Eltévedt történetek: Barátságtalan vadnyugat

 

Ez a rövid írás, egy wattpados kihíváshoz született régebben: Karakterek új helyzetben heni_aki_ir  tollából (sajnos a wattpadról azóta lekerült ez a kis kihívás). A dőlt betűs részt ő adta meg, mint helyzet, a többi pedig a saját folytatásom. :)

***

Kaparja a torkodat a tikkasztó forróság, órák óta nem látsz a sajátodon kívül másik árnyékot, már a lovad is csak vonszolja egyik patáját a másik után. Nagyjából fél órája pillantottál meg egy tornyot a forróságtól izzó, szikkadt talaj felett, és végre nem kételkedsz benne, hogy délibábot pillantottál meg. A porban elterülő utak összefutnak, a keréknyomok egyenesen a városba vezetnek. Utolsó erejével a lovad jobban kapkodja már a lábait, hogy minél előbb jusson friss, hűs vízhez, amihez reggel volt utoljára szerencséje.

Egymás mellett sorakoznak az épületek: borbély, élelmiszerbolt, fegyverbolt... a templommal szemben pedig megpillantod a kocsmát. Cserepes ajkaidat megnyalod a hűs, friss víz gondolatára.

Ahogy a házak közé érsz, sok kíváncsi tekintet kezd el rádtapadni. Rebbennek a függönyök, övükbe akasztott hüvelykujjal lépnek ki a férfiak a verandára hátuk mögé parancsolva a kíváncsi gyerekeket. Jobban az arcodba húzod a kalapod karimáját és céltudatosan haladsz tovább a kocsma felé.

Egy fiatal legénynek odalököd a lovad kantárját és ráparancsolsz, hogy vigye az istállóba, itassa meg és szerszámozza le. Látod, hogy a fiú remeg, de nem foglalkozol vele.

Nyikordul a talpad alatt a keményfa deszkalépcső, a csizmád sarkán szépen csilingel a sarkantyú. Gyanúsan nagy a csend, de egy laza csuklómozdulattal belököd a kocsma lengőajtaját. Legalább egy tucat puskacsővel nézel farkasszemet.

– Mit keresel a városunkban?

* * *

Pár pillanatig nem törődtem a rám meredő puskacsövek erdejével. Tekintetem végigpásztázott a fülledt ivón, lassanként mérve fel minden bent tartózkodót. Széles, gúnyos mosolyra húztam a számat, és lassan a fejem mellé emeltem mindkét tenyeremet, jelezve, hogy nincs fegyver a kezemben – legalábbis látható helyen nincs.

– Érte jöttem. Adjátok át, és megígérem, mindenki megéri a holnapot! – mondtam nyugodt, jeges kimértséggel.

A fegyveresek egymásra néztek, néhányak között apró, alig észrevehető bólintások futottak körbe, majd egyszerre szakadt fel belőlük a harsány nevetés.

– Még hogy érte? – horkant fel egy nagydarab, borostás alak. – Innen te már sehová nem viszed!

A szeme kékje jeges dühtől izzott. Szájában egy félig elszívott, rágott végű szivar táncolt beszéd közben, vöröslő orra pedig elárulta, hogy nem veti meg a kocsma készleteit. Ennek ellenére a keze nem remegett; a benne lévő jó pár pohár égetett szesz dacára is kősziklaként tartotta a puskát. Gúnyája megkopott, viharvert volt, és annyi mocsok tapadt hozzá, mint a vándoré, akit az információért öltem meg előző nap. Tökéletes „jóságos nagypapa” álca lehetett volna, ha baloldalt, a szíve felett nem fénylik az a kis fémcsillag a felirattal: Sheriff. Zöldes zubbonyát vastagon fedte az út pora, de még így is kiütközött rajta néhány régebbi, megbarnult vérfolt.

– Nem ismételem meg magam – ingattam a fejem rosszallóan. – Ha kétszer ennyien lennétek, akkor sem tudnátok végezni velem. Sőt, még egy karcolást sem ejtenétek rajtam!

A háttérben valakinek kicsúszott a kezéből egy pohár; a hangos koppanás úgy hasított bele a hirtelen beállt csendbe, mint egy puskalövés, mielőtt az üveg ripityára tört volna a padlón. Az előttem tornyosuló sheriff ujjának izma rándult egyet a ravaszon, de az utolsó pillanatban megfékezte az ösztöneit.

A pult mögött a csapos lassú, óvatos mozdulattal ereszkedett le a nehéz tölgyfa bútorzat mögé. Tudtam, hogy egy gyáva féreg: inkább választja a patkányok biztonságát, mintsem hogy előrántsa a puskáját és meghúzza a ravaszt. A sarokban néhány fiatal lányka szinte szűkölve próbált fedezékbe vonulni, szoknyájukat összefogva kuporodtak a falhoz. Még egy papnak is jutott hely a zongora mellett a padlón; részegen, zavaros tekintettel próbált fókuszálni rám, hogy lássa, ki az az öngyilkos jelölt, akire ennyi puskacső mered.

– Egyezzünk meg! – szólalt meg egy ismerős, szinte suttogó női hang a szobákhoz vezető lépcső aljából.

Odakaptam a tekintetem. Még az ajtóban állva is láttam a lépcsőfokok repedezett erezetét; ezernyi csizma koptatta már azokat a deszkákat, de még mindig tartották magukat. A homályból csak egy szempár villanását láttam, de egyelőre nem törődtem vele.

– Miféle egyezségről lenne szó? – kérdeztem vissza, miközben lassan leengedtem a kezem, és elindultam a pult felé.

A sarkantyúm koppanása, majd éles csilingelése szinte jajveszékelésnek tűnt a sűrű, poros csendben. A torkomat kaparta a forróság, a levegőt is nehezen vettem már; a szám összeragadt már a szomjúságtól, és minden gondolatom egy pohár whisky – vagy inkább kettő – körül forgott. A kabátom nehéz szövete halkan suhogott azon a pár méteren, míg a pulthoz értem. Egyetlen könnyed, mégis határozott mozdulattal telepedtem le az egyik székre, könyökömet a kopott falapnak támasztva.

– Csapos! Egy whiskyt, de ízibe’! – parancsoltam rá a férfira, akinek épp csak a feje búbja látszott ki a pult oltalma mögül. Legszívesebben a hajánál fogva rántottam volna elő, hogy beleverjem a fejét az üvegekkel teli polcba, de ígéretet tettem... és tartottam hozzá magam.

Lassan bukkant fel a kócos, rövidre nyírt barna haj, majd egy rettegéssel teli szempár, ami nem mert közvetlenül az enyémbe nézni. Megsárgult inge csatakosan tapadt a testére a félelemtől. Orromat megcsapta a bűze: a mosdatlan test, az áporodott szivar és az olcsó alkohol savanyú aromája. Ügyetlen, reszkető kézzel próbálta nadrágjába tűrni az inget, hogy valahogy összeszedje magát. Szinte láttam, ahogy kattognak a fejében a fogaskerekek; tekintete összevissza cikázott a kalapom karimáján megült por és a rám meredő puskacsövek között. Végül egy rövid, kényszeredett biccentés után leemelt egy palackot, és remegő kézzel végre kitöltötte az italt.

– Elmegyek veled, cserébe ne rombold porig a várost! – A szavak mellé halk léptek zaja társult. Azon nyomban megpördültem a székemen, hogy a hang irányába meredve végre megpillantsam azt, akiért idejöttem.

Hosszú, éjfekete haja egészen a derekáig omlott, hullámai úgy verődtek, akár a viharos tenger. Szürke szeme lágyan pihent meg rajtam, de a felszín alatt ott izzott a düh és az elfojtott aggodalom. Fitos orrát büszkén emelte a magasba, de még így is észrevettem azt az apró fintort, amit egy gyors fejmozdulattal próbált leplezni. Kihúzta magát, tartása méltóságteljes volt és rendíthetetlen. Vérvörös ruha simult az alakjára, amely kétoldalt hosszan volt felsliccelve, így minden egyes lépésnél kivillant a hófehér combja. Megnyalta cserepes ajkait – egy öntudatlan, mégis édes mozdulattal –, majd ujjai feszülten túrtak a ruha anyagába, miközben megigazította magán a kelmét.

Látva rajta ezt a leplezetlen feszültséget, önkéntelenül is elmosolyodtam; nem bírtam megállni. A lábfejétől a bokájáig tekert gyolcs elnyelte lépteinek zaját, titokzatossá téve a járását.

– Olyan rég szórakoztam már... Hát elvennéd tőlem a lehetőséget? Mit számít neked ez a koszfészek? – kérdeztem a lehető legnyájasabb, mézes-mázos hangomon.

Azzal hirtelen mozdulattal elmartam a pultról a poharat, és egyetlen korttyal döntöttem le a tartalmát. Egy pillanatig sem törődtem azzal a tucatnyi dühös férfival, akik még mindig rám szegezett puskákkal várták a jelzést.

A whisky végigégette a torkomat. Azonnal elöntött a forróság, s egy elégedett sóhaj kíséretében vágtam vissza a poharat a pultra. A feszült csendben a koppanás úgy dördült végig a helyiségen, akár egy ágyúlövés. A szemem sarkából láttam, ahogy néhányan összerezdülnek a zajra, mire jóízűen elnevettem magam.

– Ne itt beszéljük meg! – lépett mellém a nő, és egyetlen kecses, mégis határozott mozdulattal elkapta a csuklómat. Az ujjai pontosan ott fúródtak a szövetbe, ahol a kabátom alatt a karomra szíjazott pisztoly lapult. Ismert már a némber, mint a rossz pénzt, így nem róhattam fel neki a szemtelenségét. Való igaz, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy egyszerűen lepuffantok mindenkit, a vállamra csapom a nőszemélyt, és kisétálok vele a porba.

– Menjünk fel! – húztam széles vigyorra a számat, miközben a tekintetem a lépcsősor felé siklott.

Egy pillanatra ledermedt, majd az állát a vállamra támasztotta. Édesen duruzsoló hangja forrón marta a fülemet.

– Mindig csak a szórakozás, ugye, Marcus? – kérdezte kéjesen, miközben megnyalta az ajkait, és ellökte magát a pulttól. A csuklómat elengedte ugyan, de az öklébe gyűrte a gúnyám anyagát, hogy magával húzzon a homályos emelet felé.

Elengedtem az üres poharat, és elléptem a pulttól, hogy kövessem őt. Még volt annyi időm, hogy előhalásszak némi aprót a zsebemből; a fémérmék csörömpölve szaladtak szét a pult simára kopott fafelületén.

A csípőjét figyeltem. Azt a vékony, szinte törékenynek ható testet. Pontosan tudtam, miféle erőt és titkokat takar ez a csinos forma, de nem álltam ellen a hívásának – tudtam, hogy előbb vagy utóbb úgyis az enyém lesz a nő.

Félszemmel továbbra is mindenkit szemmel tartottam. A kocsma síri csendje és a félelem fojtogató szaga oszladozni kezdett. Ahogy látták, hogy a várt tömegmészárlás elmarad, az emberek sorra engedték le a fegyvereket; nem is sejtették, valójában mi mindent készültem rájuk szabadítani. A sheriff súlyos puskája nagyot koppant a lába mellett a padlón. Tekintete dühösen fúródott belém, de láthatóan minden erejével próbálta türtőztetni magát. Láttam, ahogy megfeszül az állkapcsa, miközben a torkán akadt szitokszavakat próbálta lenyelni.

A zongorista úgy dönthetett, elviselhetetlen már a feszültség, így leütötte az első, majd a második billentyűt, mígnem a bizonytalan hangok lassan át nem váltottak egy kellemes nótába. Még a pap is magához tért a földön: feltápászkodott, vetett néhány gyors keresztet a saját üdve érdekében, majd úgy surrant ki a kocsmából, mint egy szűkölő kiskutya. Az élet visszatért a rendes kerékvágásba, én pedig komótosan, fokonként lépdeltem fel a lépcsőn, tekintetemet a nő ringó alakján felejtve.

A szobák felé vezető út hosszú éveknek tűnt. A falakról málló, kopott festék és a megfáradt, korhadt deszkák látványa hidegen hagyott. Néhány ajtó mögül harsány nevetés és fojtott nyögések zaja szűrődött ki, megtöltve a folyosót a bűn állott szagával. Felemeltem a karom, hogy megigazítsam a kalapomat, s miközben végigsimítottam a karima szélén, lenéztem a vékony kézre, amely továbbra is görcsösen rángatott előre. Úgy kapaszkodott belém a nő, mintha belőlem próbálna menedéket kovácsolni.

– Kár, hogy le kell adnom téged a következő nagyvárosban, szépségem. Igazán jól szórakozhatnánk ketten – jegyeztem meg halkan, amikor megálltunk az ajtó előtt.

A fém kilincsen egy vörös alsónemű himbálózott. Már régóta ott felejthették; az anyag megkeményedett a kosztól, és furcsa foltok tarkították. A hölgyemény egyetlen hanyag mozdulattal kapta le onnan, és vetette a földre. 

– A döntés a tiéd – intézte el ennyivel, hangjában semmi érzelem nem vibrált.

Kissé meglepett a beletörődése. Nem ágált, nem harcolt a sorsa ellen. Egy pillanatra rossz érzés suhant át rajtam, a tarkómon felállt a szőr, de végül kinyílt az ajtó, én pedig nem tudtam – vagy nem akartam – ellentmondani a szorításának, amivel berántott a homályba.

Ahogy az ajtó becsukódott, ő azon nyomban kulcsra zárta, majd a vaskos fának döntött és megcsókolt. Úgy simult hozzám, mintha világéletében csak erre vágyott volna; dörgölőzött, mint egy édes kiscica, én pedig hagytam magam. Felhúzott lábába kapaszkodtam bele, hogy az oldalamhoz szorítsam a testét. Ujjai a hajamba túrtak, és keményen megrántották a tincseimet. Nem bírtam ki, hogy ne morduljak fel az indulattól: egyetlen mozdulattal megfordítottam magunkat, és a falnak préseltem a nőt.

A következő pillanatban azonban éles, jeges szúrás hasított a mellkasomba, és a világ imbolyogni kezdett velem. Hirtelen engedtem el őt. Ahogy levegő után kapkodva lenéztem, egy gyönyörű, virágmintás aranymarkolatú tőr meredt ki a szívemből.

– Alina... – suttogtam tágra nyílt szemmel, de a hangom már csak egy erőtlen hörgés volt.

Térdre rogytam a korhadt padlón, és abban a pillanatban, ahogy az oldalamra borulva koppantam a deszkákon, a sötétség végleg elnyelt mindent.