A város felett

 

Ez a rövid írás, egy wattpados kihíváshoz született régebben: Karakterek új helyzetben heni_aki_ir  tollából (sajnos a wattpadról azóta lekerült ez a kis kihívás). A dőlt betűs részt ő adta meg, mint helyzet, a többi pedig a saját folytatásom. :)

Úgy volt, hogy az épületben fogtok találkozni, de legnagyobb bánatodra, amikor megkérdezted a fehér kesztyűs, idősödő portást, melyik szobában találod a férfit, aki idehívott, szemöldök ráncolva, tömören csak ennyit válaszolt:

– A tetőn várja Önt!

Rögtön a következő betérő vendég felé fordult, így nem maradt más lehetőséged, mint a lifthez sétálni, és pár perc várakozás után a kabinban kiválasztani a legfelső emelet gombját. Fesztelenül nyeltél egy nagyot, amikor tudatosodott benned, hogy a 97-es számot takarja éppen félig el a mutatóujjad.

A liftben nem volt sok időd gondolkodni, szélsebesen repített felfelé, mint egy rakéta. Még a füled is sípolni kezdett. Kicsit bizonytalanul léptél ki a liftből, hiszen még sosem jártál itt, de szerencsére keresni sem kellett, veled szemben egy szürke, elegáns táblán, piros betűkkel ott virított a felírat: LÉPCSŐHÁZ. A félig nyitott ajtóban felejtették a kulcsot. Zsebre vágod, mielőtt még valaki kizárna a tetőre, és elindulsz felfelé.

Meglepetésedre legalább további három emeletet kell még felfelé lépcsőznöd, az utolsó fordulóban már hallod a fejed felett a szél sikoltását. A fenti ajtó is résnyire nyitva van, a szél csapkodja, de a keret és az ajtólap közé illesztett nehéznek látszó doboz miatt nem tud becsukódni. Kilököd az ajtót.

Az ég sápadt kék, néhány fátyolfelhő szűri meg a déli nap fényét. A szél ereje szinte dobál, még szerencse, hogy fémkerítés húzódik körbe az attikán. A kerítés túloldalán úgy érzed, a horizonton is túl látsz. A talpad alatt nyüzsög a város, de a zaját elnyomja a szél. A határán túl erdő és szántóföldek ritmusos egyvelege ölelkezik össze.

Egyedül vagy.

A látvány vonz, közelebb sétálsz a korláthoz. Halk nevetés, egy meleg lehelet cirógatja meg a tarkódat, amint a fémkorlátba kapaszkodsz. Megfordulnál, de érzed, hogy a hang gazdája túl közel áll hozzád. Beszorultál. A füledhez hajol, és belesuttog:

– Félsz?

 

* * *

A hangja minden egyes porcikámon keresztülfutott, és remegésre késztetett. Kérdése egyszerű és jogos, mégis olyan hidegség áradt belőle, amitől azon nyomban félelem cikázott át rajtam. Elfehéredett ujjakkal kapaszkodtam a fémbe. Nem mertem mozdulni. Kapkodtam a levegőt, a szívem a fülemben dobolt.

Forró tenyere a derekamra csúszott. Majdnem ugrottam egyet, de még sikerült visszafognom magam.

– Igen, félek. Csak nem a magasságtól – szólaltam meg, akár egy apró, sípoló játék.

A fülembe kacagott érdes, cigarettától rekedt hangján. A szél a hajamat az arcomba fújta, és a hideg felkúszott a bőrömön. Túl közel állt, túl szorosan. Biztos voltam abban, nem fog egy lépést sem tágítani.

A következő pillanatban a hátamhoz simult. Beletúrt vörös hajamba, és hátrafeszítette a fejem. Zihált. Éreztem, mennyire visszafogja az erejét, különben már rég a földön feküdnék, leteperve, talán élettelenül.

– Tudod, miért vagyunk itt. Tedd meg! – szólított fel, majd hirtelen elengedett. A korlátra dőltem.

Az ég alja már csak egyetlen kékes csíkból állt. Feketeség takarta el az eget, ahogy a felhők összegyűltek a fejünk felett. Nem akartam megfordulni, pedig látni szerettem volna a tekintetét. Azt a zord, acélszürke szemét, aminek évszázadok óta engedelmeskedem.

Leguggoltam, miközben továbbra sem engedtem el a korlátot. Az utolsó biztos pont maradt. Nem futhattam el, nem menekülhettem. Bárhol rám talált volna.

Felpillantottam a kezemre, a gyűrűre, amit tőle kaptam. Kecses, vékony ezüst, benne cikornyás betűkkel a nevem: Zorandra. Az első találkozásunk után adta, amikor beleszerettem a tekintetébe, amikor felszólított, mondjam utána az esküt. Annyi év, annyi fájdalom, és még mindig úgy táncoltam, ahogy ő fütyült.

– Nem! – jelentettem ki határozottan, de csak a hangom tűnt annak; én magam egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ellent akarok mondani neki. Ez volt ő, a Démon, akinek egyetlen szavára ezrek ugrottak, és nyalták a talpát.

– Azt mondtam, tedd meg! – emelte meg a hangját.

Éreztem, miként homályosul el lassan az elmém. Ahogy késztetés ébred bennem az engedelmességre.

Minden idegszálammal küzdöttem ellene, de pár másodperc múlva már a korlát szélén álltam, és az egyensúlyomat igyekeztem megtartani, nehogy leessek.

Nem emlékszem rá, mikor kerültem oda. Harag lobbant bennem. Annyiszor megígérte, nem fogja rajtam használni, mégis megtette.

– Miért teszed ezt velem? – kérdeztem halkan.

Remegtem, fáztam, és mérgemben lassan felé fordultam. A szél erősen lökdösött, de még tudtam tartani magam. Mint egy cirkuszi akrobata, úgy egyensúlyoztam a vékony fémen. Amikor sikerült megállnom, lenéztem rá.

Az acélszürke szempár úgy meredt rám, mintha azon nyomban el akarna kapni, és messzire, a világ végére rohanni velem.

Markáns, éles arcvonásai megfeszültek. Valamit visszatartott, de nem tudtam, mit: talán az üvöltést, talán a szitkokat, amiket a fejemhez vághatott volna. Hosszú, fekete haját lófarokba kötötte, dús szemöldöke a magasba szaladt, miközben engem figyelt. Bal szemén egyenes vágás húzódott végig, egészen az álláig. Elcsúfította volna, de számomra semmit sem változtatott rajta. Ugyanolyan helyes, és ugyanolyan ijesztő, mint mindig.

Egy harc nyoma, amit tudtam, hogy bármilyen áron meg akar nyerni. Győzedelmeskedett. A trófea pedig én voltam.

– Ugorj! – szólított fel hideg, rezzenéstelen arccal.

Már nyoma sem maradt rajta a feszültségnek. Összetört a szívem a tekintetétől. Rideg és érzelemmentes lett egyik pillanatról a másikra. Ismertem már. Évszázadok óta a mentorom, a társam volt, és valami több is, amire csak nem is olyan rég jöttem rá.

Széttártam a karom. Elmémet átvette a hangjának ereje.

Már nem küzdöttem, nem ellenkeztem. Tudtam, többé felesleges. Keserű sóhaj szállt fel ajkaim közül, és lehunytam a szemem.

– Szeretlek – mondtam lágyan.

Talán messzire vitte a szél a hangomat. Reméltem, hallja, érzi benne az igazságot. Azt, amit most nem úgy mondtam ki, mint amikor irányított. Már nem a szófogadó kutyája voltam, hosszú ideje őszintén, szívből tettem meg azt, amire ő azt hitte utasít.

Hátradőltem. A szél hátára akartam feküdni, elveszni a jeges hidegben. Már semmi sem számított. Semmit sem akartam. Csak a csendet. A sötét, néma feketeséget, ami körbevehet, átölelhet.

Leugrottam.

Azt hittem, a semmibe veszek, hogy minden odalesz. De amikor kinyitottam a szemem, az acélszürke tekintetbe bámultam, ami egy pillanattal később lecsukódott. Ajka megtalálta az enyémet, és úgy csókolt meg, ahogy még soha azelőtt.

Reméltem, hogy mostantól minden más lesz.