Azora C. Shaet Stories

  A barátság sokszor semmibe vezető apróságokon bukik meg. Néha haraggal, néha csendben ér véget. Nem mindenki marad veled a viharban. A megbocsátás erény, de nem elég hozzá egyetlen ember. A legrosszabb pedig a féltékenység. Gyorsan jön, letarol, és ott hagy, mint egy kupac hamut.

  A lehetőségek tárháza végtelen. A kérdés az, hogy meg merjük-e tenni az első lépést, vagy inkább önként fulladunk bele a saját magunk ásott vermünkbe?

  Akkor a legrosszabb egy beszélgetés, amikor fogalmad sincs, hová fut ki. Ha közben még kényelmetlenül is érzed magad – mert mondjuk unikornisba csomagoltak és úgy festesz, mint egy szerencsétlen flúgos –, esélyed sincs javítani egy egyébként ígéretes helyzeten.

  Az ember előbb-utóbb rájön, hogy változtatnia kell az életén. Lehet, egy trauma kényszeríti rá, vagy csak egy egészségesebb gondolkodás iránti vágy. De mindig eljön az a pont, amikor már nem lehet ugyanúgy továbbmenni. A változás jó. De az út odáig… mindig nehéz.

  A vihar mindig sötét és sűrű. Akárhonnan fúj a szél, a jeges borzongás, amit magával hoz, mélyen bekúszik a kabát alá, ahogy a dörgés hangja is lecsúszik a gerinc mentén, egészen a csontokig. De amikor végre elvonul, új lehetőségek nyílnak. Ez a nap is szólhatott volna az új lehetőségekről.

Kedvelem a viharokat. Elmossák a könnyeket, elnyomják a beszédet. A villámok megmutatják, ami máskor a sötétben maradna. A dörgés pedig elrejti az éles sikolyokat. Minden vihar jó valamire. A mostani is tökéletesnek tűnt.

Nem azért írok, hogy alkossak, hanem azért, mert a szabadságot keresem. Az embernek sok minden gátat szab a való életben, de egy történetben, ezeket a szabályokat eltépheti, mint a súlyos láncokat. Szabadon gondolhat, láthat... és írhat.