Hajnaltánc: 1. Alina: Az esélytelenek nyugalma

 

Lelépni nem mindig jelenti azt, magára hagyod az embert, hanem hogy úgy döntesz, a saját életedet akarod élni. Lehet ezért önzőnek nevezni, de miért élnék olyanok között, akik megvetnek, ha van más választásom?

Mindent elbuktam, amikor meghallottam a kocsi csikorgó kerekeit a ház előtt.

Megtaláltak.

Az ágy alól kihúztam az előre összekészített táskámat. Csak a legfontosabbak voltak benne: néhány ruha, egészségügyi csomag és fegyver, ha nagyon kellene.

Hangtalan léptekkel osontam a hátsó ajtó felé. Az ujjaim már a kilincsre szorultak, amikor ropogás hangja futott végig a falakon. Az ajtó nem engedett. A ház megremegett. Hátraugrottam. A plafon fölöttem repedezni kezdett.

Nem! Az nem lehet!

Vastag indák és gyökerek törtek elő a kőfalakból. Pillanatok alatt benőtték az egész házat. Elvágták az összes menekülési útvonalat.

Vérvörös tüskék. Olajzöld kúszónövények. Már a kis réseken keresztül is megcsapott a szaguk: csípős, fémes. Mérgezett. Az orromat égette, a torkomat összeszorította. Köhögnöm kellett tőle.

Ekkor tudatosult bennem: Marcus. A vadász.

Ha ő kapta az elfogatási parancsot, végre is hajtja. Bármi áron.

Kiszáradt a szám. Mindenem reszketni kezdett.

Pont őt kellett küldeniük? Gyerünk, Lina, szedd össze magad!

Próbáltam mozdulni, de a lábam nem engedelmeskedett. A félelem a padlóhoz szegezett. Ha képes lettem volna lépni, összerogyok. Vagy elmenekülök. Egyik sem történt meg.

Csapdába estem. Nem csak a közelgő veszély miatt, hanem saját magam miatt is. A félelem rám borult, mint egy láthatatlan köpeny.

Gondolkozz, gyerünk, csinálj valamit!

A mágia éles szikrákban pattogott végig az alkaromon. A bőrömbe mart, belém vájta magát. Összeszorult a tüdőm, a gyomrom bukfencezett. Nehezen kaptam levegőt a természet egyre émelyítőbb szagától. A pánik kezdett elhatalmasodni felettem.

Erősebb vagyok ennél! El kell mennem! Ki kell szakadnom ebből!

Valahonnan sikerült erőt merítenem, de nem tudtam volna megmondani, honnan.

Újra képes voltam mozogni. Ott hagytam a hátsó ajtót, és a nappaliba rohantam. Már majdnem az ajtónál jártam, amikor a fa hangosan megroppant. Egyetlen dörrenéssel szakadt apró darabokra a bejárat. Vaskos indák törtek be, felém csapva.

Eldobtam a táskát.

Egyetlen cél maradt: túlélni.

A törmeléket kikerültem. Rövid pillantással a konyha irányába fordultam, de mielőtt léphettem volna egyet, a növények körbezártak.

Az egész ház lüktetett Marcus hatalmától. Éreztem őt az elmémben, a húsomban.

A gyökerek felkúsztak a lábamon, a combomba kapaszkodtak. Úgy húztak lefelé, mintha maga a föld akarna elnyelni.

Az agyam zsongott. Találnom kellett egy lehetőséget.

Azonnal. Mielőtt túl késő lesz.

Teleszívtam a tüdőmet levegővel. A mellkasom fájt. A bőröm szinte szétrepedt, ahogy kavargott bennem a légáramlat. A szél mágiája eltelített. Nem bírtam tovább várni. Nem akartam, hogy megjelenjen az ajtóban, és térdre kényszerítsen. Hagytam, hadd robbanjon ki belőlem.

A feltámadó lég, elsöpörte a rajtam csüngő növényeket. Úgy hullottak le rólam, mint a porszemek. Megbolygatta a házban lévő bútorokat. Több mindent is sikerült összetörnöm, de nem foglalkozhattam vele.

Azonnal hátrálni kezdtem. Kerestem a kiutat. Kapkodtam a fejem. Nem választhattam a bejáratot, a hátsó ajtónál esélyem sem maradt.

Merre menjek?

Ekkor jelent meg Marcus. Úgy sétált be a házamba, mint farkas a nyúl vermébe.

– Szia, Alina – köszöntött régi ismerősként. – Rég találkoztunk.

Sötét, vadállatias torokhangja végigzengett a lakáson. Libabőrös lettem tőle.

Bőre az ónixfekete mélységét tükrözte, beleolvadt az éjszakai félhomályba. A konyhában égő kislámpa hideg fénye megcsillant ezüstszürke sörényén, ahogy kibontva a vállára omlott.

Izzadság csorgott végig a hátamon. Elfelejtettem levegőt venni. Lassan hátráltam, míg neki nem ütköztem a dohányzóasztalnak. Semmi más nem érdekelt, csak hogy minél távolabb kerüljek tőle.

Felléptem a falapra. Tudtam, hogy mögöttem ott az ablak.

Ha újra fel tudnám tölteni magam, kitörhetnék. Talán még lenne esélyem eltűnni.

– Nincs értelme ellenállni – szólalt meg.

Pengeéles határozottsága mozdulatlanságra kényszerített.

– Nem fogom… olyan könnyen megadni magam – mordultam rá, bár a hangom megremegett. A félelem és a düh egyszerre feszített belülről.

Az egész testét övező, fehér liántetoválásai felfénylettek. Vakító ragyogással árasztották el a helyiséget egy pillanatra, mint ezernyi világító kígyó. Mozogtak, kanyarogtak a felsőtestén, amit nem fedett póló vagy ing. Hunyorognom kellett.

A szemét sem takarta a megszokott fásli. Fénylő, fűzöld tekintete rám szegeződött. Úgy izzott, mint két élő ékkő. Marcus vak volt, mégis többet látott, mint bárki más ezen a világon.

A testtartásából láttam, gondolkodik. Könnyedén összefonta a karját, lazán az ajtófélfának döntötte a vállát. Nem rövidítette meg a kettőnk közötti távolságot.

Ebből még lehet egy kis esélyem.

– Reméltem. A konokságod mit sem változott. – Pimasz mosolya máskor megolvasztott volna. Most csak gombóc nőtt a torkomban tőle.

Gondosan karbantartott szakálla körülölelte a száját. A lábán szakadt farmer, és a megszokott katonai surranó.

Ennyi elég belőle. Több is, mint kellett.

– Menj el, amíg még megteheted – szűrtem a fogaim között hidegen.

A mérhetetlen hite, hogy könnyedén elbánik velem, egyre jobban dühített. Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy egyszerű menet leszek.

Most nem.

A mester és a tanítvány. Milyen ironikus. Nemrég pont egy ilyen filmet néztem. Ott a tanítvány győzött. Nekem viszont szemernyi esélyem sem volt ellene. A vesztesek nyugalmával vettem fel a harcot. Csak abban reménykedtem, el tudom majd terelni a figyelmét. Valamivel.

Megfontoltan lépkedtem hátra, miközben kétségbeesetten próbáltam kitalálni valamit. Elemében volt.

Talán ez okozza majd a vesztét is. Mindig sokra becsülte önmagát.

Egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetem. Égett a szemem.

Nem hagyott időt.

Követhetetlen sebességgel mozdult. Az utolsó pillanatban sikerült félreugranom. Ügyetlenül csattantam a falnak, minden levegőm elfogyott. Még láttam, ahogy utánam nyúl, de nem ért el.

Mély levegőt vettem. Kínzó nyilallás futott végig rajtam. A vállam zsibbadt. Nem uraltam tökéletesen az erőmet. De nem volt más választásom.

A dühömet, a félelmemet használtam, hogy előcsaljam a mágiát, ami hozzám tartozott.

Nem vihet vissza! Nem akarok ott élni tovább! Elég volt a baromságokból!

Egyre sűrűsödő, indigólila füst gomolygott körülöttem, mások számára láthatatlanul. Nekem sosem volt az. Mindig láttam, éreztem a sűrűségét, az irányát. Akaratom szerint formálhattam, ha volt hozzá elég türelmem.

Felemeltem a kezem, a sötét ködbe markoltam. Összpontosítottam.

Marcus felvont szemöldökkel lépett utánam, de addigra ostorként csaptam felé a füstből szőtt erővel.

Nem ugrott el időben. A csapás elérte a lábát. Megrogyott, tenyerét a falnak támasztotta.

– Csak tanultál valamit. – Izgatottan csengett a hangja. A hideg futkosott a hátamon tőle.

A testét borító tetoválások megmozdultak. Kígyóként tekeredtek a karjára, majd megvastagodva tüskékké torzultak. Vaskos, tűhegyes tövisek borították el mindkét alkarját.

Rám vetette magát.

A mágiám szertefoszlott. Felkaptam a karom, hogy az arcomat védjem. A tövisek felszántották a bőröm. Felsikítottam. A fájdalom hirtelen és égető volt.

Ösztönből mozdultam és rúgtam az oldalába. A lábfejem a bordáin csattant. Megcsúsztam, a földre estem, majd azonnal oldalra gurultam, mielőtt teljes testével rám nehezedhetett volna, a padlóhoz szorítva.

– Csak hagyj elmenni, kérlek – nyöszörögtem, féltérdre ereszkedve.

Letéptem a hálóingem alját amíg még akadt időm, és mindkét karomra szorítottam belőle egy-egy csíkot. A vágások nem voltak mélyek, de a vérem a földre csöpögött. Ha Marcus mérgező növényei is játékban voltak, egyetlen karcolás is végzetes lehetett.

– Tudod, hogy nem tehetem – mondta, miközben feltápászkodott. – Még most is feladhatod. Nem akarok túl nagy kárt tenni benned. Tudod…

– Persze. Ahogy sosem akartál! – vágtam a szavába.

A gyűlölet köddé sűrűsödött a fejemben. Köpni akartam, de a szám túlságosan kiszáradt.

Kétségbeesetten kerestem valamit, amit fegyverként használhatnék. Csak időre volt szükségem. Néhány szóra. Egyetlen esélyre. Mágiával nem győzhettem. Ahhoz még kevés voltam.

– A fájdalom megtanít gondolkodni és cselekedni – lépett felém az oldalára nyomva a tenyerét.

Legalább neki is fáj egy kicsit.

Láttam, hogy a tekintete ugyanarra mozdul, amerre az enyém. Az eldőlt állólámpa felé. Az ajtó mellett hevert, alig néhány méterre, de Marcus az utamban volt.

– És megerősít – tettem hozzá mellékesen, majd hirtelen megindultam a lámpa irányába.

A hajamnál fogva rántott vissza. A földre nyomott. A hátamba térdelt, súlya kegyetlenül préselt a földhöz. A tüskék eltűntek a karjáról. Helyükön egyetlen éles penge jelent meg. Hófehér, virágmintás tőr. Rózsákkal befuttatva. Mindig ehhez tért vissza. A kedvencéhez.

Hátrahúzta a fejem, a torkomhoz illesztette. A hűvös érintéstől reszkettem. Kapkodtam a levegőt. Lenyeltem a feltörni vágyó sikolyt. Lehunytam a szemem. Nem akartam látni a győzelmét.

A nyakam sajgott. A gerincem mentén tompa zsibbadás lüktetett. A megnyúzott hálóruha nedvesen tapadt rám.

– Kár, hogy csak az elméletet tanultad meg – hajolt a fülemhez.

Hangja suttogássá halkult. A hajamat a csuklójára tekerte, feszesen tartotta a fejem.

– Add fel. Legyünk túl rajta.

Nem maradt más választásom. Újra a szél erejéhez nyúltam. Tüdőm határáig szívtam a levegőt. Szúrt, hasogatott, mintha belülről akarna szétszakítani. Mégis engedelmes volt. Átjárta a testem. Várt.

Mikor már Marcus a teljes súlyával rám nehezedett, egyetlen lökéssel szabadítottam fel a bennem lüktető erőt. A mágia ezernyi apró pengeként robbant ki belőlem, mint egy tomboló vihar.

Marcus megremegett. Elengedte a hajam. A tőr eltűnt a torkom elől.

Nem nyomta már a hátamat, nem éreztem a nehezét. Talpra pattantam, a kijárat felé vetettem magam.

Nem gondolkodtam.

Futottam.

A szabadság íze ott lebegett a számban.

Győztem!

A következő pillanatban a padlóra vágódtam, arccal előre. A vér fémes íze elöntötte a torkomat. Mozdulatlanul feküdtem. Szédültem. A hányinger hullámokban tört rám. Egyetlen izmom sem reagált. Lebénultam.

Sikítani akartam. A fejéhez vágni minden sérelmemet a múltból és az elkövetkezendő időkből is. Könnyek csordultak le az arcomon, érzékeltem a nedves csíkokat, amiket hagytak.

Az orrom tompán lüktetett. A számban összegyűlt a vér. Elbíztam magam. Fújtattam. Homályos tekintettel néztem a kijárat felé. A szabadság ott volt, karnyújtásnyira. Mégis szánalmasan vergődve hevertem a földön.

– Sohasem fogod megtanulni, hogy néha az apróságok fontosabbak a kerek egésznél.

Megfordított. Lehajolt, megemelte a bal lábamat, mintha egy oktatófilm szereplője lennék, és unott nyugalommal mutatta meg, miért veszítettem.

– A tested minden rezdülését érezned kell. Különben elbuksz.

Nem vigyorgott. Nem játszotta meg magát. A hangja kemény volt, és tárgyilagos. Ettől éreztem magam igazán nyomorultnak. Mintha az egész nem harc lett volna, csak egy elrontott gyakorlat.

Amikor megláttam a bokám köré tekeredett citromsárga virágokat, elakadt a lélegzetem. Döbbenten tátogtam magamban. Még a beszéd sem ment. Csak a tekintetemmel üzentem neki, mennyire gyűlölöm.

Az egyetlen dolog, ami torz büszkeséggel töltött el, a bőrén húzódó sebek látványa volt. Az én munkám. Néhány karcolás csak, de az enyémek.

Furcsa béke költözött belém. A fejem még kavargott, de az orrom már nem lüktetett annyira a padlóval való találkozás után.

– Szóval… feladod?

Fölém guggolt.

Mit mondhatnék?

Nem. Nem akartam feladni. Össze akartam szorítani a szemem szégyenemben, de képtelenség volt. Marcus csak hümmögött.

Ha kimegy a növény hatása, esküszöm, megbánod!

Megpróbáltam megmozdítani valamelyik végtagomat. Semmi.

– Remek. A hallgatás beleegyezés! – csapta össze a kezét az arcom előtt, szinte teátrálisan.

Nemet akartam inteni, de mire felfogtam, mi történik, már fel is kelt. A hónom alá nyúlt, és felrántott a földről. Minden porcikám menekülni akart. Eltűnni. Megszűnni létezni.

Eressz el! Hagyj békén vagy ölj meg! Nem megyek vissza! Nem akarok!

A vállára dobott. Csak morogni tudtam. Úgy lógtam rajta, mint egy rongybaba. A lábamat biztos kézzel fogta, nem rángatott. Meglepően óvatos volt. Már ha eltekintünk attól, hogy megbénított, megsebesített, és még csak szóhoz sem hagyott jutni.

Bizsergés futott végig rajtam mikor elindult velem. A bénulás nem volt tartós. Gyűlöltem érte, de legalább beszélni tudtam, miután erőlködve többször kinyitottam, becsuktam a számat.

– Nem egyeztem bele semmibe! Nem akarok visszamenni! Marcus! Hagyj békén! – tört ki belőlem minden dühöm, miközben a testem még mindig nem engedelmeskedett rendesen.

– A Tanács küldött – felelte ridegen. – És vissza foglak vinni.

Soha nem volt alku tárgya a szabadságom. Ezt én is pontosan tudtam. Mégsem akartam feladni.

Olyan sokáig bírtam egyedül.

Büszke voltam magamra. Ez az érzés azonban nem tarthatott sokáig.

Mindig ott volt bennem a tudat, hogy egyszer rám találnak. Arra viszont nem gondoltam, hogy az a valaki pont Marcus lesz.

Dobott rajtam egyet. A gyomrom felkavarodott, amikor a válla megnyomta a hasam. A fejem a hátára lógott. Minden porcikám tiltakozott a pozíció ellen. A vérző karom egyre jobban szúrt. A nyöszörgésem hidegen pattant le róla.

Egy autó kereke villant a látómezőm szélén. Addig csak a padlót, a betört ajtó maradékát és a házhoz vezető murvát láttam. A bénító hatás még nem múlt el teljesen, a fejemet sem tudtam megemelni rendesen.

– Le merem fogadni, hogy nem veszed észre azt, ami a szemed előtt van – morogtam az orrom alatt. – Az Origen nem olyan, mint amilyennek megismertük.

– Ó, kislány – nevetett fel. – Még a felét sem láttad a dolgoknak.

Nem értettem pontosan, mire céloz. De sejtettem.

Marcus vadászként túl sok időt töltött a Tanács közelében. Már amikor eltűrték egymást. A munkája kulcsfontosságú volt a klánok között: ő találta meg az eltévedt lelkeket, azokat, akiknek nem maradt helyük a világ rendjében. A piócalelkek kegyetlenek voltak. Szörnyűek.

Én viszont láttam és hallottam olyan dolgokat, amikről talán ő mit sem tudott. És nem is kötöttem az orrára.

Még.

Biztos voltam benne, nemsokára én is megízlelem, mit rejtenek a klánok legsötétebb bugyrai.

Kinyitotta az ajtót, majd bevágott az anyósülésre. Elharaptam a nyelvem; a szám szélén folyt ki a vér. A biztonság kedvéért, fehér indái körbetekeredtek rajtam. Hiába múlt el már a bénulás nagy része, mozdulni alig tudtam.

A fejem koppant a sebváltón, ahogy beljebb lökött.

Mielőtt becsapta volna az ajtót, sikerült annyira mozgásra bírni a testem, hogy felé rúgjak. Ha jól céloztam, gyomorszájon találtam.

Egy pillanatra megtorpant.

Jól céloztam.

Lenézett rám, majd olyan gonosz mosolyra húzta a száját, amitől megfagyott bennem a vér. Tudtam, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni.

Felemelte a mutatóujját, ciccegve megrázta a fejét, mint aki egy rossz gyereket int rendre, aztán átsétált a másik oldalra, és beült a vezetőülésbe.

– Marcus, én...

– Egy szót se többet, Lina, különben a kocsi után kötlek!

Hallottam, ahogy a kerekek felkaparták a murvát, mikor elhajtottunk.

A ház – az egyetlen hely, ahol egy pillanatra biztonságban lehettem volna –, mögöttünk maradt; és vele együtt minden, ami a szabad akaratom emlékét őrizte.