─── ⚔ ───
Az idegen durva vászon nadrágot viselt, amit az idő és a sivatagi por már fakóvá, kopottá tett. Rongyos, több helyen elszakadt köpenyét úgy rángatta a szél, akár egy sebesült madár tépett szárnyait a viharban.
– Látod már, kicsi láng? Gyenge vagy. Egy halandó kis semmi, ami egyetlen szempillantás alatt lobban el – súgta a fejembe a khaly.
Igaza volt. Ahogy az idegennek is: a dühöm irányított, elvakított, és végül térdre kényszerített. Mégis… ha valóban ennyire gyengének születtem volna, miért jutottam el idáig? Miért nem emésztett fel már régen a sötétség? Megerősödtem. Túlteljesítettem minden elvárást, és a Vörös Kard tanítványává váltam. Még ha ez a sors csak a véletlenek kegyetlen összjátéka volt is.
Ökölbe szorult a kezem. Megnyaltam kiszáradt, véres ajkamat. A szívem vad ritmusa lassan csillapodni kezdett, a pulzusom elcsendesedett. Ahogy a nyugalom visszaszivárgott belém, a fájdalom újult erővel kúszott fel a karomon.
– Nem vagyok gyenge – leheltem rekedten. Bár felnéztem a vándorra, a választ a fejemben lakozó dzsinnek szántam.
– Nem vagy gyenge – bólintott az előttem álló férfi.
Hallottam a khaly hitetlenkedő ciccegését a koponyámban, de szerencsére nem szólt többet. Hosszan fújtam ki a tüdőmben rekedt, feszült levegőt.
– Ki vagy te? – kérdeztem újra, de ezúttal már nem hátráltam meg. Felemeltem a kezem, és ujjammal határozottan eltoltam a torkomnak szegezett fegyver hideg lapját.
Megjelenése éppoly méltatlan volt a szent helyhez, mint az enyém. Vadul meredező, smaragdzöld haja kócosan hullott az arcába a csendesedő szélben, akár a sűrű erdők mohája. Tekintete metsző volt, mégis különös melegséget hordozott; éles arcvonásait némileg meglágyította a szája sarkában bujkáló, titokzatos mosoly. Sima bőrét nem borította borosta.
Ahogy oldalra biccentette a fejét, ezüst fülbevalói halkan megcsendültek, nyakában fényes lánc villant. Tépett, hiányos ruházata alig rejtette a testét. Minden mozdulatánál megfeszült a mellkasa és válla, melyeket sötét tintával rajzolt, különös, tekervényes minták borítottak. Olyan volt, mintha a bőrére írták volna az egész életét, egy számomra idegen nyelven.
A mögötte magasodó szobor úgy emelte karját a férfi fölé, mintha néma áldását adná erre a különös idegenre.
– A nevem Raya – felelte végül. Leengedte a fegyvert, majd hagyta, hogy a nehéz acél tehetetlenül a homokba hulljon.
A háttérből hirtelen gúnyos, ütemes taps hangja ütötte meg a fülemet. Elkaptam a tekintetem a vándorról, és megfordultam. Kier közeledett felénk a romok között, a karján hanyagul átvetve tartotta a vállamról korábban lehullott fekete köpenyt.
– Te… te végig itt voltál… – kezdtem, de a szavak megakadtak a torkomon. Kier szemében az a jól ismert, rideg csillogás vibrált, amitől azonnal elöntött a méreg. A harag, amit az imént még elnyomni próbáltam, újra lángra lobbant, de mielőtt kitört volna belőlem, forró tenyér nehezedett a vállamra.
Ahogy felnéztem Rayára, a dühöm pillanatok alatt elpárolgott. A belőle áradó, szokatlan melegség mélyen a bőröm alá kúszott. A körülötte lüktető kromák ismerősként üdvözöltek, átöleltek, és egyetlen intésre elcsitították a bennem dúló vihart.
– Látom, megismertétek egymást – állt meg mellettünk Kier.
– Meg – morogtam, és eltoltam magamtól Raya kezét. Nem akartam, hogy ez az idegen nyugalom teljesen fegyvertelenné tegyen.
Lassan, minden izmomat megfeszítve küzdöttem fel magam a földről. A mozdulataim még nehézkesek voltak, a testem sajgott.
A karomról sűrű, sötét vércseppek hullottak a homokba, de ahogy a sebre néztem, megdöbbentem. A vágás szélei már nem tátongtak; a bőröm szinte szemmel láthatóan forrt össze, mintha láthatatlan öltések húznák össze a húst. Meglepetten simítottam végig az ujjammal a véres felületen. Kier tisztító mérgében tényleg volt valami, ami nemcsak kiégette belőlem a szilánk fertőjét, de természetellenes módon fel is gyorsította a regenerációmat.
– Sajnálom, hogy bántottalak, de fel akartam mérni a tudásodat – szólalt meg Raya, még mindig olyan kedvesen, mintha az imént nem a torkomat akarta volna elvágni.
Kiert tüntetően figyelmen kívül hagyva egy lépéssel közelebb léptem a smaragdhajú férfihez.
– Zorandra vagyok. Bár valószínűleg ezt is sejted, ha ő küldött rám tesztként – mondtam egy hanyag vállrándítással. Mindenhová néztem: a porlepte romokra, a szoborra, a távoli dűnékre, csak arra a pontra nem, ahol a mesterem állt.
Úgy döntöttem, jobban fáj majd neki, ha egyszerűen levegőnek nézem. Amúgy sem voltam abban az állapotban, hogy bosszút álljak vagy harcoljak. Esélyem sem lett volna ellene, és már éppen elég harc jutott mára. Elegem volt a fájdalomból.
– Igazából nem tudtam rólad semmit – felelte Raya, és szélesen elvigyorodott. – Csupán kíváncsi voltam arra a lányra, akit maga a Vörös Kard vezetője választott, hogy saját kezűleg képezze ki.
A szavai nyomán a vigyora átragadt rám. Egy apró büszkeség szikra gyúlt ki bennem. Valakit végre nem csak azért érdekeltem, mert egy voltam a Kard arctalan tömegéből, hanem mert már volt hírem. Valami, amit elértem, még ha a nevemet nem is tudták.
Nem tudtam volna megmagyarázni, miért, de az a különös érzésem támadt, mintha már évek óta ismerném ezt a férfit. A hátam mögül azonban egy hűvös, illedelmes köhintés megtörte a pillanatot.
– Mi van, Kier? Nem tetszik, hogy most nem te vagy a középpontban? – fordultam a mesterem felé, még mindig azzal a dacos vigyorral az arcomon. Ám ahogy megláttam a jéghideg, halálosan komoly tekintetét, a mosoly azonnal lehervadt a számról.
– Nem. Az nem tetszik, ami éppen felénk tart – mutatott el mellettem, a végtelen dűnék irányába.
Azonnal odakaptam a fejem. A homok felszíne furcsán, örvénylő módon hullámzott, mintha a szél korbácsolná, de a mozgás túl szabályos, túl céltudatos volt ahhoz, hogy a természet játéka legyen.
– Anogvesi – szűrtem a fogaim között, a gyomrom azonnal görcsbe rándult. – A templom homokköve megállítja, nem? – kérdeztem reménykedve, miközben egyik férfiról a másikra néztem.
– Nem hiszem – felelte Raya, és a hangjából egy csapásra eltűnt a korábbi dallamosság.
A lény abban a pillanatban érte el a szent helyet. Egyetlen, iszonyatos erejű csapással rombolta le az első, külső boltívet. A nehéz kövek robajjal omlottak össze, fojtogató porfelhőt kavarva maguk után.
– Szerintem futi van! – kiáltotta Raya, és mielőtt felfoghattam volna a szavait, a vállára kapott.
A gyomrom olyat fordult a hirtelen zökkenéstől, hogy a torkomban éreztem az epét; majdnem a nyakába zúdítottam azt a keveset, ami a tisztítótűz után bennem maradt. Futi?
– Hé, várj, a felszerelésem! – kiáltottam fel pánikszerűen, és vadul kapálózni kezdtem a hátán. Raya marka azonban satuként, ellentmondást nem tűrően zárult a combom köré. A dühöm helyét hirtelen perzselő szégyenérzet vette át. A testemet borító néhány vékony kötést leszámítva teljesen csupasz voltam, és most tehetetlenül lógtam egy idegen férfi vállán.
Raya sietős, de még így is természetellenesen könnyed léptekkel indult meg vissza, a katakombák lejárata felé. A fejem a mozgástól ide-oda himbálózott, miközben a lábaim méltatlan módon meredtek az ég felé.
Tiltakozni akartam, de amikor megláttam Kier nyugodt alakját, elnyílt a szám a döbbenettől. Ő egyáltalán nem tartott a homokfajzattól. Könnyedén, szinte kényelmesen sétált utánunk a porviharban. Útközben benyúlt az egyik közeli oszlopmaradvány mögé, egyetlen mozdulattal kihalászott onnan két méretes, nehéz nyeregtáskát – a felszerelésemet –, lazán a vállára vetette őket, és szinte unottan követte a nyomunkat.
Még láttam, ahogy az anogvesi hatalmas, éles karmai a magasba emelkednek a romboláshoz, aztán a lépcsőfordulóban eltűnt a szemem elől Kier alakja. A fénnyel együtt a templom romjai is odavesztek. Maradt a sötétség és a fojtogató bazaltfalak, amik újra magukba zártak minket.
– Eressz el! – csaptam meg ép kézzel Raya hátát, de ő nem tágított, csak magabiztos, gyors léptekkel robogott lefelé a meredek lépcsőfokokon.
Hirtelen finom kőtörmelék szóródott a hajamba. A masszív bazaltfalak megremegtek a fejünk felett, a levegő pedig olyan sűrűvé és nehézzé vált a hirtelen felszabaduló, nyers mágiától, hogy alig kaptam levegőt. Az anogvesi a bejáratot marhatta odafent.
Az alsó üregbe érve a férfi végül óvatosan letett a földre.
– Bocsi, de nem lett volna jó ott fenn kinyiffanni – vigyorgott rám széles szájjal a félhomályban, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy a vállán cipelt.
– Te milyen nyelven beszélsz egyáltalán? – kérdeztem, miközben dühösen próbáltam kidolgozni a port meg a homokkő-maradványokat a hajamból.
– A Kontinensről jöttem. Ott már…
– Ott már jóval előrébb járnak a fejlődésben, mint mi. A Belső Kör rendszeresen untat minket ezzel a ténnyel – vágott a szavába Kier.
Olyan méltóságteljesen és kimérten lépett le az utolsó lépcsőfokról a katakomba padlójára, mintha csak egy kellemes délutáni sétáról tért volna vissza, nem egy elátkozott lény elől menekülne.
Ahogy hitetlenkedve figyeltem őt, egy különös, apró jelenségre lettem figyelmes. A büszkeség megszokott, ragyogó arany fonalában halvány, beteges sárga fény derengett fel egy pillanatra. Kier nyugtalan volt. De vajon miért? Egy anogvesi nem ingathatta meg.
– Igen. Ott már fasza minden – értett egyet Raya, hevesen bólogatva
Csak félszemmel láttam, de a sötétben úgy nézett Kierre, mintha titokban segítséget vagy iránymutatást várna tőle.
Raya árnyéka a katakombák gyér, derengő fényében emberinek tűnt, mégis, valami finom, lágy ragyogás vette körül, akár egy megfoghatatlan aura. Összehúztam a szemem, miközben határozott léptekkel közvetlenül Kier elé léptem. Igyekeztem a meztelenségemet is úgy viselni, mint a fizikai fájdalmat. Szó nélkül, dacos büszkeséggel.
– Kérem a felszerelésemet – nyújtottam ki a tenyerem.
A karomon lévő vágás szinte teljesen beheggedt; a sötét mocsok és a por alatt már csak egy vékony, fehéres csík húzódott a bőrömön. A gondolataim lázasan cikáztak, a két férfi minden apró rezdülését, lélegzetvételét figyeltem. Nem értettem a helyzetet – az egész túl hirtelen volt, furcsa és fenyegető. Kier kromáiban vibráló bizonytalanság viszont egy eddig ismeretlen, sötét érzést keltett bennem: kárörvendő örömöt éreztem a feszültsége láttán. Végre nem én voltam az egyetlen, aki a sötétben tapogatózott.
– Hozom a lovakat – nyomta a kezembe a súlyos nyeregtáskákat Kier. A hangja jéghideg volt, szinte vádló. Szó nélkül került meg, és az egyik sötét folyosó felé vette az irányt, magunkra hagyva minket.
Magamhoz szorítottam a nehéz bőrtáskákat, védőpajzsként tartva őket a testem előtt. A fejem zúgott a megválaszolatlan kérdésektől, de hirtelen azt sem tudtam, melyikbe kapaszkodjak bele először. Raya közben a mezítlábas lábujjaival egy apró bazaltdarabot bökdösött a földön, mint egy unatkozó, kisgyerek.
– Raya – szólítottam meg halkan.
Olyat ugrott a hangomra, mint egy ijedt béka, teljesen kizökkenve a merengéséből. Te vagy az erdőisten? – akartam kérdezni, de a szavak megakadtak a torkomon.
– Minden rendben? – kérdeztem végül, teljesen mást mondva, mint amit eredetileg gondoltam. Nem akartam, hogy ostobának vagy túl kíváncsinak nézzen, de egy furcsa, baljóslatú megérzés lüktetett a mellkasomban.
– Igen, persze! – Nem veszített a vidámságából, sem a megmagyarázhatatlan nyugalmából, én mégis tisztán láttam, ahogy egyetlen rövid pillanatra megfeszül az állkapcsa.
Összehúztam a szemöldököm. A mágiám ezúttal becsapott volna? Miért nem láttam a fonalain a hazugságot?
– Túl sok a titok, kicsi láng, és túl kevés a kérdés, amit felteszel. Jobb lenne, ha kényszerítenéd őket a beszédre – duruzsolt édeskedve a khaly a fejemben. – Vagy… el is intézhetem neked, hogy mindent megtudj. Egyetlen csettintésre. Csak rajtad áll.
Amíg feltúrtam a táskáimat valami tiszta ruha után kutatva, elmerengtem a dzsinn szavain. Egyetlen kívánság, és minden titok feltárulna előttem. De nem akartam elpazarolni a lehetőséget egy ilyen apróságra; a khaly túl nagy árat kérne érte. Az igazság így vagy úgy, de végül mindig napvilágra kerül. A kérdés már csak az volt, hogy a türelmem meddig bírja még a bizonytalanságot.
– Amint Holdudvarba érünk, megszállunk egy fogadóban. El kell intéznem ott néhány dolgot – rontotta el a csendet Kier, aki a sötét folyosóról lépett elő, vezetve a lovakat.
Hajnal azonnal felém nyújtotta a nyakát, amint megpillantott, Kier pedig hanyag mozdulattal engedte el a kantárját. A haragot hátrahagyva, halkan felsóhajtva öleltem magamhoz a kancám fejét. A puha, meleg szőrébe fúrtam az arcomat, és néhány puszit nyomtam a nedves orrára.
– Te is hiányoztál – suttogtam neki, miközben az ujjaimmal végigszántottam a fehér csíkján.
Kier felé pillantva csak megvontam a vállam. Felesleges lett volna bármit is kérdeznem a terveiről; a falak hamarabb válaszoltak volna, mint ő. Inkább a talpamra kötöttem egy hosszú gyolcsot, amit hirtelen találtam a felszerelésben. Lábbeli helyett is megteszi ideiglenesen.
– Addig meg majd tanulunk és mulatunk, kicsi vadmacska – termett hirtelen mellettem Raya, és a hangjában újra ott vibrált az a könnyed, sivatagi dallam.
Bár nem mutattam, jólesett a közelsége. Mintha a jelenléte elszívta volna a vállamra nehezedő súlyokat. A név hallatán csak ingattam a fejem, somolyogva az orrom alatt.
– Mondd csak, a katakombák fala miért állítja meg azt a homokdögöt? – fordult Raya őszinte érdeklődéssel Kier felé, megmentve engem a beszélgetéstől.
– Ez a kő ősi mágiával van átitatva. Tisztító mágiával, ha úgy tetszik – lépett Kier a masszív, sötét falhoz. Tenyerét a kövezetre simította.
Hajnal gyengéden, óvatosan meglökte a vállamat. Tudtam, hogy még mindig érzi rajtam a feszültséget, és aggódik értem; tisztán láttam, ahogy a kromái nyugtalanul izegtek-mozogtak a teste körül. Az oldalához húzódtam, hogy felrakjam rá a nehéz nyeregtáskát, de nem volt könnyű dolgom – minden idegszálammal a két férfi halk beszélgetésére koncentráltam.
– Milyen varázslat képes visszatartani egy ekkora dögöt? – faggatta tovább Raya a mesteremet.
Örültem, hogy nekem nem kell megszólalnom, így végre a saját dolgomra is figyelhettem. Kirángattam a bőrtáska mélyéről egy tiszta, könnyű vászon felsőt és egy sötét nadrágot, majd sietve magamra vettem őket. Azért megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy Kier figyelt a ruházatra is, nem csak a kiképzésekre.
– Egy papnő áldása óvja a helyet. Minden lényt távol tart a katakombáktól, kivéve a szilánkokat.
– Azokat miért nem tartja vissza? – kérdeztem, miközben a csípőm köré csatoltam a nehéz bőrövet, bár fegyvereket egyelőre nem találtam sehol.
– Mert ez a nő mentette meg őket… bűntudatból – nézett fel Kier a bazalt mennyezetre, mintha a sötét kövek között olyasmit is látna, ami előttünk rejtve maradt.
– Kedvelted ezt a papnőt – jegyeztem meg halkan, miközben megnyugtatásul megpaskoltam Hajnal izmos nyakát.
Kier büszke, arany színű kromájába egy különös elegyű fonal keveredett. Egyszerre pulzált halvány, lágy rózsaszínben, és vált helyenként teljesen színtelen, üres folttá.
– Nagyon jó barátom volt – bólintott, és ahogy rám nézett, a szemében most először láttam valódi, maszk nélküli komorságot.
Talán ugyanarról a nőről van szó? – hasított belém a gondolat. Neki tette volna azt a titokzatos ígéretet, amiről korábban beszélt?
Furcsa és egyben ijesztő volt látni a mesteremet, amint ilyen nyers, sebezhető érzéseket áraszt magából. Ez már nem csak egy apró repedés volt a jéghideg pajzsán; egyenesen tátongó szakadék nyílt a lelkében. Vagy egy régi, be nem gyógyult seb szakadt fel benne. Nem értettem, miért éppen most, egy idegen előtt tárja fel ezeket a dolgokat, ha eddig mindent hétpecsétes titokként őrzött. Rossz előérzetem támadt.
– Menjünk – jelentettem ki, és gyors mozdulattal nyeregbe pattantam, mielőtt a kíváncsiságom rávett volna, hogy tovább faggatózzam.
Kierrel nem lehetett csak úgy játszani. Elkapkodni a dolgokat nála egyet jelentett a bukással. Fokozatosan, lépésről lépésre kellett megnyitnom magam felé, hiába volt már évek óta a mesterem. Olyan kemény, mint a legkiválóbb acél, és annyira zárt, mint a törpök ősi, földalatti széfjei.
Feszengtem a kölcsönkapott, durva vászonruhában. Kényelmetlen volt, dörzsölte a friss hegeimet, de nem panaszkodhattam.
– Hé! Velem mi lesz? – zökkentett ki a gondolataimból Raya. Nagy, ártatlan szemekkel pislogott rám, majd Kier felé fordult, aki ekkorra már szintén a ménjén ült.
Kérdőn néztem a mesteremre. Ő egy rövid pillanatig némán, fürkészve mérlegelte a helyzetet, majd egyetlen elegáns mozdulattal lecsúszott a nyeregből.
– Vidd az enyémet – hagyta ott az állatot Rayának, majd pár lépéssel mellettem termett. – Csússz előrébb. – Megérintette a combomat, jelezve, hogy mögém fog ülni a nyeregbe.
Engedelmesen előrébb csúsztam, amennyire csak a hely engedte. Hajnal a nemtetszése jeleként horkantott egyet, és hevesen megrázta a sörényét, de én finoman a dús szálak közé túrtam az ujjaimat.
– Nem lesz baj – hajoltam a kancám apró füléhez, ami ide-oda rezzent a hangomra.
Pár perc múlva már a katakombák sűrű, visszhangzó sötétjében haladtunk. Kier mellkasa szinte égette a hátamat a vékony vászoningemen keresztül; a kölcsönruha kényelmetlensége semmi volt ahhoz a fojtogató feszültséghez képest, amit a férfi közvetlen, fizikai közelsége keltett bennem. Minden egyes zökkenésnél éreztem a testének nehéz, kíméletlen erejét.
– Mennyi idő, mire Holdudvarba érünk? – érdeklődtem halkabban, félig hátrafelé fordulva, hogy lássam az arcát a felvillanó rúnák fényében.
– Úgy három óra ebben a tempóban. Nem siethetünk – felelte. – A szilánkok most megnyugodtak. A paták ütemes kopogása nem zavarja őket…
– És a dumánk? Az sem zavarja őket? – szólt közbe hátulról Raya.
Ahogy hátranéztem, látszott rajta, hogy rettenetesen feszeng. A gyeplőt esetlenül, túl magasan tartotta, a combja merev volt. Hosszú lábait mintha nem tudta volna hova tenni; tehetetlenül lógatta őket a kengyel mellett, ahelyett, hogy rendesen beakasztotta volna a talpát. A Kontinensen valószínűleg nem lovakon jártak.
– A beszéd hangját egyelőre elnyeli a járatok mélysége, úgy hiszem – biccentett Kier Raya felé, de a tekintetét nem vette le az előttünk húzódó, kanyargós folyosóról.
Az én fejemben sokkal több kérdés kavargott annál, semhogy megszólaljak. A gondolataim a születésem titkaitól kezdve egészen Raya rejtélyes megjelenéséig cikáztak. Olyan gyerekes, apró részletek is eszembe jutottak, amikre talán már rég tudtam a választ, mégis feltettem volna őket, csak hogy megtörjem ezt a bénító csendet. De nem volt hozzá elég erőm. A testem és az elmém végletesen kimerült. Inkább néma maradtam, és hagytam, hogy magukba szippantsanak a katakombák kísérteties zajai.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, a homályban ringatózva. Csak arra emlékeztem, hogy a lovak patáinak monoton, ütemes kopogására a szemhéjam egyre jobban elnehezedett. A feszültség lassan átadta a helyét a testemet kínzó fáradtságnak, majd végül teljesen elnyomott a mély, nehéz álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése