Festett Hazugságok: 1. Dominic - Észre sem vesz

Kedvelem a viharokat. Elmossák a könnyeket, elnyomják a beszédet. A villámok megmutatják, ami máskor a sötétben maradna. A dörgés pedig elrejti az éles sikolyokat.

Minden vihar jó valamire. A mostani is tökéletesnek tűnt.

 

A lépcsőházba lépve koromsötétnek látszott minden. Nyomasztó, fullasztó dögszag terjengett a nyitva hagyott lerakó miatt. Orrfacsaró szemétszag, ami alattomosan beleette magát a ruhákba. A poros bérház csodái és az elmaradhatatlan légkör szinte fejbe vágtak. Nem segített az unalmas szürke falak egyhangúsága sem. A nyikorgó lift ajtaja és a betörő huzat csak rá tett egy lapáttal.

Kellett néhány másodperc, mire a szemem hozzászokott a lámpa halvány neonfényéhez.

A sarokban egy fiatal srác törölgette a gördeszkáját. Épp csak rápillantottam. Fáradtnak éreztem a tekintetem. Éppen csak lusta, lapos pislogásra futotta.

Ő is csuromvizes volt, akárcsak én. Engem nem zavart, ő viszont az orra alatt káromkodott. Nem döntöttem el, sajnáljam-e, vagy inkább szórakozzak rajta, ezért inkább elfordítottam a figyelmem róla.

A postaládához léptem. Megint tele volt felesleges szórólapokkal, amiknek a csücskei kilátszottak. A kulcsom csörgése törte meg a csendet. Még a fiú is elhallgatott. Jól tette. Úgy gondolom, minden trágárságnak megvan a maga ideje és helye.

Odakint nagyot dörrent az ég. A bejárati ajtó is beleremegett. Az utcafront felé fordulva láttam, ahogy a víz maga alá temeti a betont. Épp időben értem haza. Talán jobb lett volna bent maradni a megbeszélés végéig, de már rettenetesen untam. Az igazgatóság úgysem mondott semmi érdemlegeset, amit eddig ne tudtam volna magamtól is.

Kinyitottam a kis fémdobozt, és kivettem a papírokat. Néhányra vetettem egy futó pillantást, aztán egyenesen a kukába dobtam őket. Egyik sem foglalkoztatott igazán. Hosszú távon végképp nem.

Két levél szólt a nevemre, és ezek már felkeltették az érdeklődésemet. Az egyik Új-Zélandról jött, a másik Portugáliából. A technika csodái ellenére ezek az üzenetek továbbra is papíron érkeztek. A levelezőtársaim ragaszkodtak ehhez a formához. Néha öregnek éreztem magam emiatt, de volt benne valami különös báj, hogy így beszélgettünk. Nem mindig a könnyebb út a jobb. Van, amikor a hosszas várakozás sokkal felemelőbb élményt ad.

Épp a lépcső felé indultam, amikor meghallottam, hogy nyílik a kapu. A kintről beszűrődő, berregő hang élesen vágott a fülembe, egy pillanatra le is hunytam a szemem. Csak megszokásból fordultam meg.

Először egy rövid, de annál kócosabb, mézszőke haj tűnt fel. Őt is rendesen elkapta az eső. Úgy rázta meg a fejét, mint egy ázott kiskutya. Az arcát még nem fordította felém, de már így is érdekesebbnek tűnt, mint a sok felesleges reklámújság a postám között.

– Szia, Ric. Te is megkaptad a nyakadba, mi? – szólalt meg végül. A hangja lágyan mély volt, egy jazz-énekessel simán versenyre kelhetett volna. Kellemesen dallamos.

Nem hozzám szólt. Még csak észre sem vett, hanem átnézett rajtam. A félig mögöttem álló srácnak beszélt. Zavarnia kellett volna, de nem foglalkoztatott. Nem szokásom egy társaság központjává válni, ha nincs vele célom.

– Ja. Szar idő van – hagyta ennyiben Ric, majd a lány felé sétált. Egy pillanatra rám nézett, de nem különösebben törődött velem, ahogy a szőke loboncos sem.

Nem terveztem sokáig időzni. A hűvös víz kellemetlenül csorgott végig a gerincem mentén. Az öltönyöm rám tapadt, a nyakkendő kezdett fojtogatni. Én mégsem áztam el úgy, mint a fiatal lány, aki ledobta a táskáját a földre, és némán fújtatott.

Épp megfordultam volna, amikor a szőkeség szétnyitotta magán a hosszú, barna kabátot, amit egy vékony öv tartott össze. A ballonkabátban jóval nagyobbnak látszott, alatta viszont fehér szoknya és hozzá illő magas nyakú, hosszú ujjú blúz feszült a testére.

Vékony derekán a kiengedett öv lazán lengett. A felső teljesen átnedvesedett, és pontosan kirajzolódott alatta a világos, csipkés melltartó, ami nem sokat hagyott volna a képzeletre. Szélesebb csípője minden lépésnél finoman ringott, miközben próbálta kicsavarni a vizet a ruhájából, teljesen hiába.

Ahogy pár lépést tett, meghallottam a cipősarok koppanását, a tekintetem pedig lejjebb siklott. Finoman barnult bőrét vékony, pezsgőszínű harisnya fedte, bár helyenként már felfutott az anyag. Nem lehetett könnyű napja, legalábbis a látvány ezt sugallta.

– Nekem mondod? Elázott mindenem – jegyezte meg a fiúnak, és ezzel kizökkentett a mélázásomból. Pedig épp a kecses lábfejét figyeltem volna tovább a cipőben. Így viszont végre az arcát is szemügyre vehettem.

Egyetlen mozdulattal söpörte ki a szemébe hulló arany tincseket. Gyönyörűen csillogó, ezüst – már-már fehérbe hajló –, bosszús szempár villant rám futólag. A kis fitos orra és a kopott vörös rúzs, kiemelte az arcán lévő halvány szeplőket, amiket nem takart sem alapozó, sem korrektor. Szinte festői szépséget sugárzott.

A jobb oldali arcélét azonban egy hosszú, egyenes vágás szelte végig a halántéktól egészen az álla vonaláig.

Még elmosolyodni sem maradt időm, máris elfordult. Talán egy pillanatra elöntötte a pír is, de gyorsan lesütötte a szemét. Édes.

Elnéztem volna még őt egy ideig, de dolgom volt. Hátat fordítottam. Felkaptattam a lépcsőkön, magam mögött hagyva a halk beszélgetés moraját.

A lakásomhoz érve, némi ügyetlenkedés után végre bejutottam. Azonnal lerúgtam a cipőt. A zakót lehámoztam a hátamról, és a konyha felé menet az egyik szék támlájára hajítottam. Pár perc múlva szép kis tócsa gyűlik majd alatta.

A fehér bőr kanapé nem hívogatott, pedig szívesen leültem volna. De eszem ágában sem volt vizes ruhában elfoglalni a kényelmes helyet. Inkább töltöttem egy pohár fehérbort.

Lehúztam a zoknit – amit a konyhából a fürdő felé menet egyszerűen a szennyesbe hajítottam –, és mezítláb sétáltam a nappali méretes ablakához. A plafontól padlóig érő panoráma ablakon keresztül mindent jól lehetett látni. Pont a szomszédos lakásra nézett. Mióta ideköltöztem, még egyszer sem vettem észre odaát senkit.

A saját lakásomban a szürke falakat különböző festmények borították: portrék, absztrakt képek és mások számára valószínűleg értelmetlen firkálmányok. Mind az én munkám.

Három hónapra vettem ki az ingatlant, de az „utazó képeimet” mindig magammal vittem. Szerencsehozó festmények, ha úgy tetszik.

A vásznak alatt húzódó fekete, apró szekrénysor kellemes kontrasztot adott a világos színek mellett. Kedveltem a minimalista stílust, de ugyanúgy értékeltem a vintage, loft vagy más irányzatokat is.

Az időm nagy részét itt töltöttem, hacsak nem sétáltam le a közeli Pop kávézóba. Ott minden rózsaszín, elektromos kék és élénksárga kavalkád volt. Nem az én világom, de a kávéjuk és a tenyérnyi teasüteményeik kiválóak. A kiszolgálás is elsőosztályú, ezért nem fintorogtam a vibráló színek és a zajos légkör miatt.

Unottan fordultam vissza az ablak felé, és egy lépést tettem az üveghez. A bort kortyolva megforgattam a szemem. Semmi új a nap alatt.

Jobb ötlet híján a szomszéd falra képzeltem egy elvont, kissé pszichedelikus képet, amit talán később megfesthetek, ha elunom az időt: egy gülüszemű béka épp kiugrik a légkondicionáló tetejére, amin éhes gombák sorakoznak sétabottal a kezükben, mintha kirándulni indulnának valahova.

Nem sikerült befejeznem a gondolatot. Hirtelen felvillant a lámpa a szomszédban. A hosszú ideje sötéten árválkodó lakás, fényárba borult. Az üveg tükrében megláttam, ahogy felvonom a szemöldököm.

Félrenyeltem a következő kortyot. Majdnem nevetés tört ki belőlem, de még sikerült elnyomnom.

A nappaliban ott állt ő – a kócos szőke haj, az ezüst szempár –, kezében csontfehér tűsarkú lógott, karján a kabát, és csak bámult rám megrökönyödve, odaátról.