A Nevető Krónikás 3. bejegyzése

 

Ma lehetőségem nyílt egy igen nagy névvel és étvággyal rendelkező személyt meginterjúvolni. Na persze, végig garbós pulcsiban ültem, messze az asztaltól, bekentem magam fokhagymás krémmel, meg ezüstláncok lógtak a mindenemen is. Sőt, még egy karó is volt valahol kéznél, bár bevallom, nem nagyon találtam volna meg a fránya sötét helyiségben. Mert, hát szereti a sötétet és ugye a vendégnek mindig igaza van! 🥲🫣

***

Kissé fáradtan telepedtem le az asztalhoz. Egy mikrofon és egy jegyzetfüzet várt rám, meg egy toll. Elég volt csak az előbbit bekapcsolni.

– Kellemes jó estét! Örülök, hogy elfogadta a felkérésemet, még, ha ilyen késői órában is. Igaz, magának talán most van reggel, vagy most kezdődött.

Na, bevallom rettenetesen feszültem. Mikor kiderült, hogy ki az alany, azt hittem sikítófrászt fogok kapni.

Lassan félrebillentette a fejét. Esküszöm úgy mustrált, mint, valami ingyen sütit.

– Valóban... önöknek az éjfél már későnek számít. Nálam azonban ez csupán a napkelte előtti kávéidő. Bár... nem iszom kávét. A reggeleim egészen más itallal kezdődnek.

Hát mit ne mondjak nyeltem egyet. Ha most én vagyok az ital, a stáb totál átvert és nekem kampó lesz.

– De ne aggódjon, kedvesem, ön mellett most teljes mértékben interjúra vagyok hangolva, nem... reggelire.

Úgy csillant fel a szeme, hogy azt hittem elröhögi magát a saját viccesnek szánt célzására. Én meg pelenkát akartam, de azonnal!

– Mondja, hogy indul magánál egy átlag reggel vagyis ébredés utáni időszak? Értem a célzást, de... van valami rutinja? Olyan, amit az idők során sem tudott levetkőzni önmagáról?

Halkan felnevetett. Megborzongtam tőle, mert nagyon nem úgy tűnt, hogy vidám lenne. Inkább, mint egy éhes hiéna, ami épp kiröhögte a hullámat, mielőtt megkóstolna.

– Rutinjaim? Természetesen. Az emberi gyarlóság az évszázadok alatt sem változik, s vele együtt az enyém sem. Felébredés után, ahogy ön mondja, körbejárom a kastélyt. No, nem azért, mert ellenőrizni akarom a zárakat, csak szeretem hallgatni, ahogy a személyzetem, mélyen álomba merülve szuszog. Talán botor dolognak tartható, nekem még is... megnyugtató. – Úgy legyintett a levegőbe, mintha megpróbálna rajzolni bele vagy rá. Én meg behúztam a nyakam, mert fene tudja, nem-e azt képzelte el közben, hogy még is csak kaja leszek. – Aztán jön a reggeli és egy kevés pihenés. A koporsóm hűségesebb hozzám, mint bármelyik szerető. Legalább sosem hallok horkolást.

– Ez igazán érdekes. Egyetlen koporsója van, vagy mindenhol akad egy tartalék, ha rossz helyen ütne be a hajnal? – Sikerült összeszednem magam és nem tűnt a hangom csipogó játéknak, pedig megesküdtem volna arra, hogy nyöszörgő tengerimalac lesz belőlem.

– Egy koporsóval utazni... szűk-látókörűség lenne, nemde? Mintha magácska csak egyetlen pár cipővel járná végig az életét.

Oké, összeraktam ám magamban. Nincs kedve erről beszélni és inkább lassan a lábméretemre is kíváncsi. Pedig eskü, hogy a mellbőségem méreteit előbb elmondom, csak ne egyen meg!

– Van hát tartalék. Bár ragaszkodom a régi, jól bevált dolgokhoz. Megszokja a vámpírja a nyikorgását, a hidegét. Egy idegen koporsóban aludni olyan, mint egy idegen ágyban: lehet, hogy kényelmes, de nincs meg benne az otthon érzése.

Fú, most vagy nyálasan szentimentális, vagy csak valami elbaszott vámpíros cukiskodást próbál leadni nekem. Na, de nálam van ellenszer! Szóval be is kaptam gyorsan egy hányásra emlékeztető fokhagymás cukorkát. Fúj, ki találta ki ezt a förmedvényt?

– Ha már a jól bevált dolgoknál tartunk – muszáj volt nyelnem egyet, különben telibe hányom az interjúalanyomat –, ugyebár maguk, vámpírok ellen kereszt, fokhagyma, talán ezüst és karó a szívbe a hasznos? Javítson ki, ha tévedek, de... végtére is, minek a halhatatlanság, ha ilyen apróságok képesek megölni a fajtáját?

Nem, nem néztem elég ilyen filmet. A bizsuként csillogó nejlon fiúk sem jöttek be. Nem is emlékszem ellenük mi volt jó, de a lefejezés tuti hatásos. Na de most ezt megkérdezni? Szerintem kimutatná a foga fehérjét: Figyi Drakula, mi van a Twilight-al? Szerinted is csillog a tökük? Ja, ez nem az az interjú, az egy másik Drakula. Istenem, csak össze ne keverjem a kérdéseket!

Olyan hangosan nevetett fel, hogy ijedtemben csokis lett a szék is alattam. Hát nagyszerű... nem hittek nekem, mikor imádkoztam szó szerint a Nagyfiúhoz, hogy ne kelljen ilyen pasikkal interjúznom. Miért nem lehetett inkább Lestat? Az a finom vörös... oké, koncentráljunk. Talán egyszer.

– Ó, micsoda bájos leegyszerűsítése a mítosznak! A kereszt? – legyintett, mekkora egy sznob fa... vámpír. – Ha valaki hisz benne, talán hat rá, de nekem legfeljebb, valamiféle vallási szekta jelképe. A fokhagyma? Inkább zavaró, mint halálos. Mondhatni... szociális távolságtartás a középkorból. Az ezüst... őszintén, kedvesem, kinek ne fájna egy ezüst lövedék vagy egy nyílvessző? És a karó... – Láttam, ahogy szinte csámcsog a szavakon. Én meg már nem tudtam hova süllyedjek el szégyenemben. – Nos... a maga egyszerűségében zseniális. Minden szívnek van gyenge pontja. De mondja, nem minden ember ugyanilyen halandó egy apróságtól? Egy kés, egy golyó, egy rossz döntés. Az ön halhatatlanságát mi mentené meg, kedvesem?

Na, hát erre a kérdésre nem voltam felkészülve. Basszus, arra sem, hogy ő fog engem kérdezni. Megvolt a terv, leírták nekem, hát akkor most mit csináljak? Jó, oké. Leegyszerűsítve, kikerülöm. Jó újságíró vagyok, ennyit csak megtehetek. Legrosszabb esetben majd valaki megkóstolja a vérem, ha nem is szó szerint.

– Való igaz, az embereknek is elég egy apróság. De, ha már a magam fajtájánál tartunk... – Nevezhetem egyáltalán magam embernek? Dimenziók közti ugrálgatós hírolvasó meg újságíró és riporter. Dimber? Emzió? Nem, maradjunk az embernél. – Mit lát bennünk? Na persze az ételen kívül? – Jézusom, úgy nevettem el magam, mint egy hisztérikus bébiszitter, akinek most öntötték a nyakába a kis klotyót a kölykök.

– Az emberekben? Látom a szüntelen szomjat. Nem a vérre gondolok, arra folyton szomjasak, csak nem úgy, mint a magamfajta. Hanem arra, hogy többre vágynak. Hatalomra, szerelemre, öröklétre. Mindent akarnak, mert attól rettegnek, semmijük sem marad. – Gúnyos mosolyt villantott felém. Még a szemfogának a vége is kilógott. Nagyon élvezheti ócsárolni az embereket. Mondjuk kajának jók vagyunk ez tény, na meg kielégíteni a vágyakat. – Ez teszi az ön fajtáját szórakoztatóvá. Egy örökkévaló számára az emberi élet olyan, mint egy tűzijáték: rövid, zajos, káprázatos, majd elsötétül. Mégis minden alkalommal akad valaki, akinek a fénye megmarad az emlékeimben. Az étkezés persze egy hasznos és kellemes bónusz mindemellett.

Ezt hívják úgy, hogy bölcs vagy nem? Nem is bölcs, inkább, valami keveréke a filozófusnak és egy megfáradt hippinek. Kicsit olyan volt hallgatni Drakulát, mint egy életunt utazót, aki baromi sok mindent szedett magára, és nem kilókban, de közben meg meggyötörte a hosszú út.

– Volt valaha olyan, aki tényleg megragadt az emlékeiben? Vagy ez csak valamiféle párhuzam volt, amit nem tudok jelen pillanatban értelmezni? – Milyen kis diplomatikus lettem. Éljen! Jöhet a képzeletbeli vállveregetés, amiért sikerült okosan megfogalmaznom egy egyébként teljesen felesleges kérdést, ami benne se volt a listában, amit kértek tőlem.

– Ó, ez nem csak szófordulat volt, kedvesem. Van több is. Arcok, amik már az éjszakáimba is beleégtek. Néha talán most is hallom a hozzájuk tartozó hangot. Némelyikük neve már rég elveszett, másokét még álmomban is suttogom. Az emlékek megmaradtak, én pedig tovább éltem és ittam az életet másokból.

Komolyan egy pillanatra majdnem ellágyultam. Hát, milyen édes már! Tuti nő van a dologban. Vagy férfi, vagy mindkettő. Ki tudja most már, ki mire bukik. Én a nagy és… hupsz, eltértem a tárgytól.

– Talán ez a legfájdalmasabb a halhatatlanságban: az emlék számunkra sosem porlad el – fűzte még hozzá.

Na, elmorzsoltam egy apró könnycseppet. Milyen… romantikus vagy nem is tudom minek nevezzem. Mondjuk arra nem számítottam, hogy a következő pillanatban elillan, mintha ott se lett volna.

– Hé! Még nem végeztünk, ne már! – Felpattantam a helyemről, sikeresen levertem a papírt és a tollat. A mikrofon is csak azért maradt a helyén, mert szerintem oda volt ragasztva.

Francos vámpírok! Azért nem volt rossz egy ilyen hírességgel találkozni, mit ne mondjak és hú… azért meggyűrtem volna a le… szóval értitek.

Ha legközelebb sikerül találkoznom vele, komolyan megláncolom. Na várjunk… kaptunk mi a törpöktől olyan csodaláncot? Jaj, nem! Akkor még ott is vár egy kis beszélgetés. Jézusom, hulla részeg leszek!

***

Az interjú véget ért, én meg mehettem sírni a sarokba, mert nem kaptam meg csak a fél pénzt érte. Jó, végül is most mit mondhatnék, nem voltam lehet elég fincsi. Mondjuk amilyen hányinger fokhagyma szagom volt, nem csodálom. Még két napig szenvedtem tőle.

Azóta se láttam Drakulát. Mármint az elsőt, azt hiszem. De lehet, hogy ez a Van Helsinges volt. Leszarom, otthagyott. Meg vagyok sértődve!