Szellemtánc: 7.

 

Hetedik pillanat...

Feszült figyelemmel követtem minden rezdülését. A bőre még mindig égett a tenyeremben, mintha nyoma maradt volna. Elhatalmasodni éreztem a belsőmben valami mélyet, sötétet.

– Sajnálom.

Visszahúztam a kezem. Olyan lassan engedtem el, hogy egy pillanatra önkéntelenül felém lépett. A fejét szégyenlősen lehajtotta. A haja az államat csiklandozta. Csodálatos. Fenséges.

Megdermedve álltam. A zsebembe kellett volna süllyesztenem a kezem. Ellépnem, de ő volt az első, aki hátrahúzódott.

A feltámadó szél hideget hozott magával. Amikor felnézett rám, egyetlen hópehely ült meg buja pilláin. Édesen kacagva emelte a tekintetét az égre. A hideg ősz, hűvös téllé vált a szemem előtt.

A hó nem olvadt el rajta. A pelyhek megmaradtak a hajában, a ruhája szélén. Megemelte a szoknyája alját, és néhány könnyed lépéssel táncolni kezdett. Nevetése betöltötte a teret, a szívemet.

Sűrű hóesés zúdult ránk. Hallottam, ahogy az emberek felkiáltanak, egy busz csikorogva befut a pályaudvarra, dudák harsannak, de mindez távolinak tűnt. Csak őt láttam.

Beletúrt a hajába, kirázta belőle a pelyheket, majd tovább mozdult. A léptei lassúak voltak, játékosak. Közelebb jött, majd újra eltávolodott. Mintha próbára tett volna. Nem bírom. Nem fogom bírni!

Libabőr futott végig rajtam. A karom megrándult minden alkalommal, amikor majdnem hozzám ért.

Gyönyörű, veszélyes angyal. A mosolya huncut volt, ártatlan. Aztán hátralépett, és elindult a buszállomás mögé, a fal takarásába.

Kövessem? Követhetem? Mi lesz, ha elveszem? Mit fog tenni, ha megadom magam a játéknak? Miért akarom ennyire? Mire kellene gondolnom, ha nem arra, hogy elveszek benne örökre?

Minden pillanattal egyre csak távolodott.

A hó gyorsan befedte a betont. A szürkeség eltűnt, helyén vakító fehérség maradt. Valahol bennem csengők szólaltak meg, gyermeki kacaj, puha szárnyak suhogása. Nevetséges gondolat.

Elhozta a mennyet a földre? Talán ez az én áldásom? A jel, hogy az enyém lehet?

Lassú léptekkel indultam el utána. A talpam alatt hangosan roppant a frissen hullott hó. Kiszáradt a szám. A hajam elnehezülve tapadt a homlokomra, ahogy egyre több és több hópehely telepedett meg rajtam. Öltönyömet nedvesség áztatta. A testem forrón ölelte magához az anyagot.

A fal mögött nem várt senki. Csak egy üres, elhagyatott zsák.

Az egész álom volt csupán?