Festett Hazugságok: 2. Lilian - Elátkozott nap és Mr. Idegen

 

A vihar mindig sötét és sűrű. Akárhonnan fúj a szél, a jeges borzongás, amit magával hoz, mélyen bekúszik a kabát alá, ahogy a dörgés hangja is lecsúszik a gerinc mentén, egészen a csontokig. De amikor végre elvonul, új lehetőségek nyílnak.

Ez a nap is szólhatott volna az új lehetőségekről.

 

Már az egyetemre menet éreztem az eső szagát a levegőben. Persze nem vittem magammal a koleszos esernyőt, amit Lizi ajánlott fel. Kár, hogy csak utólag vagyok okos.

Az egész nap el volt átkozva! Lemaradtam az óráimról, mert Lizi kitalálta, hogy próbáljuk ki azt az új festővásznat, amit Brazíliából rendelt. Ő órákon át áradozott róla, én meg semmi különbséget nem láttam a boltban kaphatóhoz képest. Addig nyaggatott, míg minden mást elfelejtettem, és végül dühösen vágtam neki az útnak hazafelé.

Már egy hete Lizi nyakán lógtam a koliban. A saját lakásom túl messze volt – legalábbis szerintem. Próbáltam szobát szerezni, de persze, mint környékbelit, elutasítottak. Micsoda logika ez is? 2025-ben még könyörögnöm kell? Oké, aláírom, még is csak jobban jár annak, aki kétszáz kilométert utazik az egyetemre. De tizenhét szoba áll üresen, egyet oda is adhatnának nekem, nem?

A Pop Kávézóhoz érve beugrottam köszönni Marinának. Pár hónapot dolgoztam neki és mindig szívesen csacsogtam el vele az időt. Ha már ott voltam, megittam egy csodás, csokis cappuccinót is. És ez lett a vesztem. Én és az édesszájúságom!

Mire kiélveztem az utolsó kortyot, leszakadt az ég. Előbb csak csepegett, aztán mintha dézsából öntötték volna. És persze jött a zárás. Marina kocsival ment haza, én meg rohanhattam a sárban a tűsarkúban, mint valami szerencsétlen, botladozó tyúk.

A lépcsőházban megpillantottam Ricet és egy idegent. Soha nem láttam még a férfit. Nem is érdekelt volna, ha nem mér végig úgy, mint egy éhes hiéna. Olyan sötét, grafitszürke szemei voltak, hogy nem bírtam tartani a szemkontaktust. Épp csak végigfutott rajta a pillantásom. Szkenneltem. Jó kislány módjára.

Az öltöny, ami rátapadt a testére, szépen kiemelte az alakját. Nem volt kigyúrva, mint az egyetemi vadállatok többsége – inkább szálkásnak mondanám. A fekete haja és a pár napos borosta elég volt ahhoz, hogy lángra kapjon a fejem. Helyes volt, én meg csuromvizes.

Csak akkor tudatosult bennem, mit is lát, amikor megfordult, és Ric odasúgta nekem, egy pimasz vigyorral a fején:

– Te, Lil… ez már simán vizes póló-verseny.

Ez ő, egy jó fej kölyök, aki sokáig csapta nekem a szelet, míg ki nem derült, hogy van köztünk hat év korkülönbség. Rá is vágtam egyet Ric fejére, miközben az idegen férfi hátát figyeltem eltűnni a lépcsőfordulóban. Annyi se volt bennem, hogy köszönjek neki. Szép volt, Lilian! Jó nagy bunkónak nézhet.

– Legközelebb ilyet mondasz, megskalpollak – mormogtam halkan.

Ric vigyorogva nyomott egy puszit az arcomra, amitől én is elmosolyodtam. Aranyos srácnak tartottam.

– Nyugi, legközelebb én is csak úgy fogom bámulni az ikreket, ahogy az a faszi csinálta. Félszemmel, sutyiban – bökött állával a lépcső felé és elkerekedett szemekkel nézett a melleim közé.

– Na jól van – fintorodtam el, bár az arcom vörösségét, ha akartam volna se tudom elrejteni. Összehúztam magamon a kabátot inkább. – Húzzál haza kölyök és nézz pornót, mint minden rendes korodbeli – legyintettem felé.

– Igenis, anyuci! – hajolt meg drámai sóhajjal.

Nevetve köszöntem el a deszkás barátomtól, aztán megindultam felfelé a lakásomhoz. Félúton lekaptam a cipőmet, akkora zajt csapott, szerintem a holtak is felébredtek tőle. A kulccsal bénáztam egy sort, ettől megizzadtam, úgyhogy a kabát is lekerült rólam.

Ahogy végre beléptem, adtam magamnak egy szusszanásnyi időt az ajtónak dőlve.

A nappaliba sétáltam. Épp le akartam dobni elfáradt testemet a kanapéra, amikor a szemem sarkában, az ablakban megpillantottam a szürke szemű férfit. Megállt bennem az ütő.

Engem nézett és úgy tűnt nevetni készül. Mezítláb volt. Cukinak tűnt, ahogy az öltönynadrág szára rálógott a lábfejére. Akaratlanul is elmosolyodtam. Aztán feleszméltem és belém hasított a tudat:

– Hé, várjunk csak! Ő most kukkol? – motyogtam magam elé, mint egy félnótás.

Eldobtam mindent, ami a kezemben volt, és a függönyhöz léptem. Azért nem akartam teljesen paraszt se lenni vele.

– Szia! – tátogtam, miközben integettem, majd gyors mozdulattal berántottam a sötétítőt. Égtem, mint a pokol, de hát egy szava sem lehetett, én próbálkoztam.

A nagy izgalom után, leültem a laptop elé, bekapcsoltam valami zenét. Dolgoznom kellett volna, de már két hete nem kaptam semmi érdemi hírt az utazási irodától. Jött pár e-mail az új rendszerről, arról, hogy majd mennyivel megdobja a weboldal látogatottságát, de nem igazán érdekelt. Az ideiglenes állásom olyan, mint a pasijaim: „egyszer volt, hol nem volt”.

Hátradőltem kényelmesen. Válaszoltam annak, akinek muszáj volt. Kinyújtottam a lábaimat, és akkor jöttem rá, hogy még mindig a vizes ruhában ültem. Egyszer a fejemet is elhagyom!

Öregesen keltem fel, elgémberedtek a végtagjaim. Felkaptam a földről a már félig bedohosodott kabátomat meg a cipőket, aztán a fürdő felé vettem az irányt. Hallottam, hogy csipog a laptop – új üzenet érkezett –, de nem érdekelt.

Lepakoltam a cuccaimat, levetkőztem, és bedobtam egy adag mosást is, ha már úgyis elhanyagoltam mindent a lakásban. Hónapok óta inkább az egyetem koleszében töltöttem az időm javát, Lizi mellett, mint a saját kuckómban. Egyedül nem éreztem magam annyira jól. Volt bennem egy adag szorongás, főleg, ha léptek zaja társult a lépcsőházban hozzá. Néha a rossz emlékek újra felszínre akartak törni, de mindig sikerült elnyomnom egy pohár borral vagy egy jó kis zenével.

A régi mosógép fülsiketítően indult el. Gyűlöltem ezt a helyet. Még az exemtől maradt rám, de nem szívesen töltöttem itt az időt. Minden rá emlékeztetett. Pedig három éve meghalt. Mégis összeszorult a szívem, ahogy eszembe jutott. Nem hiába akartam inkább a koleszba beköltözni.

Sóhajtva engedtem meg a vizet, majd leültem a rozoga kád szélére. Morgan miatt jártam művészeti szakra az egyetemen. Ő erősködött, hogy menjek, hogy csináljam. Igaza volt. Mindig is jó voltam festésben, rajzban, az ilyen-olyan kézműves vacakokban. Ő küldte el a jelentkezésemet is az egyetemre. Aztán vele együtt örültem, amikor megjött a válasz. Kifizette az egész tanévet, hiába ellenkeztem. Végül az egész egyetemi képzést is finanszírozta. Kiderült, hogy tényleg ezt akarom csinálni. Aztán...

A mosógép akkorát ugrott, hogy kinyílt az ajtaja, és saját életre kelt. Ijedten kaptam fel a felmosót. Mindig elfelejtem: ki kell támasztani az ajtaját!

– Ne már, legalább te viselkedj! – ripakodtam rá, de csak csúfondárosan zörgött, mintha kinevetne. Kapott a tetejére pár koppintást, aztán egy-két perc múlva már csak magában röhöghetett rajtam.

Zilált hajam a szemembe lógott. Vizes voltam, de már nem számított. A tükör felé fordulva végigsimítottam – megszokásból –, a hegemen, majd beültem a kádba.

A meleg víz pillanatok alatt elnyomott. Már csak egy gyertya és egy pohár bor hiányzott volna, de túl csóró voltam ezekhez a szinte már luxuscikkekhez.

Lehunytam a szemem. Még álmot is láttam:

 

Egy sikátorban futottam. A ruhám szakadtan lógott rajtam, a karomon vér csordogált. Kínzó, lüktető fájdalom verte a testem, de nem állhattam meg. Mély, morgó hang követett. Ugatott is? Nem, az csak a távolból felhangzó kutyák csaholása volt.

Az utcai lámpák groteszk árnyakat festettek elém. Zihálásom törte meg a néha beálló csendet. Úgy zúgott a fülem, hogy egy dallamot is kihallottam belőle. A szívem ki akart robbanni a mellkasomból.

Nem tudtam pontosan, mi elől menekülök. A félelem a gerincem mentén szúrt végig, a tarkómig futott, majd libabőrként ült meg rajtam.

– Fuss, fuss, kicsi pillangó… – hallottam meg közvetlenül a fülem mellett egy suttogást.

Megtorpantam. Fuldokoltam. A tüdőm sajgott a kapkodó levegővételtől. A lábaim zsibbadtak. Megrogytam, és a földre zuhantam.

– Nem! – sikoltottam a sötétségbe.

Nem láttam mást, csak az árnyak mozgását. Hol emberi, hol démoni alakot öltöttek – vagy talán ugyanaz volt mind. Nem tudtam megmondani. Könnyeim elhomályosították a látásom, és csak akkor vettem észre, hogy sírok, mikor már égették az arcomat.

Két karomra támaszkodva kúsztam a hideg talajon. Mellemet gyötörte a nyirkos föld, könyökeim lehorzsolódtak. A lábamat végképp nem éreztem. Mintha csak lifegő csonkokat húztam volna magam után.

A következő pillanatban éles szúrás hasított a hátamba. Hörögve üvöltöttem fel a kietlen utcán. A számban megéreztem saját vérem fémes ízét. Szédültem, alig kaptam levegőt. Végül minden elsötétült.

Az utolsó kép, hogy a saját testem mellett állok. Valaki a hátamban kést forgat, artikulátlanul röhög, miközben tépi a ruhát a halott testemről. Aztán felém fordul. Csak a széles vigyorát pillantottam meg, és…

 

Arra riadtam fel, hogy a fülemet kettévágva hasít bele a mosógép lejártát jelző hang.

– Baszki, elaludtam! – néztem az ajtó fölött lévő órára.

Remegtem a látottaktól, mantráztam magamban, hogy ez csak álom volt. Egy rémes, valóságosnak tűnő álom. Olyan, ami már régóta kergetett, amitől folyton bennem ólálkodott a félelem tompa lüktetése.

A magam megnyugtatására körbenéztem a fürdőben: a guszta, libafoszöld falakat már automatikusan elengedtem, de határozottan jólesett látni. Lelki szemeim előtt megjelent a lakás összes bohókás bútorzata, amik miatt máskor csak fintorogtam.

Kifújtam, majd belélegeztem a levegőt. Lassan. Az agyam zsongott. Előttem táncoltak az álomképek. Még hosszú percekig reszkettem, már magam sem tudom miért. Mindig éjjel, mikor nagyon magányosnak éreztem magam, akkor érkeztek a rémálmok. De miután elhalványodtak és a szívverésem is kezdett monoton, nyugodt ütemet felvenni, jobban lettem.

Néha az embernek épp azok a dolgok tudják elterelni a figyelmét, amiket ki nem állhat.

Gyorsan átmostam magam. Kipattantam a kádból – amennyire engedte a felmosónyél –, és a tükör elé léptem, hogy elmerüljek a rutinos készülődésben.

A vizet nem engedtem le. Spórolni kellett. Csak az egyetemet fizették ki helyettem, nem a lakbért. Így szégyen ide vagy oda, legalább volt mivel leöblíteni a vécét. Az unikornisos vödröt kimondottan emiatt vettem. Hát annyira cuki, mintha a szarvából pisilne!

– Ha anyámék látnának, már rég hazavittek volna – sóhajtottam fel, miután mindennel elkészültem, és kiszedtem a ruhákat is a gépből.

Pontosan ezért nem engedtem soha, hogy meglátogassanak. Úgy éltem, mint egy lecsúszott egyetemista. Ahogy mindenki más az ismeretségi körömből.

Kezemben a lavórral sétáltam ki a nappaliba. Nem volt rajtam semmi, úgyhogy nem is bántam, hogy elhúztam a függönyt. Halkan letettem a méretes súlyt a földre, és settenkedtem, mintha bárki is meghallhatná a lépteimet. Az ablakhoz csoszogtam, kisujjamat beakasztottam a sötétítőbe, majd oldalra húztam.

– Ki is a kukkoló? – szidtam magam félhangosan, de azonnal a szám elé kaptam a kezem.

Már nem állt az ablakban a férfi. Helyette a kanapén ült, háttal az üvegnek. Egyik kezét lazán a támlára helyezve iszogatott. Még azt is láttam, hogy a tévében… hegedűkoncertet néz?

– Vagy rohadt öreg, vagy valahol eltévedt a barokk korban – kuncogtam, bár a saját fülem szerint is elég gúnyosnak hatott a megjegyzés.

A tarkóján egy tetoválás díszelgett. Tehát nem valami ősi vámpír. Kár! Nem tudtam kivenni teljesen, de mintha egy levél – talán hársfa –, lett volna.

Az üvegben láttam a saját fejemet, ahogy hunyorogva figyelek, de hamar a torkomra forrt minden szó, amit még mondtam volna. Felém fordult. Olyan gyorsan rántottam el a kezem, hogy csak a hülye nem vette volna észre a kukkolásomat.