Eltévedt történetek: Elhasznált érzelmek

 

Az ember, fiatalon még törékeny. Bármennyire is úgy látszik, hogy erősek vagyunk, a lelkünk sérülékeny. Így voltam én is 22 évesen. A vak szerelem, sokszor tönkreteszi az embert. Ma már tudom, hogy mit rontottam el, de ha őszinte akarok lenni, ugyanúgy megtenném, bármennyire is fájna.

***

Már napok óta kísértett az érzés, hogy semmi sincs a helyén. Valami fojtogató, kellemetlen gyanú fészkelte be magát a gondolataim közé: mintha kijátszanának.

A fizikai közelségünk régóta megszűnt. Már nem volt bennünk vágy. Vagy pontosabb lenne úgy fogalmazni: ő már nem kívánt engem. Én mégis minden este odabújtam hozzá, a fülébe suttogva:

– Szeretlek.

A válasz csak hosszú, nehéz másodpercek után érkezett, rutinszerűen:

– Én is téged… – Elhallgatott, és a csendnél nem is jöhetett volna ridegebb felelet.

Mindig vártam a folytatást. Reménykedtem, hogy egyszer kimondja azt a szót is, ami a mondat végéről hiányzott már. De a mondat befejezetlen maradt, ahogy mi is.

Reggelente, mielőtt munkába indult, még megcsókolt, vagy puszit nyomott a homlokomra, de ezekből a mozdulatokból kiveszett az élet. Olyan volt, mintha leoltották volna a villanyt. Testben ott állt előttem, de a lelke már mérföldekre járt.

A tükör előtt keresgéltem az okokat. Néztem az arcomat, a testemet, és próbáltam rájönni, hol hibáztam, de nem találtam semmit. A testem a régi volt, a lelkem pedig talán még nyitottabb és odaadóbb is, mint korábban. Igyekeztem a kedvében járni: főztem rá, vártam a terített asztallal, próbáltam otthont teremteni köré, de minden próbálkozásom visszapattant róla. Egyszerűen nem tudtam hova tenni ezt a hűvös távolságtartást.

Aztán egy este, miután lefeküdtünk, úgy döntöttem, nem hallgatok tovább.

– Mi a baj? – kérdeztem, próbálva nem mutatni, és megőrizni a bennem növekvő káoszt.

– Semmi. Csak fáradt vagyok – válaszolta gépiesen, és már fordult is el tőlem.

– De igenis van valami – feleltem, és bár nem kiabáltam, a hangom megremegett a feszültségtől. – Úgy viselkedsz, mintha már nem szeretnél. Mintha nem kellenék. Mintha csak egy lélek nélküli test lennék itt melletted. – A kétségbeesés ott lüktetett minden szavamban.

– Tényleg nincs semmi, miért nem hiszed el? – fordult vissza hozzám, de a tekintete elárulta. Túl sokat pislogott, a szemei keresték a menekülőutat, képtelen volt tartani a szemkontaktust.

– Van valakid? – tettem fel a kérdést, amitől a legjobban rettegtem, de ami addigra már elkerülhetetlenné vált. Csak úgy kicsúszott a számon.

– Nincs senkim, komolyan – rántott egyet a vállán, mintha ezzel az egyszerű mozdulattal lemoshatna magáról mindent. De éreztem, hogy ezzel még nincs vége…

***

– Szeretsz egyáltalán?

Az elmúlt napokban ez a kérdés vált a mantrámmá. Mindennap feltettem, és a válasz eddig mindig ugyanaz a gépies „igen” volt. Most is erre számítottam, de amit végül mondott, arra nem lehetett felkészülni:

– Megmondom őszintén... most egyáltalán nem tudom – felelte. Láttam, hogy a szemei megtelnek könnyel. Sosem hittem volna, hogy sírni látom, és nem is tévedtem: a könnyei nem gördültek le, megálltak a tekintete peremén.

Csak feküdtem az ágyban, az agyam pedig vadul zakatolt. Komolyan nem szeret? Létezik, hogy valaki nem tudja, mit érez? Biztos voltam benne, hogy áll valaki a háttérben. Valaki, aki elvette az eszét. Az a nő... vajon ő mérgezte meg ennyire?

– Tényleg nem tudod, hogy szeretsz-e? – ismételtem meg a szavait, mintha ízlelgetném a saját ítéletemet.

– Nem tudom. Most valahogy minden olyan furcsa... szeretlek is, meg nem is. – Még mindig kerülte a tekintetemet. A bizonytalansága mögött ott bujkált a hazugság árnyéka.

– Szerelmes vagy belém? – kérdeztem rá közvetlenül, hátha a pontosabb fogalmazás közelebb visz az igazsághoz.

– Szeretlek... de nem vagyok szerelmes – suttogta az utolsó szót már alig hallhatóan.

Ránéztem, és hosszú ideig csak bámultam rá. Aztán hirtelen, megállíthatatlanul törtek elő belőlem a könnyek. Úgy éreztem, mintha valami végleg meghalt volna bennem. Abban a pillanatban megszűntem az lenni, aki addig voltam. Olyan volt az egész, mint egy kegyetlen, véget nem érő rémálom, amiből nincs ébredés. De nem álmodtam. Ez volt a pőre, kíméletlen valóság.

– Miért nem szeretsz már? Mit rontottam el? Mit vétettem ellened?

A kérdéseim visszhang nélkül vesztek el a szobában. Magához húzott, szorosan átkarolt, és csak azt ismételgette: „Ne sírj, kérlek, ne sírj.” De a könnyeimnek nem lehetett parancsolni. Valami végleg elszakadt bennem, amit soha többé nem lehet már egésszé forrasztani.

– Mi történt velünk? Mi lesz ezután? – kérdeztem újra, de válasz helyett csak még szorosabb lett az ölelése. Ez az ölelés azonban már nem óvott, inkább csak elhallgattatni akart.

Olyan elemi erővel zokogtam, annyira sajgott minden porcikám, hogy a fájdalom végül maga alá gyűrt. Lassan elnyelt a sötétség, és átadtam magam a nehéz, lidérces álmoknak.

***

Másnap későn ébredtem. Nem volt bennem akarat, sem cél, mégis kényszerítettem magam a mozgásra. A gondolataim, mint egy elromlott lemez, csak körülötte forogtak. Ki lehet az a másik? Mit rontottam el? Mit nem adtam meg neki? Tudtam, hogy voltak határok, amiket nem léptem át, dolgok, amiket nem engedtem, de nem akartam elhinni, hogy emiatt hagyna el. Mégis éreztem: elkerülhetetlen a vég.

Gépiesen mozogtam a házban. Valami láthatatlan erő rángatta a végtagjaimat, mert az elmém nem volt jelen. Hallottam, ahogy szólnak hozzám, kérések és mondatok úsztak el mellettem, de nem jutottak el a tudatomig. Mégis, valahogy elvégeztem a dolgom.

Aztán eljött az idő, és ő megérkezett. A hintaágyon ültem a ház mellett, és csak vártam. Figyeltem minden mozdulatát, kerestem a jeleket: hogyan néz rám a tegnapi vallomás után? Van-e benne bűntudat vagy döntés? De ő csak odalépett hozzám, egy érzelmektől mentes puszit nyomott az arcomra, és leült mellém, mintha mi sem történt volna.

Hosszú ideig nem szólalt meg. Érezhetően küzdött magával: fészkelődött, nem tudta, hová tegye a kezeit, kerülte a tekintetemet. Látszott rajta, hogy keresi a szavakat ahhoz a vallomáshoz, aminek az elkerülhetetlenségét már a bőrömön éreztem. Végül halkan, elcsukló hangon törte meg a csendet:

– Valamit el kell mondanom... Úgyis megtudnád, a bentiek biztosan elvinnék a hírét anyádnak, és nem akarom, hogy mástól hallj róla. – A hangja remegett, a kezével idegesen a fejét vakarta, mintha ki akarna bújni a saját bőréből.

– Mit tettél? – kérdeztem, és a könnyeim, mint gátszakadás után a víz, újra elindultak.

– Amikor indultunk volna haza a munkából, Brigi odajött hozzám... megölelt, és... – Itt elakadt. Nem merte befejezni. Láttam a szemében a gyávaságot és a félelmet, ezért kimondtam helyette:

– Megcsókolt. Ugye? – A kérdésem már egy elmosódott, sós fátyolon keresztül érkezett.

– Igen – suttogta.

Abban a pillanatban megszűnt körülöttem a világ. A hangok elhalkultak, a látásom beszűkült: egyszerűen csak darabjaimra hullottam. Számomra a csók a legintimebb szövetség, és nem tudtam elképzelni ennél súlyosabb árulást. Mégis, a fájdalom mélyén egy felfoghatatlan érzés motoszkált: nem tudtam gyűlölni. Szerettem. Akartam látni az arca minden rezdülését, érezni akartam a közelségét. Át akartam ölelni, megcsókolni, behúzni a szobába, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Csak bújni akartam hozzá – de a testem megbénult, mozdulni sem bírtam.

– Szerelmes vagy belé? – Tettem fel a kérdést, amitől a legjobban rettegtem, mégis titkon reménykedtem egy megváltó tagadásban. Azt akartam, hogy mondja azt: nem jelent semmit.

– Igen. Szeretem őt – felelte halkan, majd a válasza súlya alatt magához szorított.

Menekülni akartam. Eltűnni a föld színéről, vagy elaludni és soha többé fel nem ébredni. De tudtam, hogy nincs hová futnom. A zsigereimben éreztem az igazságot: nem én voltam a hiba, nem én rontottam el. Hanem az a másik nő. Az, akiről annyit mesélt, akivel a munkahelyén olyasfajta kétértelmű vicceket engedtek meg egymásnak, amikkel másokat hergeltek. Én hallgattam. Nem szóltam egy szót sem, mert vakon megbíztam benne. Azt hittem, a mi kötelékünk sérthetetlen. De tévedtem: végül nem engem választott, hanem egy nála idősebb nőt, akiről annyi rosszat hallottam már, s akit mégis mindenkinél jobban vágyott.

– Most akkor mi lesz? – kérdeztem. A hangom váratlanul higgadtan csengett, egyfajta jeges nyugalom szállt meg, hiszen a valóság elől már nem volt menekvés. – Velem akarsz maradni? Akarsz még tőlem egyáltalán bármit?

– Nem tudom. Fogalmam sincs, mi legyen... – válaszolta. – Akarok is tőled valamit, meg nem is. Szeretem őt, és most úgy érzem, nincs más vágyam, csak elmenni innen. Valahova messzire.

Még mindig szorított, és a szorítása percről percre erősebb lett. Éreztem a testén a remegést. Tudtam, hogy nem így akarta, hogy megtudjam, és éreztem azt is, hogy van még valami a torkán, amit nem bír kimondani. De végül csendben maradt.

Vártam. Vártam a csodát, és reménykedtem a lehetetlenben. Meg akartam csókolni, de elhúzódott tőlem. Felpattantam, majd tehetetlenül rogytam vissza a hintaágyra. Nem tudtam mit kezdeni a bennem dúló viharral. Egyszerre voltam végtelenül dühös és vakon szerelmes; nem akartam elengedni, nem akartam, hogy másé legyen az, aki az egész világot jelentette nekem.

– Odamennél hozzá? Ahhoz a… – Nem fejeztem be a mondatot. Még ebben a pillanatban is vigyáztam rá, nem akartam megbántani, pedig neki kellett volna kímélnie engem. De őt nem érdekelte a fájdalmam; már régen sebet ejtett rajtam.

– Igen, hozzá. Vagy beszélek Ildivel, hátha lemehetek a nyaralóba – felelte, mintha csak a logisztikáról egyeztetnénk.

A gát végképp átszakadt bennem.

– Itt maradhatsz éjszakára, kérlek! Sőt, akarom, hogy itt maradj! Ne menj el, ne add magad másnak! Ne menj ahhoz a… ahhoz a vén nőhöz! Miben jobb nálam? Mit tud ő, amit én nem? – Teljesen összeomlottam. Átöleltem. A könnyeim záporoztak, a körmeimet a hátába vájtam, martam a bőrét, és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Nem akartam kiengedni a szorításomból.

– Kérlek, ne sírj… itt maradok éjszakára – suttogta, majd a fejemre hajtotta a fejét. Úgy ölelt át, olyan elemi erővel, ahogy korábban még soha.

Nem maradt több szavam. A lelkem darabokra tört, a valóság pedig lassan elúszott mellőlem. Csak álmodni akartam: azt akartam hinni, hogy még mindig az enyém, hogy szeret, és ez az egész csak egy sötét tévedés. Úgy kapaszkodtam ebbe az illúzióba, mintha az utolsó mentsváram lenne.

Bevitt a szobába. Szótlanul levetkőztünk, és lefeküdtünk egymás mellé.

– Tudod, még mindig vágyom rád... még mindig akarlak – suttogtam a sötétbe. Bár az arcomat áztatták a könnyek, a kezem önkéntelenül is kereste őt: simogattam, öleltem, és a nyakát csókoltam ott, ahol tudtam, hogy a legsebezhetőbb.

– Tudod jól, hogy ez egyikünknek sem tenne jót – felelte halkan, de éreztem a hangján, hogy kezd megtörni. A testi vonzalom még ott parázslott köztünk, és tudtam, hogyan szítsam fel benne újra a tüzet. – Úgy érezném, mintha kihasználnálak. Te is tudod, hogy sosem voltam olyan…

– Nem érdekel. Akkor használj ki, vagy használjalak én téged, mindegy! Csak érezni akarom, hogy még kellesz, hogy jobb vagyok mindenkinél. Akarom, hogy emlékezz rám, úgy, ahogy én is fogok rád. Nem válhatunk el így, érzelmek nélkül. Ha sírni fogok is miatta egész éjjel, akkor is kellesz... akarlak... – leheltem a szavakat a bőrére, mindenhol érintve őt, ahol csak értem.

Lassan fölé kerekedtem, éreztem, ahogy a teste válaszol az enyémre. Csókoltam a hasát, az oldalát, újra a nyakát, de valahányszor a száját kerestem, ő elfordult. Az a végső intimitás már nem járt nekem.

– Kérlek... csak most az egyszer. Úgy, mint régen. Úgy, mintha semmi baj nem lenne – könyörögtem neki. Azt akartam, hogy utoljára még érezze az imádatomat, a végtelen éhségemet iránta.

– Rendben – súgta végül a fülembe.

Átfonta a derekamat, magához rántott, és megcsókolt. Óvatos volt, távolságtartó, mintha egy idegent érintene, de nem hagytam, hogy ez megállítson. Megszabadultunk a ruháinktól, és fölé kerekedtem.

Mindig is szerettem felül lenni, élveztem a hatalmat, amit az irányítás adott. De most ez több volt puszta játéknál: elhatároztam, hogy ez az utolsó éjszaka az enyém lesz. Ki akartam sajátítani minden pillanatát, bele akartam égni az emlékezetébe, még ha tudtam is, hogy másnap reggel talán meg fogom bánni. Ott voltam felette, diktáltam a ritmust, és láttam az arcán, hogy ő is átadja magát az élvezetnek.

Az arcán átsuhant a gyötrelem. Ott, abban a pár percben biztos voltam benne: kínozza a gondolat, hogy elhagy, hogy soha többé nem érhet hozzám. Igazam volt: minden porcikámmal éreztem, hogy többet érek, mint az a másik nő. Az együttlétünk tiszta volt és elemi; élveztem minden pillanatát, és láttam, ahogy ő is elveszik bennem. Nem akartam többé visszatartani, hagytam, hogy megtörténjen, aminek meg kell.

– Köszönöm – suttogtam a végén. Csak ennyi maradt.

***

Másnap korán ébredtem. Különös, lázas vibrálás volt bennem az éjszaka miatt; egyfajta keserű diadalittasságot éreztem, amiért hagytam magam „kihasználni”, és amiért én is kihasználtam őt. Volt ebben valami felszabadító.

Délutánra, mire hazaért, már minden készen állt. A ruhái zsákokba és táskákba gyömöszölve várták az előszobában – a közös múltunk darabokra szedve, útra készen.

Mielőtt végleg kilépett volna az ajtón, csak egyetlen utolsó dolgot kértem tőle. Kértem, hogy csókoljon meg úgy, ahogy még soha azelőtt.

Megtette. A csókja szenvedélyes volt… és mérhetetlenül kegyetlen.

***

Tudom, hogy miért hagyott el. Tudom, hogy olyat akart, amit én képtelen voltam megadni neki. Viszont azt is tudom, hogy ha megkapta volna, amire vágyik… akkor olyanná válok mellette, aki nem vagyok.