Azora C. Shaet Stories

  Cordelia a börtönhelyiség ajtajában állt. A levegő nehéz és bűzös volt; még a falak is magukba zárták a szenvedés minden emlékét. Az egész hely lüktetett a fájdalomtól, a ki nem mondott könyörgések pedig még mindig visszhangoztak a kövek között.

  Azt mondják, a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel valaki, aki később meghatározóvá válik az életünkben. Ez igaz is lehet, de vajon jót vagy rosszat hoz az életbe?

  A tanácskozás kellős közepén gyenge portál nyílt. A vibráló, lila fény alig pislákolt – mintha az üzenet küldője az utolsó csepp erejét is belesűrítette volna.

  A szavak súlyosak. Vannak, amik porrá zúzzák a lelket, és vannak, amelyek felemelnek. Az igazán veszélyesek azok, amiket hangosan kimondunk, mert ha valaki hallja és elhiszi, a gondolat valósággá válik. Az érzést kimutatni kevés. Ezért a szavak néha sokkal félelmetesebb erővel bírnak, mint a tettek.

  Álmában újra látta a Hercegét. A vérvörös tekintet egyszerre volt fenséges és fenyegető. Az erőteljes csontozat, a kemény arcvonalak és a borostás, finoman ívelt áll, mindig mosolyt csalt az arcára.

  A naplemente csodálatos színekkel festette meg az eget, melynek kékje már-már feketébe hajlott. A narancs és rózsaszín minden árnyalata áttört a bágyadt felhőkön, míg a messzeségben sötét vihar árnya tornyosult fenyegetően. Cordelia egy magányos padon üldögélt, kedvenc könyvét tartva a kezében.