Festett Hazugságok: 24. Dominic - Ki fogsz kapni!

 

Egy centire van tőlem. Kinyújthatnám a kezem. Elég csak egyetlen mozdulat... és semmi sem lenne többé olyan, mint előtte.

– Üdvözletem! – köszöntem kimérten.

Engedély nélkül léptem be a kórterembe. Lilian ijedt tekintete végigkísért. Egyenesen Ezrához sétáltam.

– Üdv. Segíthetek? – tudakolta összevont szemöldökkel.

Fiatal. A szöges ellentétem. Piercingek, tetoválások, hanyag öltözet. Alig lehetett idősebb Liliannél. Röviden szemléltem meg a nyakán lévő rajzot: pillangó és pók. Ironikus.

– Dominic Farren – nyújtottam a markom.

– Ismerem magát? – fogadta el a kézfogást. Hangjában kérdés csengett, de a szemében felismerés villant. Válasz nélkül hagytam.

Erősen szorított. Lefelé próbálta nyomni a kezem. Apró, jelentéktelen mozdulat volt, mégis beszédes. Ő akarta uralni a helyzetet. Nem hagytam. Visszafogtam magam, de nem finomkodtam. A közelsége irritált.

A kézfogásunk hosszúra nyúlt, éppen súrolta az illendőség határát. Tesztelt. Próbálgatta a hatalmát felettem. Magabiztosnak hatott a megjelenő félmosoly a szája sarkában. Viszonoztam a gesztust.

– Ezra Thorn – mutatkozott be.

– Dominic, azt hittem, lent megvársz – szólalt meg Lilian.

Közelebb jött, tenyerét az alkaromra csúsztatta. Észrevehette a köztünk zajló apró játszmát, és közbe akart lépni. Az is lehet, megérezte, mennyire nyugtalan vagyok. Az érintésére megfeszültem, mégis egy rövid, lágyabb pillantással jutalmaztam.

Ezra törte meg a kis harcunkat. Kihúzta a kezét az enyémből, és az ágyhoz lépett.

– Kezdtem aggódni, hogy bajod esett – feleltem Liliannek, miközben Ezrát figyeltem.

– Jó kezekben volt – vette a hátára a málhazsákot.

– Nincs semmi baj. Láthatod, megtaláltam Ezrát. Hála az égnek nem öltem meg – nevetgélt Lilian, érezhetően próbálta oldani a feszültséget a szobában.

Még mindig a karomat fogta. Nem néztem rá. Ha megteszem, könnyebb lett volna dönteni. Így csak a férfin tartottam a figyelmem. Többször is átfutott a fejemen, hogyan lehetne egyszerűen véget vetni ennek az egésznek.

– Csak félig. De legalább vicces volt – araszolt közelebb Ezra, már indulásra készen. – Akkor vacsi holnap? Majd írok, és érted megyek – folytatta Lilianhez beszélve, mintha ott sem lennék. Felém nézett. A tekintete szinte égetett. Pontosan ugyanazt érezte, amit én. Megfeszült az állkapcsom, de nem tekintettem félre, tartottam a rövid szemkontaktust. Közel sem ijesztett meg a jelenléte annyira, mint amilyennek hitte.

– Rendben, én… jaj, várj! A telefonom! Elhagytam a híd alatt! – meredt rám Lilian, szinte esdeklően. Nyilván arra számított, visszamegyek érte. Nem mentem volna. Nem azért, mert nem tudtam, hanem mert nem akartam.

– Hm… hétre érted megyek, ha megadod a címed – mosolygott rá Ezra szélesen.

– Addig én kint megvárlak – érintettem meg Lilian ujjait finoman, jelezve, engedjen el.

Elléptem tőle, és köszönés nélkül hagytam el a kórtermet.

Az ajtó becsukódott mögöttem. Egy ideig ott álltam a folyosón, mozdulatlanul.

Düh fortyogott bennem. Megérdemeltem, ezt pontosan tudtam. A tervemhez tartottam magam. Ha eltértem volna, mindent kockára teszek. Fel kellett áldoznom a lehetőségeimet. Ez pedig azt jelentette, hogy Lilian nyugodt szívvel randizhatott mással. A megszokotthoz ragaszkodtam. Nem rohanhattam fejjel a falnak. Inkább építek fel lassan egy várat, ami stabil lábakon áll, mint egy összecsapottat, ami bármikor megrogyhat.

Ezra Thorn. Mostantól minden lépésnek jelentősége van. Figyelnem kell. Számolni. Egyszer már majdnem elkaptak. Még egyszer nem engedhetem meg magamnak.

Kilépve a kórházból a falnak döntöttem a hátam. Hideg volt. Jólesett. Elővettem a telefonomat, és gépelni kezdtem.

Dominic:
Egy óra múlva légy nálam!

Elküldtem, majd vártam.

A fejem zsongott. A bőröm lángolt. Ideges voltam. Feszült. A ruhát magamon szűknek éreztem. Át kellett gondolnom mindent. Néhány dolgot előrébb hozni. Két lehetőségem volt. A szabályok, amiket magamnak állítottam, eddig nem vezettek félre.

Percekig elemeztem a helyzetet. Reakciókat, kimeneteleket. Végül talán a legegyszerűbb utat választottam. Csak akkor derül ki, megfelelő-e, ha végigmegyek rajta.

Nem sokkal később, megérkezett a válaszüzenet:

Elizabeth:
Ott leszek, édesem. Van, valami kívánságod? : P

Van, de abban te nem veszel részt. Lélegeztem. Kifújtam a levegőt.

Dominic:
Kösd fel a hajad és legyél meztelen, mire hazaérek!

Elküldtem az újabb üzenetet.

Most nem ölhetek. Várnom kell. Elizabeth jó feszültséglevezetés lesz. Talán megteszi.

A kezem remegett az indulattól, amikor Lilian kilépett a kórház ajtaján. Az ajkát rágva sétált felém.

– Minden rendben? – kérdezte halkan.

– Telefonálnom kellett. Ne haragudj, hogy úgy eljöttem – nyújtottam felé a karomat.

– Semmi baj. Ezra még a papírokra vár. Azt üzeni, örül az ismerettségnek – mosolygott, és belém karolt. Le merem fogadni, milyen bosszús is amiért megismerhetett engem.

– Akkor hazakísérlek, rendben? – néztem le rá. Igyekeztem nyugodtnak tűnni, még egy mosolyt is magamra erőltettem.

– Persze – bólintott.

Nem simult hozzám. Tartott egy bizonyos távolságot. Érthető. Valószínűleg Ezra miatt. Emberileg sokkal jobban illett hozzá az a férfi, mint én. Ez tagadhatatlan volt, csak nem érdekelt.

Nem tudom pontosan, miről beszélgethettek. Csak a végére értem oda. A randi szónál elpattant bennem valami. Onnantól egy ideig csak a fülem csengett. Kénytelen voltam közbeszólni. Tisztában vagyok azzal, hogy a saját dolgomat nehezítem meg, de nem tudok róla lemondani. Ez az életem. Akármennyire is akarom Liliant, úgy fogom megszerezni, ahogy elterveztem. 

Az út rövid volt. Megkerültük a híd alatti részt; nem vittem arra, ahol menekülnie kellett. Csendben sétáltunk egymás mellett. Bizonyára a gondolataiba mélyedt – ahogy kivételesen én is.

Számításba vettem a helyzet súlyát. Egy újabb ötlet merült fel bennem, ami kockázatos ugyan, de kivitelezhető. A város már így is retteg Callor Mortem gyilkosságaitól. Az a sok bolond ember, aki az életét adná, hogy megöljem őket, talán felhasználhatóak. Mindent megkönnyíthetnék. A gyanút a gyilkosságokról elterelhetném, a rendőrség tehetetlen futását pedig még nagyobb akadály elé állíthatnám. Ezek a játszmák azok, amik igazán kellenek, amik fejlesztenek, amik visznek előre.

A ház előtt megálltam, és kinyitottam neki az ajtót, hogy előre engedjem.

– Akkor este… menjek át? – kérdezte, megtorpanva a bejáratnál.

– Igen. Gyere, és beszélgetünk, ha szeretnéd – bólintottam.

A mellkasomban a feszültség lassan elcsendesedett.

Figyeltem a világosszürke szemét. Látszott rajta a mérlegelés. Több lehetőséget is végigfuttatott magában. Én is. Az egyiknél keményebben markoltam az ajtó hideg fémjét.

– Rendben. Dolgozom egy kicsit, rendbe szedem magam. Kilenc felé megfelel?

Egy rövid pillanatra lehunyta a szemét. Nehéz volt tisztán gondolkodni. Tudatosan lassítottam a légzésem. Nem most. Még nem.

– Igen. Addig én is elrendezek mindent – feleltem.

Mosolyogva fordult meg, és elindult befelé. A lift irányába tereltem. Láttam, mennyire fáradt. Nem fog dolgozni, aludni annál inkább. Valószínűleg én ébresztem majd fel.

Nem tiltakozott, hogy nem a lépcsőt választottam. Engedelmesen megállt, és lenyomta a hívógombot. Az ujjait piszkálta míg várakoztunk. Nem nézett rám.

– Ha bármi baj lenne, nyugodtan fordulj hozzám – mondtam.

Előrenyúltam, hogy megsimítsam a kézfejét. Csak hozzá akartam érni. Magamon érezni az illatát, a bőre forróságát.

– Persze. De azt hiszem, nincs baj… sőt. Most nagyon jól érzem magam. Köszönöm, hogy mellettem voltál – elmosolyodott. Úgy, ahogy még sosem láttam.

Gyengédség, szeretet, bizalom. Teljesen meglepett az a sok érzelem rajta. A bennem tomboló düh és sötétség egy másodpercre teljesen elmúlt, nem létezett.

Beszálltunk a liftbe. Megnyomtam a megfelelő szintet, majd a falnak dőltem.

Szerettem volna elkapni, megcsókolni. Felnyomni a fémre és kiszívni belőle mindent, ami csak az enyém lehet. Birtokba venni, helyrehozni, viselni őt.

Lehajtott fejjel újra a körmeit piszkálta. Nem kedveltem, amikor ezt csinálta. Már a bőrt is feltépte.

A kezéért nyúltam, és megfogtam.

– Ne tedd tönkre magad – szóltam rá keményebben, majd egyszerűen zsebre dugtam a saját kezemmel együtt az övét is.

– Dominic! – emelte meg a hangját.

Lenéztem rá, még mordultam is egyet akaratlanul, miközben lassan a sarok felé toltam. Eleinte észre sem vette, de egy pillanat múlva már ijedten csillogott a tekintete.

– Hallgass rám, rendben? – hajoltam le hozzá.

Beszívtam az illatát. A hajába fúrtam az orromat. Nem mozdult, de a keze megfeszült a markomban. Nem baj ijedj csak meg, legalább nem teszed magad tönkre. Az az én jutalmam lesz.

A lift döccent egyet. Megérkeztünk. Elálltam az útját, mielőtt kimenekülhetett volna.

– Hallgatok rád, jó? Engedj ki, kérlek!

Dacosan emelte fel a fejét. Az ijedtség mellett harag is átfutott a tekintetén. Gyönyörű volt, ahogy ellenállt, mégis éreztem, mennyire húzom magam felé. Talán elég lenne egyetlen pillanat is, hogy megtörjön. Nem engedtem a csábításnak.

Félreálltam, elengedtem a kezét is, és hagytam, hogy kilépjen előttem. A lift előtt megálltam. Nem köszönt, nem is nézett vissza rám, csak elindult a lakása felé.

Amikor eltűnt a sarkon, én is megindultam a sajátom irányába.

Már bontottam ki a nyakkendőmet, mikor benyitottam.

Meglepett néhány lépés múlva a látvány, ami fogadott.

Elizabeth nem volt a lakásban, de a konyhám felforgatva állt. A szekrényajtók nyitva, a fiókok kihúzva. A földön kések, kanalak, műanyagtányérok hevertek, köztük törött poharak csillogó szilánkjai.

Ökölbe szorult a kezem a nyakkendőt markolva. Mit művelt?

Végignéztem a konyhán. A felső szekrény, ahol a használaton kívüli bögréket tartottam, üresen meredt rám, nyitott rekesszel.

– Elizabeth… – szólaltam meg halkan. – Buta lány.

Beljebb mentem. Nem vettem le a cipőmet.

Mindent feltúrt. Elvitte a szürke cseppeket. Mind a négy fiolát. Ennyire ráfüggött volna? Vagy hibáztam a keverési aránynál?

Ezért nagyon ki fogsz kapni, kislány…