A gyufaárus lány

 

Hans Christian Andersen: A gyufaárus lány - posztapokaliptikus átirat

A nap már régen kihunyt az égen. Az évek során a füst, a szmog és az égett olaj kormos pernyéje eltakarta az eget. A város egy végtelen éjszakába süllyedt. Csak a vörösen izzó repedések törtek át a romok között.

A szél porral és hamuval keveredett, ahogy végigsüvített az egykor zsúfolt sugárutakon. A felhőkarcolók megégett csonkjai az égre meredtek. Az utcákat már nem autók és gyalogosok lepték el, hanem csont-sovány emberek, akik az élet utolsó cseppjeit próbálták kicsikarni ebből a halott világból.

Merina magányosan lépkedett a törmelék között. Egy ócska kabát takarta a testét, de a hideg így is a csontjáig kúszott. A csizmája talpa szinte teljesen lekopott, minden lépés fájdalommal járt.

A vászonzsák, amit magával cipelt, az utolsó reménye és a világ utolsó kincse is volt egyben. Benne elöregedett, régi gyufák.

Ezek a vékony kis pálcikák nem csupán fényt adtak, hanem egy másik világ kapuit is megnyitották. Egy olyan világét, ami már nem létezett. Vagy talán soha nem is volt.

Ha valaki meggyújtott egyet, a láng nemcsak meleget adott, hanem emlékeket is. Pillanatokat a régmúltból, foszlányokat egy olyan korszakból, amikor az emberek még szerettek, álmodtak, és nem csak túléltek.

Ezekért az emlékekért mindenki hajlandó volt fizetni.

Merina megállt egy törött hirdetőtábla alatt. Egykor valami vidám reklám díszítette, de mára csak egy sápadt, megfeketedett arc bámult vissza róla, félig letépve. A lány körülnézett. A romok közül egy rozoga, idős férfi lépett elő.

– Gyufát akarsz? – kérdezte Merina halkan.

Az öreg sovány volt, beesett arcú, a bőre kormos és repedezett. Remegő kézzel húzott elő egy maréknyi ócska fém érmét és üvegszilánkot. Ez volt minden, amije maradt.

Merina nem kérdezett többet. Szótlanul átvette a fizetséget, majd kihúzott egy gyufát a zsákból, és a férfi tenyerébe ejtette.

A férfi mohón kapott utána, majd a remegő ujjai közé fogta, és meggyújtotta.

A láng fellobbant, és a világ megváltozott.

Merina látta a látomást: egy tiszta, napsütötte nappali, egy régi bőrkanapé, melybe egy kisfiú fészkelte be magát. Egy nő hajolt fölé, és a gyermek önfeledten nevetett. A férfi is ott volt a látomásban, fiatalabb, erősebb. Az élet még nem törte meg.

A láng kihunyt.

A férfi megrázkódott. A keze ökölbe szorult, a tekintetében valami mély, fájdalmas űr tátongott.

– Még egyet! – kérlelte rekedt hangon.

– Nincs elég pénzed.

Az öreg arcán torz fájdalom suhant át. Egy pillanatig úgy tűnt, Merina torkának fog ugrani, de aztán lehajtotta a fejét, és sietve elrohant a romok közé, ahonnan érkezett.

Merina megborzongott. Mindig így végződött.

Az emberek keresték őt, de nem miatta csak a gyufákért. Az emlékekért.

De ki törődött vele?

Már senki.

A lány továbbindult. A hó sűrűn hullott.

Elérte a város peremét, ahol a romok véget értek, és a kihalt pusztaság kezdődött. A szél marón fújt végig a földön. Merina leült egy rozsdás konténer tövébe. A jeges hidegben már nem érezte a testét.

A zsákjában már csak néhány gyufa volt.

Lassan kihúzott egyet, és meggyújtotta.

A láng fellobbant, és egy meleg szoba jelent meg előtte. Nagymamája ott ült mellette, és mesélt neki. A tűzhelyből sugárzó melegség átjárta Merina testét… aztán a láng kihunyt.

A hideg visszatért, és a mellkasában tátongó űr fájdalmas sóhajra késztette.

Egy újabb gyufát gyújtott.

Most egy tiszta, kék ég alatt állt, virágok között. Érezte a nap melegét a bőrén, hallotta a saját nevetését. Ez az emlék valóban megtörtént? Nem tudta biztosan. A láng újra ellobbant.

Már csak egy maradt. Az utolsó.

Lassan meggyújtotta.

Most nem egy régi emléket látott, hanem egy másik világot. Egy világot, amely már nem volt fagyos és halott. Egy világot, ahol nem volt többé egyedül.

A láng a sötétbe veszett.

Merina még mindig mosolygott, amikor a szél betemette hóval az élettelen testét.