Szellemtánc: 3.

 

Harmadik pillanat...

Erőt vettem magamon. Elindultam felé. A lábaim rohanásra késztetve vittek volna a közelébe, de nem akartam sietni. Idő. Az idő lesz a fegyverem, vagy az dönt romba.

Ahogy közelebb értem, a tekintete egy megrettent mókusra emlékeztetett: apró, óvatos lény, amely csak addig bátor, amíg azt hiszi, elég távol áll a veszélytől. Vajon annak lát? Lehetnék veszélyes rá? Nem… nem hiszem.

A szél feltámadt, összekuszálta a fémes tincseket, amelyek finoman cirógatták a bőrét. Megrökönyödve álltam, mint egy gyerek, aki angyallal találkozik vagy egy selyemmel szőtt démonnal. Acélkék pillantása a földhöz szegezett.

Nem éreztem őt. Az illata, a bőrének tapintása. Mind kegyetlen hiányként szúrtak a vágyaim közé. Csak pár lépés. Egyetlen szó. Ő lehetne a minden, semmibe vehetne, ahányszor úgy akarja. Uralkodhat, felemelhet vagy letaszíthat, csak csillogjon nekem. Legyen a kínzó délibábom vagy egy őrült hallucináció.

Oly’ lényegtelen milyen szavakkal illetném, akkor se érhetnék fel hozzá. A térdemen kúszva csókolnám minden porcikáját, csak mosolyogjon rám. Vágyjon, akarjon…

A zsebemben lévő telefon éles csörrenéssel vonta el a figyelmem. Visszarántott a valóságba vagy egy mély, kínzó álmot kezdett körém szőni? Nem nézhetek félre, nem tehetem!

Mégis legyőzött a megszokás. Benyúltam a zakóm belsejébe, kezembe vettem a mobilt.

Mire visszanéztem a kúthoz, már nem ült ott. A hely, ahol percekkel korábban ragyogott, üres volt.

A szemem ide-oda járt. Zihálva vetettem bele magam a tömegbe, mintha az életem múlt volna rajta. A látványának hiánya fájdalmasan szorította a mellkasomat. A telefon tovább rezgett az ujjaim között, bizsergő idegességgel árasztva el.

Túl sokáig hagytam, hogy elvonja a figyelmem. Az a néhány elvesztegetett másodperc, amikor nem őt néztem.

A szürke haj és az acélkék tekintet szertefoszlott, mint egy álom utolsó, széthulló sóhaja. És én itt maradtam a rémálomban, ami belülről mart. Apró darabokra szedett, amíg még lélegezni tudtam.