Hóhér - 1. Jégszilánkok: 4. Egy alku néha többet ér, mint maga a kívánság

 

─── ⚔ ───

Hajnalban közeledő léptek rántottak ki az álmomból. Az éjszaka kegyelmesnek bizonyult: sem Zephyr, sem a többiek nem osztottak rám új feladatot, így elveszhettem a szobám csendjében.

Úgy feküdtem az ágyon, akár egy kripta mélyén. A párna alatt a pengém markolatát szorítottam. A hideg acél jelentette az egyetlen biztonságot a Vörös Kard falai között. A zár halk kattanása előtt tudtam, ki érkezett. Bárhol felismertem volna a járását.

A bejárat feltárult. A küszöbön túl elterülő folyosó homályában kirajzolódott a sziluettje. Sötétebb volt az éj feketeségénél. A gyomrom görcsbe rándult. A nyelvem a szájpadlásomra tapadt. A testem emlékezett, minden izmom feszült.

Nesztelenül lépett. Mozgását elnyomta a kintről beszűrődő kristályantennák vibrálása. Összeszorítottam a fogamat. Lehunytam a szemem. Vártam az elkerülhetetlent, a kiképzés egy újabb, fájdalmas fokozatát.

– Nyugalom, nem akarlak megölni – suttogta. Ridegen selymes hangja közvetlenül a fülem mellől szólt.

Forró lehelete égette a bőrömet; végigszaladt a nyakamon, mint egy lassú, perzselő szikra. Megborzongtam, az ajkam önkéntelenül elnyílt. Éreztem, ahogy az arcom lángra lobban.

– Kier… mit akarsz? – A torkom összeszorult, a kérdésem pedig csak erőtlen nyöszörgésnek tűnt a csendben.

A kést nem engedtem el. A kín általában akkor érkezett, amikor a szavai puhábbak voltak a takarómnál. A fejem lüktetett a kialvatlanságtól. A tagjaim sajogtak a készültségtől. A pléd alatt önkéntelenül takartam el a mellemet, de a durva vászon súrlódása csak élesebbé tette a meztelenségemet.

– Kelj fel, hoztam neked valamit.

Nem parancsolt, de a szavait megülte a kimondatlan feszültség. Valami történt? Ahogy hátrébb húzódott, az űr, amit maga után hagyott, fagyosabb volt a téli kőfalaknál.

Felültem. A takaró lecsúszott a vállamról. Kier gyertyát gyújtott; a hirtelen fény tűként hasított a szemembe, mégis kényszerítettem magam, hogy ránézzek. Látni akartam őt.

Vállát nehéz, fekete szőrmével szegélyezett köpeny takarta, amit elöl két ezüst ékszergomb fogott össze. Hidegen csillogtak, akár egy ragadozó szempár.

– Gyászolsz? – kérdeztem, mielőtt a józan eszem gátat szabhatott volna a nyelvemnek.

– Hamarosan indulunk – tért ki a válasz elől. Mellém lépett, és egy súlyos csomagot az ágyra ejtett.

Végigmértem a fekete bőrkesztyűit, a nadrág éjsötét feszülését a combján, a nehéz csizmát.

Fölém hajolt. Egy sötét hajtincs az arcába hullott, de a tekintete a takarás mögül is rajtam felejtődött. Csak a vérvörös hajam zilált tincsei fedtek el, amik a mellemre omlottak. Megingott az önuralmam a közelségétől. A szívem hevesen dobbant a mellkasomban.

– Hova megyünk? – A hangom idegenül csengett, mélyebb és élesebb volt a megszokottnál.

Lassú, kimért figyelemmel időzött el a testemen, mintha egy ismeretlen térképet vizslatna. A vállam ívétől a takaró széléig követte a bőröm minden részletét. Kábító energia áradt belőle, ami úgy nehezedett rám, mint a vihar előtti fülledtség. A fenyő illata marta a torkomat, szédültem tőle.

– Nivendallba. – A hangja bársonyos volt; betakart és foglyul ejtett. Láttam, ahogy az ajkamra siklik a tekintete, majd továbbhaladt az ágyon heverő csomag felé.

– Köszönöm – suttogtam.

A levegőt apró, kapkodó kortyokban nyeltem, mintha nem jutna elég a tüdőmbe. Az a forró bizsergés, ami a jelenlétében mindig rám telepedett, megmagyarázhatatlanul, vadul áradt szét a zsigereimben. Egy őrült pillanatban majdnem kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem az arcát. Meg akartam markolni a csuklóját, magam felé rántani a testét, hogy érezzem a súlyát. A bőrét az enyémen.

Ökölbe szorítottam a kezemet, minden idegszálammal ellentmondva a késztetésnek. Nem értettem, mi történik velem. A gyűlölet és ez az idegen éhség úgy gabalyodott össze bennem, mint két viaskodó kígyó.

Az ujjai körül vörös-kroma tekergett. A büszkeség, amit annyira szerettem figyelni, eltűnt; helyette apró, kékesen izzó szilánkok keretezték a fonalat.

A tőrt görcsösen szorítottam. A markolat mintája mélyen belevágott a tenyerembe, a csuklóm reszketett az erőlködéstől.

– Hagyj magamra! – fordultam el tőle, a takarót a nyakamig rántva. A durva szövet kevés volt védelemnek az elhatalmasodó kényszer ellen.

– Mi a baj, Zorandra?

Felegyenesedett. A hangjából hiányzott a gúny, helyét nyers, sötét kíváncsiság vette át. Hátrébb lépett, az arca újra azzá a fegyelmezett maszkká merevedett, amit olyan jól ismertem. Tekintete nem tükrözött mást a rideg közönyön kívül.

– Csak… menj ki! – emeltem meg a hangom, próbálva elfojtani a remegést, hogy határozottabbnak tűnjek.

Némán biccentett, majd lassan kisétált. Csizmájának ütemes koppanásai fojtott visszhangot vertek a folyosó csendjében. Az ajtó becsukódott, de a léptei nem távolodtak el; ott maradt a túloldalon, néma őrként. Én meg csak ültem a reszketésemmel és a tüdőmet maró fenyőillattal.

Képtelen voltam tovább uralkodni magamon. Lendületből, minden elfojtott dühömet és zavaromat beleadva vágtam a tőrt a fába. A penge élesen csattant a kemény felületen, majd fémes csörömpöléssel hullott a kőre, éppúgy, ahogy az önuralmam darabjai is.

Dühöngtem magamban. A lábam remegett, a bőröm pedig olyan forró volt, mintha belülről emésztene a láz. Felemeltem a kezem: az ujjaim végén vöröses fény táncolt, akár a friss, lüktető vér. A testem minden sejtje az érintéséért üvöltött.

A fejemben vad képek örvénylettek, a sürgetés szinte szétfeszítette a bőrömet. Le akartam tépni róla azt a nehéz posztót, érezni akartam a hűvös bőrét a tenyerem alatt, végigcsókolni az állkapcsa élét, amíg meg nem törik benne az a sziklaszilárd nyugalom.

Gondolkodás nélkül pattantam ki az ágyból. Úgy, ahogy voltam, feltéptem az ajtót.

Kier ott állt. A falnak dőlve várta a robbanásomat. A szeme szinte végigtapogatta a csupasz bőrömet. Hűvös félmosoly rándult az arcán. Nem fordult el, nem sütötte le a szemét. Pontosan tudta, milyen vihart kavart bennem.

– Minden rendben? – Hangszíne jeges maradt, akár a kiképzéseken, de a pupillái kitágultak.

– Mit tettél velem? – szegeztem neki a kérdést, és közvetlenül elé léptem.

A kezem megállt a mellkasa előtt, egyetlen hajszál választott el a fekete szövettől. Még az anyagon keresztül is perzselt a testéből áradó hő. Meg akartam lökni, érezni akartam az ellenállását, de megmerevedtem. A közelsége elszívta a maradék józan eszemet.

– Nem tettem veled semmit – tárta szét a karját könnyedén.

Köpenye félrecsúszott, feltárva az oldalán függő kardot. Markolatgombján vérvörös ékkő parázslott, a fekete bőr hüvely pedig tűvékony, halálosan elegáns pengét rejthetett. Olyan volt, mint a gazdája: néma és kegyetlen. Felnéztem rá, de az arca mozdulatlan szikla maradt. Sem a mágiája, sem a lélegzete nem árult el titkokat, csak az a gúnyos figyelem marta a bőrömet.

– Ez nem normális – suttogtam, és a tekintetébe kapaszkodtam. Válaszokat kerestem.

– Mit érzel? – kérdezte, kihúzva magát. A mellkasa beleveszett a tenyerembe, amit fegyverként tartottam felé. Haja a vállára hullva keretezte az arcát, a fekete szőrme vadabbá tette a vonásait, és kiemelte acélkék szemét, amiből a közöny hirtelen tovatűnt, átadva helyét valami éhesebbnek.

Meg akartam szólalni, de olyan gyorsan mozdult, hogy csak a becsapódást érzékeltem. Elkapta a csuklómat, a hátam mögé csavarta, és a falnak préselt. A kő jeges hidege fájdalmasan szúrta a mellemet. Durván szétrúgta a lábamat, és a nyakamba fúrta a fejét. Forró, nyugodt lélegzete éles kontrasztot alkotott a fagyos fallal. Élesen szívtam be a levegőt, a düh és az idegen érzelem táncot jártak bennem.

– Még mindig lassú vagy – suttogta rekedten. Teljes testével hozzám simult.

Olyan szorosan markolt a hajamba, hogy a fájdalomtól felnyögtem, ajkaim pedig önkéntelenül elnyíltak. A rám zúduló sötét élménytől összeugrott a gyomrom, az ereje pedig maró savként futott végig a véremben. Azt hittem, elájulok. A szívem a bordáimat verte, menekülni akart a húsom alól.

– Eressz el – kértem fojtottan.

– Ezt tanultad? Egy hétre elmegyek, és elpuhulsz? – gúnyolódott. Satuként szorította a csuklómat, a súlyával a falhoz passzírozott.

Fészkelődtem, próbáltam szabad kézzel eltolni magam a hideg kövezettől, majd hátranyúlni a kardjáért. De amikor a csípőjét az enyémnek feszítette, és megéreztem teste félreérthetetlen válaszát, minden erőm elszállt. Az engedelmesség áruló hulláma öntött el.

Oldalra fordítottam a fejem, és akkor láttam meg. A falon az árnyéka mozdulatlan volt. Szorosan markolta az én árnyamat, de nem ültek szarvak a homlokán, nem szélesedett meg fenyegetően, és nem magasodott a plafonig.

Ez nem Kier.

Minden porcikám megfeszült, a bőrömön libabőr futott végig. Félelem, majd jeges düh tekergett a gyomromban. A látásom elhomályosult, fekete foltok tarkították a látómezőmet.

Ez nem Kier.

A felismerés jéghideg vízként szivárgott át a tudatomon. Kényszerítettem magam, hogy elernyedjek. A megadást színleltem. Az agyam lázasan kereste a rést a pajzson, bármit, ami egyetlen másodpercnyi előnyt adhatna, miközben a testem látszólag még engedelmeskedett az idegen érintésének.

– Nem tanítottál meg… úgy, ahogy kértem – leheltem. A nyakam hátrafeszült a szorításában, de a hangomba belecsempésztem némi hamis könyörgést. Mágikus érzékeimmel a benne lüktető büszkeség és a vörös-kroma után kaptam, de amint elértem volna a fonalakat, azok szertefoszlottak, vagy soha nem is léteztek. Lehetetlen! Egy Suttogó?

A falnak nyomta a fejemet. Az arcom lángolt a jeges kőtől, de az erejét nem hagyhattam figyelmen kívül. Képtelen voltam gátat szabni a zsigereimben tomboló viharnak. Nem láttam az arcát, csak a rekedt, bársonyos hangja maradt. A csuklómba vájó szorítás jottányit sem engedett; a hátam mögé csavart karom minden mozdulatra éles fájdalommal válaszolt.

– Miért harcolsz, Zorandra? – Ajka súrolta a nyakamat, amitől megfeszült az állkapcsom. – Érzem a pulzusodat. Úgy dübörög, mint egy ketrecbe zárt vadállaté. Azt hiszed, elrejtheted előlem?

Megpróbáltam elfordítani a fejem, de a hajamba markoló keze könyörtelenül visszaszorított. A lélegzetem elakadt, ahogy a csípőjét még szorosabban nekem nyomta.

– Fogalmad sincs… mit beszélsz – préseltem ki magamból dacosan, bár a hangom elcsuklott. – Csak a hatalmadat élvezed. Ez minden, amire képes vagy.

Halk, gúnyos kuncogás volt a válasz, ami végigvibrált a gerincem mentén.

– Hazudsz magadnak. Mindketten tudjuk, mire szomjazol. – Nyelve hegyével végigsimította a fülcimpámat. Önkéntelenül sóhajtottam fel. – Érzem a tüzedet. Itt lüktet benned, értem üvölt. Mondd ki! Ha most egyetlen lehetőséged lenne, nem azt kívánnád, hogy végre ne csak a kiképzésen érjek hozzád?

A szavai hurokként szorultak a torkomra. A tehetetlenség és az idegen kényszer elegye fullasztó küzdelemmé vált. Lázasan kutattam a fejemben, a kiút után, hogy rájöjjek mi is ő, és hogyan csalhatnám lépre.

– Semmit nem akarok tőled – hazudtam, de a testem elárult. Önkéntelenül hátranyomtam magam, keresve izmainak keménységét. Hiába emlékeztettem magamat arra, hogy ő nem Kier, az érzékeim megsemmisítették az ellenállásomat. Gyűlöltem minden gondolatom.

– Dehogynem. Azt akarod, hogy elmerüljek benned. Hogy ne maradjanak titkok, se falak. – A hangja szinte hipnotikusan lággyá vált. A gombóc, ami eddig feszített, forró könnycseppként gördült végig az arcomon. Szégyelltem magam, amiért elárult a húsom, elárultak a szavaim. – Azt akarod, hogy a szorításom ne csak fegyelmezzen, hanem lángra lobbantson. Hogy ne csak a mestered legyek, hanem a végzeted. Mondd ki, és megadom. Itt és most.

Ez a lény olyan mélyre látott a lelkemben, ahová még én is féltem benézni.

Hirtelen megfordított. Olyan erővel vágott a falnak, hogy a hátam csattant a kövön. Sikoltani akartam, de nem adhattam ki hangot. Ráharaptam a nyelvemre. A vér fémes íze szétáradt a számban.

Most már láttam az arcát. Ugyanaz a borosta, ugyanaz a finom csontszerkezet, de a tekintetéből hiányzott a megszokott jég; helyét idegen, éhes ragyogás vette át. Keze a torkomra siklott, hüvelykujjával a lüktető eret cirógatta.

A nyers erő és a mágia csődöt mondott, a tudatomat pedig ragacsos ködként ülte meg a kábító jelenléte. Máshoz kellett nyúlnom.

– Csak egy szavadba kerül, Zorandra. Mondd ki, hogy az enyém vagy, és soha többé nem kell egyedül viselned a sorsodat.

Minden elcsendesedett bennem. Kier sosem kérné, hogy valljam be a vágyaimat. Ő egyszerűen elvenné, amit akar, vagy hagyná, hogy belepusztuljak a hiányba – a kín nála a kiképzés része. De mi van, ha ez is csak egy vizsga? A düh jeges tisztasággal tépte át a bódulatot a tudatomon. Már tudtam, mit kell tennem.

– Igazad van – leheltem. Hagytam, hogy a szemem elhomályosodjon, mintha teljesen megbabonázott volna. – Miért tagadnám tovább?

A teste megfeszült. A szorítás a torkomon enyhült, ujjai már-már gyengéden simogatták a bőrömet. Azt hitte, győzött.

– Mondd ki – sürgetett. Az arca centikre volt az enyémtől. Lehelete forró volt és fűszeres.

– Akarom. – Szabad kezemmel, amit addig a falnak feszítettem, elindultam felfelé a mellkasán. – Akarom az erőt, amiről mindig beszéltél. De… – elhallgattam, és egy pillanatra lehunytam a szemem. – Megfeledkeztél a zálogról.

– Mire gondolsz?

– Az esküre a fekete szikláknál – hazudtam rezzenéstelen arccal, miközben a kezem a nehéz köpenye alá csúszott, egyre feljebb, a nyaka felé. – Azt mondtad, ha eljön ez a pillanat, te fogod kérni tőlem a jelet. Emlékszel?

Felnéztem rá, arcomra ártatlanságot kényszerítettem. Megtorpant. Láttam rajta a lázas kutatást, ahogy talán az ellopott emlékeim között kotorászott, de mivel a történetet abban a másodpercben szültem meg, nem találhatott semmit. Ez a bizonytalan pillanat jelenthette a rést a pajzsán.

– Természetesen – felelte túl gyorsan, és a magabiztossága visszatért. – Akkor add meg a jelet, Zorandra. Ne várakoztass!

Elmosolyodtam. A félelmem elpárolgott, és bár a testem még minden porcikájával az érintéséért sikoltott, az az idegen, kábító kényszer már nem volt elég erős. A felismerés képessé tett arra, hogy lerázzam magamról a bűbájt. Vagy azt a valamit, amivel maga alá gyűrt.

– A jel… a fájdalom, amire te tanítottál – suttogtam az ajkához hajolva.

Nem a mágiámhoz nyúltam, az még mindig zavaros volt. Minden erőmmel a lába közé vágtam a térdemet. Ahogy felnyögött és ösztönösen előrehajolt, a nyitott tenyerem élével tiszta erőből torkon ütöttem, a másik kezemmel pedig az arcába martam.

Az alak hátratántorodott. Az álca megrepedt: vonásai megereszkedtek és elfolytak, akár a forró viasz, és idegen, kék fény villant a bőre alatt. Ez volt a kék csillanás a kromán?

– Te nem ő vagy! – sziszegtem. Elrugaszkodtam a faltól, és a földön heverő tőröm irányába vetődtem. – Kier sosem dőlt volna be egy ilyen szánalmas mesének.

Felkaptam a fegyverem. Talpam alatt a kő jeges késként szúrt a bőrömbe, a fém rideg érintése viszont biztonságot jelentett. A lény hörögve egyenesedett fel. Teste rángatózott, ahogy próbálta visszanyerni a formáját; hangja már nem emberi volt, hanem sokszólamú, fémes csikorgás.

– Okos kis láng – köpött a padlóra, miközben a szoba levegője sűrűvé vált körülötte. A bőrömön apró szikrák pattogtak, amitől égő érzés telepedett rám. Vakarózni akartam, de nem vehettem le a szemem róla.

Alakja elmosódott, akár a vízbe hullott tintacsepp. Kier arca megnyúlt, a szeme tágabbra nyílt, és kísérteties, kék derengés vonta be a lényét. A hangja ezer suttogásból állt össze, amik egyszerre visszhangoztak a koponyámban.

A sarokba hátráltam, vállamat a hideg kőnek feszítettem.

– Mondd el, mit akarsz, és tűnj el! – parancsoltam, miközben már az ajtót kerestem a tekintetemmel.

– Amit én akarok? Én adni akarok, Zorandra. Nézz rám! – Karjai szélesre tárultak. A szoba levegőjét hirtelen elnyomta a fenyő, a vér és egy émelyítően édes, távoli fűszer illata. – Érzem a gyűlöletedet Kier iránt. Ismerem a félelmedet a jövőtől. Látom a hatalomvágyadat, amit tőle sosem kapsz meg. Ő csak egy börtönőr. Én viszont a kulcs lehetek.

– Nem tudsz rólam semmit! – ingattam a fejem, és védekezőn magam elé emeltem a pengét. A mélyben ott lüktetett a belém plántált éhség, de a gyanakvás erősebbnek bizonyult.

Az entitás közelebb siklott, de tisztes távolságban megállt. A Kier-arc újra megszilárdult, ezúttal nem gúny ült rajta, hanem valamiféle természetellenes alázat.

– Egyetlen kívánság – suttogta. A hangja belefúródott az elmémbe, mintha ki akarná sajátítani a gondolataimat. – Csak egyet kell kérned, és a határok megszűnnek. Akarsz uralkodni azokon, akik most térdre kényszerítenek? Akarod, hogy Kier a lábad elé boruljon? Vagy a szabadságra vágysz, ahol senki nem érhet hozzád büntetlenül? Bármit, Zorandra. A világot a tenyeredbe fektetem egyetlen szóért.

Egy pillanatra a hamu ízét éreztem a számban. Láttam a házunkat a lángok martalékaként, éreztem a húst maró hőt, mielőtt a világot elnyelte volna az a végtelen sikoly. Visszakaphatnám őket. Újra élhetnének.

De a gondolatot azonnal követte a maró felismerés: ha megtenném, semmissé válnának az elmúlt évek. Az eszmék, amelyeket apám tanított a harcosokról, a méltó halálról. Arról a jeges, dicső halálról, amelyre annyira vágytak. Milyen ember lennék, ha ezt megtenném? Nem dönthettem önzően. Nem kívánhattam nekik a feltámadás fájdalmát, még ha a hiányuk az őrületbe is kergetett.

Átfutott egy gondolat az elmémen: a fojtogató erő, amely körülöttem táncolt, a bizsergő érzelmek lepelként rám nehezedő súlya, a Kier arcát viselő lény… nem lehetett más…

– Te egy dzsinn vagy – húztam össze a szemem. Csak egyetlen faj képes eltitkolni előlem az érzelmeket, miközben gátlástalanul manipulálja a sajátjaimat. – Egy khaly.

– Szolgálatodra – hajolt meg mélyen, akár egy úrnő előtt.

– És mi az ára? – kérdeztem halkan.

– Apróság – mosolygott. A szájzugai természetellenesen magasra húzódtak az arcán. – Tárd fel a lelkedet, hogy a lényeden keresztül ihassak a világ fényéből. Cserébe a tiéd lesz minden. Gondolj bele… soha többé nem kellene félned a hajnaltól. Soha többé nem kellene a párnád alá rejtened a kést. Ha kéred, minden érintés örök extázis lesz. Mit kívánsz, Zorandra?

Végignéztem a saját testemen, remegő kezeimen, majd felnéztem a lényre, aki a mesterem torz arcát viselte. Az egyik oldalon a megaláztatás és a küzdelem állt, a másikon a végtelen, sötét hatalom. A lehetőség, hogy újra a családom ölelésében élhessek.

– Kívánom… – kezdtem. Láttam a dzsinn szemében a győzelmi mámort. Tudtam, hogy ez a kívánság hurok lenne a nyakamon. – Hogy takarodj el a fejemből!

A hangom megkeményedett. A khaly alakja vibrálni kezdett, a Kier-maszk elfolyt a dühétől.

– Visszautasítod a mindenhatóságot? – Már nem csábított, hanem mennydörgött. A falak megremegtek körülöttünk, a fantomkő mély, ritmikus lüktetésbe kezdett. – Tudod te, hányszor könyörögtek már a fajtársaid ezért az egyetlen alkalomért?

– Tisztában vagyok vele, mire vagy képes – feleltem, és egy lépést tettem felé, dacolva a belőle áradó hőséggel. – De nem könyörgök – ráztam meg a fejem. Megtanultam, hogy mindig lehetőségek után kutassak minden helyzetben. Tudtam mit akarok. – Alkut ajánlok. Maradj ebben a világban. Ne bábként, hanem önmagadként. Legyél a szemem ott, ahol én nem látok, és legyél a kezem, ha már nem bírom a kardot. Cserébe a kívánság az enyém marad. Tartozol vele. Ahogy én is neked.

A vibrálás megszűnt. A Kier-alak méltóságteljesen átalakult: magasabb lett, vonásai élesebbé, idegenebbé váltak, bőre pedig úgy derengett, mint a holdfény a tengeren. Az ujjai túl hosszúak voltak, eggyel több ízülettel, mint az embereké; lábai nem érték a talajt, apró csonkokként libegtek alatta.

– Alkudozol egy khalyval, parányi láng? Vakmerő vagy.

– Az emberekkel ellentétben én ismerem a sötét dzsinneket. – Hazudtam is, meg nem is, de sokszor álmodtam erről a pillanatról, csak nem ilyen helyzetben.

– Izgalmasan hangzik. Megtarthatod a kívánságodat. Egy napon, amikor a legnagyobb szükséged lesz rá, ott leszek. De addig is... élvezni fogom a látványt, ahogy felperzseled ezt a földet.

Lassan intett, a levegőben egy hajszálvékony, izzó kék fonal jelent meg. Kristályos csillogása közel sem hasonlított a kromákhoz, amiket én láttam, de a csuklómra tekeredett, majd azonnal el is tűnt a bőröm alatt. Jeges bizsergés futott végig rajtam.

– Ez a jel – suttogta a fülemnek is végre hallhatóan. Az alakja halványodni kezdett. – Ha szükséged van, csak gondolj rám. Ott leszek. De ne feledd, Zorandra Da’Morte, a khalyk semmit sem adnak ingyen. A tartozásod kamatozni fog.

Eltűnt. A szobában visszaállt a csend, csak a fenyő illata és a bőrömön lüktető fagy maradt utána. Dühödten álltam a szoba közepén, a karomat dörzsölve, mintha le tudnám vakarni magamról a láthatatlan billogot, de a jegesség beleivódott a húsomba.

Ott maradtam a félhomályban egy beváltatlan ígérettel és egy szövetségessel, aki talán minden ellenségemnél veszélyesebb.