Porcia csókja

 

A zene nem csak szólt, hanem lüktetett. Egyetlen közös szívveréssé forrasztotta a tömeget. A táncparketten az emberi testek elveszítették egyéniségüket; az extázis mezsgyéjén hajladozó hústömeggé váltak a stroboszkóp éles villanásai alatt. Az izzadtság és az olcsó parfüm szaga nehéz párát vont a teremre, de a ritmus elnyomott minden fáradtságot.

A pultnak támaszkodva egy nő állt. Porcia. Mozdulatlansága idegenül hatott ebben a rángatózó örvényben.

Figyelt és vadászott.

Tekintete lassú, éhes ívben járta be a helyiséget, miközben nyelvével végigsimított alsó ajkán, mintha már érezné valaminek az ízét.

A férfiak vágyakozó pillantásait úgy hárította el magáról, mint zavaró porszemeket. Egyikük sem volt elég jó. Egyikük sem volt az, akit keresett.

Aztán megpillantotta.

Pontosan vele szemben, a félhomály egyik mélyebb zugában ült a célpont.

Platinaszőke haja ziláltan hullott az arcába, amit az alkohol és a hőség már rózsaszínre festett. Kék ruhája második bőrként feszült az idomain, fekete lakkcsizmája pedig szinte provokatívan ölelte a combját.

Amint a szőke nő megérezte a figyelmet, lassan felkapta a fejét. Tekintetük összeakadt. Égkék szemek fúródtak a smaragdzöldekbe. Nem mosolygott. Megemelte poharát, egy néma tisztelgésként, majd egy apró, szinte észrevétlen fejmozdulattal magához intette a másikat.

Porcia ellökte magát a pulttól.

Mozdulatai macskaszerűek voltak, minden lépése egy-egy ígéret. Fekete csizmája tompán kopogott a parketten, vörös, denevérujjú ruhája pedig olyan szemtelenül áttetsző volt, hogy a fények minden lépésnél felfedtek valamit a testéből.

Odaért az asztalhoz, és szó nélkül helyet foglalt.

A szőke nő egyik keze az asztalon pihent, másik ujjai szorították a koktélos pohár szélét.

A jövevény nem várt: kinyújtotta a kezét, és ujjait a másik forró, selymes bőrére csúsztatta. Megszorította.

– Tessa – suttogta, hangja rekedt volt a füsttől és a vágytól. – Táncoljunk!

A zene ritmusa ebben a pillanatban megtört, és egy lassú, mély lüktetésbe csapott át, ami inkább hasonlított egy haldokló óriás szívverésére, mint dalra.

Ahogy a parkettre léptek, a világ megszűnt körülöttük. Összesimultak, csípőjük egymásba fonódva ringott. Úgy nézték egymást, mint a szerelmesek, vagy mint akik pontosan tudják, hogy az éjszaka végén egyikük nem fog hazatérni.

Tessa meg akart szólalni, de a kérdés elhalt az ajkán. Porcia szája lágy volt és hűvös, mint a selyem, az íze pedig olyan bódítóan édes, mint a túlérett gyümölcs.

Tessa lehunyta a szemét. Ebben a pillanatban nem létezett más, csak ez a csók, ami kimosta belőle a múlt minden fájdalmát és gyötrődését.

Amikor végül levegő után kapkodva elváltak, Tessa tekintete még ködös volt.

– Ki vagy te? – suttogta.

Soha nem érzett még ilyet. Pláne nem egy nő iránt. Úgy érezte, mintha Porcia nem csak a testét, de a lelkét is megérintette volna.

– Porcia – felelte a nő.

A hangja nem emberi beszédnek, inkább egy vadmacska mély, torokhangú dorombolásának tűnt. Tessa hátán végigfutott a jeges borzongás, ami egyszerre volt félelmetes és gyönyörű.

– Mit akarsz tőlem? – A kérdés alig volt több egy lélegzetvételnél. Porcia közelebb hajolt, és az ajkai súrolták Tessa fülcimpáját.

– Pontosan tudod, mit akarok – lehelte oda, majd hirtelen elengedte. Megfordult, és magabiztos, ringó léptekkel a vészkijárat felé indult.

Tessa ott maradt a lüktető fények alatt, magányosan a tömeg közepén. A józan esze azt súgta: fuss, menj haza, zárkózz be. De a kíváncsiság és az a különös, édes bódulat erősebb volt.

Elindult az árnyék után.

A vészkijárat egy szűk sikátorba vezetett. A kinti levegő nehéz volt az eső és a rothadó szemét szagától, ami éles kontrasztban állt a benti parfüm illattal. Tessa csak pár lépést tett az aszfaltot borító vizeletfoltok között, amikor a sötétség megmozdult.

Egy jéghideg kéz tapadt a szájára, a másik pedig a falhoz szorította a hátát. Tessa nem sikoltott. Az adrenalin elöntötte a testét, és a félelem helyét átvette egyfajta furcsa, feszült várakozás. Percekig álltak így a néma sötétben, csak a távoli klub tompa puffogása hallatszott.

– Nem félek tőled – suttogta Tessa, amikor a szorítás engedett.

Porcia halkan felkacagott. Megragadta Tessa csuklóit, és a lány feje fölé szegezte őket a nyirkos téglafalhoz.

– Nem mondtam, hogy félned kell – búgta Porcia, az arca centikre volt a lányétól. – Még nem.

Lágy csókokkal borította be Tessa arcát, majd a nyakához hajolt. Minden érintése olyan volt, mint egy langyos szellő, ami lassan álomba ringat.

Tessa feje hátrahanyatlott, a teste feladta az ellenállást. Akarta ezt az érintést, még ha tudta is, hogy mérgező.

Porcia ujjaival félresöpörte a szőke tincseket Tessa nyakából. Végignyalta a lüktető eret, majd hirtelen, kegyetlen erővel beleharapott.

Tessa fel akart ordítani, de a hang elakadt a torkában. Nem csak fájdalmat érzett, hanem egy mindent elsöprő, kábító ürességet.

Porcia úgy tapadt rá, mint egy éhes árnyék, ami elszívja a fényt.

A világ forogni kezdett. A lány térde megbicsaklott, de a ragadozó nem engedte el: szorosan tartotta, miközben mohón itta belőle az életet. Az édes, forró vér erőtől duzzasztotta fel Porcia ereit, miközben Tessa bőre hamuszürkévé vált a holdfényben.

Amikor az utolsó csepp is elfogyott, Porcia hagyta, hogy a test a földre csússzon.

Tessa ott feküdt a mocskos betonon, élettelenül, a drága kék ruhát a sikátor szennye mosta.

Porcia fölé hajolt, elsimított egy kósza hajszálat a lány homlokáról, és egy utolsó, jeges csókot nyomott rá.

Felegyenesedett, megigazította vörös ruháját. Egy pillanatra még elmosolyodott, majd elindult kifelé a sikátorból, beleolvadva az éjszakába.

– A csókom halálos, drágám – suttogta a szélnek, de a hangja már csak egy emlék maradt a sötétben.