Bevezető: Marcus

 

A földön elterülő fehérség tovább nyúlt, mint a látóhatár. Ezernyi színű és formájú fa hajladozott a mágia keltette szellőben. Mind külön ritmusra lélegeztek.

A levegő hidegen kavargott körülöttem. A vidék kietlennek tűnt, de jól tudtam, a látszat csal.

Friss, édeskés illat tolakodott az orromba. Valahol egy virágos rét készült létrejönni. A vizes föld aromája régi emlékeket ébresztett bennem.

Nem hallottam semmit, csak a szívem dobolt a fülemben ütemesen. Már órák óta jártam a helyet. Ismertem, mint a tenyeremet, mégsem leltem rá arra, amiért elindultam.

Régen kelletlenül léptem a Ködfátyolba. Évek teltek el, mire rájöttem, valami megnyugtató érzés vesz körül, mikor céltalanul bolyongok benne.

Egyenesen abba az irányba meneteltem, ahonnan az energiákat éreztem.

Az idő, mintha eljárt volna felettem, mégis mentem tovább. Mióta mindent tudtam, a saját módszeremmel akartam segíteni. Elsősorban magamon.

Hosszú séta után megláttam őt.

Koszos, lávavörös haja csatakosan lógott az arcába, ahogy térdre borulva roskadt a földre. Ruhái szakadtan csüngtek rajta. Megtépázott karjából vér folyt a talajra, majd kisebb tócsába gyűlt alatta. A homlokán mély vágás éktelenkedett; karmazsin szín borította be a bőrét, végig a feje jobb oldalán. Az egész teste remegett.

Az energia - az a veszélyes, émelyítően szürke köd -, ami körülötte kavargott, rám nehezedett. A mellkasom összeszorult, alig kaptam levegőt. Úgy vonzotta magába a mágiát, akár egy könyörtelen vákuum.

Óvatosan közeledtem felé. Lassan, egyenletesen lélegeztem. Nem mentem túl közel. Tartottam a távolságot. A saját érdekemben.

– Tudod egyáltalán, mire készülsz valójában, Ric? – kérdeztem, miközben rosszallóan megráztam a fejem.

A szavaim súlyát éreztetni akartam vele, de ahogy rám emelte a tekintetét, az arca csak elszántságot tükrözött.

Összevonta a szemöldökét, én pedig közelebb léptem. Leguggoltam mellé, óvatosan a vállára tettem a kezem.

– Tudom jól… de nincs más megoldás – ingott meg egy pillanatra a hangja.

– Hol vannak? – kérdeztem izgatottan.

Körbenéztem. Nem láttam semmit. Éreztem, a közelben őket. A levegő tele volt velük, mégsem találtam semmiféle nyomot, ami rájuk utalt volna.

Ideges rándulás futott végig rajtam. A hideg felkúszott a gerincemen, egészen a tarkómig. Mintha ezernyi pillantás nehezedett volna rám.

– Te nem látod őket? – kérdezte döbbenten. Felállt, majd lassan körbefordult. – Hiszen itt vannak. Több százan… vagy ezren is! – mutatott a semmibe körülöttünk.

– Ric, ne csináld! – sürgettem. – Szedd össze magad, és húzzunk el innen!

Tudtam, valami nincs rendben. Az erőm sem engedelmeskedett rendesen; túl sok mágia nyomta el, túl sűrű volt körülöttünk a tér.

– Védd meg őket! – üvöltötte a ruhámba kapva. – Vedd le róluk az álarcot, és ne csak magadra gondolj végre!

A következő pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a területet. Szélvihar csapott fel, és a semmiből olyan mágikus hullám zúdult ránk, hogy Ric testén kés vágások tucatjai nyíltak fel egyszerre.

– Menj, Marcus!

Szürke tekintetében düh, félelem és fájdalom villant. Magára erőltetett egy mosolyt, de az többet mondott mindennél: tisztában volt azzal, nem fogja túlélni.

Megragadtam a vállát, de maradék erejével ellökött magától. Megingottam, majd hanyatt estem. Felkaptam a karom, hogy kivédjem a bűvös füstöt, amivel eltaszított, de nem sikerült időben védelmet vonnom magamra. Az erő a hátamon csúsztatva lökött egyre messzebb.

Amikor a szél alábbhagyott, felpattantam és rohanni kezdtem vissza. Hiába. A szürke, fojtogató gomolygás láthatatlan mezőt vont közénk, majd teljesen kizárt.

– Ric! Ric, eressz be! – ütöttem a falat, ordítottam a nevét.

Nem jutottam át. Nem tehettem semmit.

Egy rövid pillanatra új energia fénylett fel. Erős kék és vörös fény hasított végig az egész köd búrán belül.

Amikor a villanás eltűnt, olyat láttam, amit addig még soha.

Néhány másodperccel később egy fénygömb csapódott a falnak. Engem pedig kitaszított magából a Ködfátyol.