűlt helyét találtam. Azonnal Kierre kaptam a tekintetem. A lábánál, az ajtófélfának döntve pontosan olyan barna, bőrbe kötött tárgy hevert, mint amit az éjjel láttam.
– Mit akarsz? – kérdeztem, megtörve a szoba jeges csendjét.
Elgémberedett tagjaimat kinyújtóztattam. A tőrt az ágyra fektettem magam mellé; a düh savként marta a gyomromat, de visszafogtam. Talán az egész csak egy rossz álom volt?
– Jó reggelt neked is – szólalt meg végül. A hangjában nem volt gúny, sem lágyság.
Ahogy beljebb lépett, a falakra néztem. Az árnyéka mozgott, gomolygott, akár a nehéz füst, és hatalmas szarvak nyúltak végig a kövön a magasba. Nem tudtam, hihetek-e még a szememnek, a gyanú mégis csillapodni kezdett bennem.
– A vérvirágok mezején mivel fenyegettelek meg? – szegeztem neki a kérdést.
– Semmivel. Akkor még nem beszéltél – rúgta beljebb maga mellett a csomagot a kövön. – Megpróbáltál álmomban megölni. Miért kérdezed? – állt meg tőlem nem messze.
Ő nem mért végig. Nem láttam a tekintetében azt az éhséget; egyszerűen csak a szemembe nézett. Az arany-kroma a feje felett örvénylett, akár a saját farkába harapó kígyó. A vörös pulzálás elhalványult benne. Önkéntelenül a csuklómhoz kaptam, amin ott fénylett a dzsinnel kötött alkum billoga. Úgy tűnt, Kier nem látta, vagy csak nem méltatta figyelemre.
Megráztam a fejem. Mit is mondhattam volna? Ha nem tudott a dologról, nem eshettem a torkának, ha pedig mégis ő küldte a dzsinnt, az úgyis ki fog derülni. Ebben reménykedtem, miközben felkeltem az ágyról, hogy tiszta gúnyát keressek. Az edzésem még sosem maradt el.
– Hoztam neked valamit – lökte felém a lábával a holmit. – Utazunk. Legyél kész, mire felnyergelik a lovakat!
A kezemen ejtett vágás csípett, amikor az ágy melletti vödörben kezet mostam. Már majdnem teljesen begyógyult. Megmostam az arcomat, és csak ezután méltattam szóra a szobámban ácsorgó férfit.
– Hova megyünk? – Nem vághattam rá azonnal Nivendallt; puhatolózva kellett rájönnöm az igazságra.
– Nivendallba. Vettem a bátorságot, és varrattam neked egy öltözéket.
Fintorogva emeltem fel a földről a kupacot, majd az ágyra dobtam. Összehúztam a szemem. Nem akartam kibontani – Kiernek volt egy-két igen kényelmetlen szokása, ha öltözködésről volt szó.
Kezembe vettem a tőrömet, óvatosan átvágtam a zsinórt, de amikor a csomag feltárult, a lélegzetem is elakadt.
A ruha hófehéren világított, akár a frissen hullott hó, de az anyaga nem selyem vagy bársony, hanem különlegesen cserzett, selymes bőr. Érintésre hűvös, mégis azt ígérte, megóv a kinti világ fagyától Hóvárosban. A bőrt aprólékos, indás virágok dombornyomata díszítette; a minta olyan finom volt, hogy már-már csipkének hatott, és lágy fényben játszott ott, ahol a pislákoló gyertyaláng és a beúszó hajnali napsugár érintette.
– Mer kaped… ke lod solerex? – fordultam felé. A kiejtésem még bizonytalan volt, de egy ilyen egyszerű kérdést könnyebben formáltam meg, mint egy hivatalos mondatot.
– Azért kaptad, mert Nivendallban azt akarom, hogy hölgyként, a kísérőmként légy jelen – felelte. – Szépen tanulod a nyelvet – fűzte hozzá. Kezét hanyagul a zsebébe süllyesztette, de a tekintete mozdulatlanul követett.
– A társadként megyek? – kérdeztem vissza, miközben kiemeltem a nadrágot. Nem foglalkoztam a dicséretével.
Az érzelmi vihar visszahúzódott a mélybe. Csak egy távoli, tompa lüktetés maradt utána, egy áruló ritmus, ami miatt néha félrevert a szívem, de nem foglalkozhattam vele. Visszakaptam az irányítást a testem és az indulataim felett.
Még sosem hordtam ilyen drága holmit. Attól féltem, hogy a bőrkeményedéses kezem elszakítja az anyagot, pedig érzésre sokkal többet is kibírt, mint egy egyszerű kelme.
Nem fordultam el. A meztelenségem már nem égetett; a düh és a keserűség páncélt vont körém, amin nem hatolt át többé a szégyen. Kier szeme láttára bújtam bele a szűk, puha bőrbe; ami úgy simult a combomra, mint egy második bőrréteg. Egyáltalán nem akadályozott a mozgásban, az anyaga pedig azonnal felmelegített.
– Nivendallban nem szívesen látnak kívülállókat, pláne nem a Vörös Kardhoz tartozó nőket vagy boszorkányokat. De a háború most előbbre való – mondta könnyedén. – Karayan úr elfogadta a feltételeimet, így magammal vihetlek.
A hangjában furcsa vibrálás feszült, de az érzéseit olyan kíméletlen fegyelemmel kontrollálta, mint mindig. Csak a tekintete volt más: sötétebb és élesebb, ahogy végignézte, amint a fehér bőrruha eggyé válik velem. Le kellett hunynom a szemem, hogy elűzzem a dzsinn által felkeltett kísértés maradékát a lelkemből. Gyűlölni akartam Kiert. Mindennél jobban, de nem voltam rá képes.
Nem ismertem az urat, akit említett, de rossz érzés kerített hatalmába, amint kimondta a nevét. Valami azt súgta, hogy a sorsom baljós szálakkal fonódik majd hozzá.
– Ezek szerint… felkészültem? – A zavarom elpárolgott, a szívverésem lelassult, de minden egyes dobbanása nehéz volt a lehetőségtől, amelyet az utazás ígért: kettesben, összezárva vele.
Belebújtam a fehér ingbe, majd magamra öltöttem a zekét, amin az ezüstös minták úgy kanyarogtak, mint a jégvirágok a hajnali ablaküvegen. A derekamra széles, barna övet csatoltam; a matt ezüst csat hidegen koppant a bőrön.
– Meglátjuk. Egyelőre csak a kísérőm leszel. Kapsz valakit, aki megtanítja, hogyan viselkedj hölgyként.
A hangja majdhogynem vidám volt, de olyan gúnyos éllel, hogy azonnal hozzávágtam az egyik csizmámat. Könnyedén, szinte unottan kapta el a levegőben.
– Ha néha találkozhattam volna nőkkel, nem úgy viselkednék, mint ti, férfiak – húztam el a számat morogva.
Felhúztam a finom, dombornyomott bőrkesztyűt, majd a lábamra rángattam a fűzős csizma másik felét. A vastag talp biztonsággal tartott a kövön.
– Szóval még mindig csak tanulok. Mikor mondod végre azt, hogy kész vagyok? – vágtam csípőre a kezem, dacolva a tekintetével.
– Majd ha képes leszel legalább egyetlen karcolást ejteni rajtam. Addig viszont tanulsz – válaszolta, és lassan lépett felém, kezében az elkapott csizmámmal.
Nem állt meg, amíg a személyes terem végleg el nem fogyott. A csizma orrát az állam alá illesztette, és ellentmondást nem tűrő erővel kényszerítette fel a tekintetemet az övére. A bőr hidege és a férfi közelsége egyszerre kezdett fojtogatni.
Csak figyelt. Rezzenéstelen arccal méregette az enyémet, aztán váratlan dolog történt: lassan, szinte szertartásosan féltérdre ereszkedett előttem a hideg kőpadlón. Olyan volt, mint egy hódoló lovag. Minden szó, amit hozzá akartam vágni, belém szorult; a szívem őrült vágtába kezdett.
Erős ujjaival átkulcsolta a bokámat – amitől jeges bizsergés szaladt végig a gerincem mentén –, és feltolta a lábamra a csizmát, miközben a tekintetét egy pillanatra sem vette le az enyémről.
– Szokd meg az érintést! – mormogta. – Nivendallban a férfiak a lábad előtt fognak heverni, neked pedig úgy kell fogadnod a hódolatukat, mintha véred jogán járna neked. Gyakoroljuk a szerepet, Zorandra.
A testem remegett, a kezem önkéntelenül ökölbe szorult a combom mellett. Egy kósza hajtincs az arcomba hullott és csiklandozni kezdett; feszült mozdulattal söpörtem ki a szememből.
– Meg fog történni. Ne aggódj miatta. – A torkomban dobogott a szívem. – De ki fog tanítani?
– Valaki, aki többet tud a világról, mint bárki más. És a nőkről is. Szeretném, ha minden szavára odafigyelnél. – Felállt, és hagyta, hogy a csizma súlyos talpa a földre huppanjon.
Megfordult, elindult kifelé. Szótlanul, meredten bámultam utána; nehéz, éjfekete köpenye sötét szárnyként csapkodott a léptei nyomán. A fegyelmezett, aranyló kroma-kígyó, amely eddig páncélként vette körül, hirtelen szertefoszlott. A helyét egy mélyvörös bestia vette át: egy gomolygó, sötét árnyék, ami vicsorogva ölelte magához a férfit, a feje pedig mindaddig felém fordult, amíg az ajtó be nem csukódott.
Ez volt az első alkalom, hogy a kroma-fonalak nemcsak látszottak, de úgy tűnt, saját, ragadozó akarattal rendelkeznek. És az a bestia rám fente a fogát.
Ott álltam a szoba közepén, tetőtől talpig fehér bőrbe vonva. A testem emlékezett Kier érintésére a bokámon, a szemem előtt pedig még ott lebegett az a vörös kísértet.
Összezavarodtam. Kier váratlan hódolata és ez a fojtogató feszültség átláthatatlan masszává állt össze a fejemben. Nem tudtam, ki az ellenség, és ki az, aki meg akar menteni. Vagy hogy egyáltalán meg akar-e menteni bárki is.
Hogy elrejtsem a remegésemet, végül a hosszú, bokáig érő köpenyt is magamra öltöttem. A belső fele selymes, hófehér béléssel simult a ruhámhoz, a külseje pedig sűrű, krémszínű szőrmével volt szegélyezve. Amikor a csuklyát a fejemre húztam, az arcom végre jótékony árnyékba borult.
Még egyszer utoljára az ágyra néztem. Kier magával vitte az igazságot, és nekem követnem kellett őt a hó birodalmába, hogy visszaszerezzem.
Kiléptem a folyosóra, ahol a vörös kőfalak között még ott kísértett a férfi nehéz fenyőillata. A vastag csizmatalpam tompán puffant a padlón.
Mire a kapuhoz értem, a lovakat már elővezették. Senki nem állított meg, nem tettek megjegyzést a külsőmre. Ugyanaz a Zorandra voltam számukra, mint bármikor máskor.
A hideg levegő éles késként hasított a tüdőmbe, de a szőrme védelmezőn simult az államhoz. A kapun túli udvaron a hajnali pára sűrűn ült meg a köveken. Amikor megláttam az állatot, amit nekem kellett megülnöm, a lábam földbe gyökerezett, és a csuklya szőrméje hirtelen fojtogatni kezdett.
Egy hatalmas, koromfekete kanca állt ott. A szőre selymesen fénylett a derengésben, és az orrán egyetlen, hófehér csík húzódott végig – pontosan úgy, mint Szikráén. Egy pillanatra azt hittem, az elmém végleg megadta magát, és a múltbéli emlékeim elevenedtek meg, hogy kísértsenek. A ló türelmetlenül toporgott, patája fémesen koccant a kövön, majd felém fordította a fejét és horkantott.
Kier már a saját nyergében ült, és fentről figyelt. Az arany-kroma visszatért, a feje felett mozdulatlan volt, de az a vörös bestia ott lapult az árnyékában.
– Úgy tűnik, tetszik – jegyezte meg Kier szárazon. – Nevezd el, ahogy akarod, de tanuld meg uralni!
Odaléptem a lóhoz.
– Szia – üdvözöltem, egy halvány mosolyt erőltetve magamra. A kezem remegett, ahogy felé emeltem. – Nem foglak bántani – suttogtam.
Végigsimítottam a fehér orrcsíkon. Érintésre nem volt olyan meleg, mint Szikráé; ez az állat idegesebb érzelemtől pulzált, tele elfojtott, vad energiával. Hajszálvékony narancsos kroma vette körül, és valami más, aminek nem volt színe, mégis ott keringett körülötte átlátszó, elmosódott fonalként.
– Nemrég veszítette el a csikóját – szólalt meg Kier a magasból, mintha tudná min jár a fejem.
– Ezek szerint… ez lenne a hiány? – fordultam a férfi felé, aki csak bólintott, és csendesen várakozott.
Lehunytam a szemem. A ló belenyomta a fejét a tenyerembe. Finom mozdulattal és a saját mágiám erejével ragadtam meg óvatosan a két kromát, hogy a csuklóm köré tekerjem őket.
– Nem uralomra van szüksége, hanem megértésre – pillantottam Kier felé. – Látod? Ugyanazt érezzük, csak másként.
Visszanéztem az állatra, és hagytam, hogy az érzelmeim összefonódjanak az övével. Elvettem a dühét, magamba szívtam a hiányát. A szívem kiüresedett egy pillanatra, de a ló hálásan bökte meg a vállamat.
– Te leszel az én új hajnalom, Hajnal – döntöttem a homlokomat az övének. Megpaskoltam a nyakát, majd az oldalához léptem. Nem mozgolódott többé. Türelmesen várt rám.
Felkapaszkodtam a nyeregbe, és hagytam, hogy a fehér köpenyem ráterüljön a ló fekete hátára.
Ahogy a kapuk lassan feltárultak előttünk, és elindultunk a jeges ismeretlenbe, égető érzés támadt a csuklómon. A dzsinn által hagyott bélyeg forrni kezdett a bőröm alatt. Egy pillanatra elhomályosult a látásom, és Kier alakja előttem nem férfiként, hanem egy oszlopnyi fekete füstként jelent meg.
– Vigyázz, kicsi láng… a fehér kelme hamar bepiszkolódik a vérrel. Főleg, ha a sajátod lesz az első csepp.
─── ⚔ ───
A lovakkal kapcsolatos segítséget, ezúton is köszönöm Laverier-nek. <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése