Festett Hazugságok: 3. Dominic - Unalmas hétköznapok

 

Az ember előbb-utóbb rájön, hogy változtatnia kell az életén. Lehet, egy trauma kényszeríti rá, vagy csak egy egészségesebb gondolkodás iránti vágy. De mindig eljön az a pont, amikor már nem lehet ugyanúgy továbbmenni.

A változás jó. De az út odáig… mindig nehéz.

 

Ahogy integetett és elmosolyodott köszönéskor, egészen ártatlannak tűnt. Az elbújása – ritka alkalmak egyikeként –, már nevetésre késztetett. Bár előre sejtettem, hogy ez lesz a vége. Valószínűleg eszébe sem jutott, a lépcsőházi idegen akár a vele szemben lévő lakás tulajdonosa is lehet. A két üveg, alig pár méterre volt egymástól. Talán, ha kellőképpen elrugaszkodnék, át is tudnék ugrani.

Figyeltem a behúzott függönyt. Nem volt annyira vastag anyagból, hogy ne lássam a mozgolódó sziluettjét.

Hosszú ideig halogattam az életem fontos részeit. Nem azért, mert nem akartam megtenni valamit, hanem mert időre volt szükségem. Utánajárás, megismerés, megfigyelés. Vannak olyan helyzetek, amiket nem lehet elkapkodni. Az ember szeret törekedni a tökéletesre, és bár nem érhetjük el általában, még is megteszünk érte mindent, ha az tényleg fontos. Megtaláltam a saját ideális pillanatomat. Már csak türelem kellett és visszafogottság.

Elfogyott a bor, ami meg is langyosodott a kezemben. Nem volt sok dolgom – az igazgatóság válaszát vártam e-mailben. Az új állásom csak ideiglenesen kellett. Az egyetemi tanács nem akart alkalmazni, mert bőven meg van a létszám, de szerencsémre, az egyik tanár éppen kiesett hosszabb időre.

Hogy ne teljen üresen az idő, lezuhanyoztam, majd megvetettem az ágyat. Pedig rendezett volt, mint mindig. Az ember néha mániákusan ragaszkodik a rendhez maga körül. Én pontosan ilyen vagyok. Szeretem, ha minden ott van, ahol lennie kell. És általában el is érem, hogy így legyen.

A nappaliban ültem le, miután mindent megcsináltam. Magammal vittem a két levelezőtársamtól érkezett írást, pár üres lapot és egy tollat. Nem szoktam sokáig halogatni a választ. Ha a munka engedi, egy napon belül megírom.

Töltöttem magamnak még egy pohár bort, és kinyitottam az első levelet.

Hernandez megint mellékelt egy családi fotót. A feleségével és két lányával pózoltak rajta. Igazi kis boszorkányok. Legalábbis a leírása szerint. Rakoncátlan fekete fürtjeiket az anyjuktól, aranybarna szemüket az apjuktól örökölték. Fehér bőrükön néhol sötét foltok tarkították a könyökhajlatot és a térd alatti részeket – vitiligó miatt. Nem teljesen ugyanott volt mindkettőjükön, de akkor sem tagadhatták volna le, hogy ikrek.

Hernandez egy szörfdeszkát szorított magához a képen. A mosolya és barna bőre ugyanúgy sugárzott, mint a legutóbbi levélnél. A felesége viszont ezúttal a saját hasát ölelte.

– Gratulálok, talán végre fiú lesz. – Szarkasztikus hangomat szinte hallottam visszapattanni a falakról.

Félretettem a fotót, és a papírt vettem kézbe. Kényelmesen elhelyezkedtem az olvasáshoz. Kinyújtottam az egyik lábam, a másikat az asztal szélére támasztottam.

A szokásos rajongás fogadott, ahogy ecsetelte, mennyire gyönyörű Portugália. Mintha nem ott lakott volna már tíz éve. Megint írt pár sort a munkájáról: búvároktatóként dolgozott Nazaré-ban. Kedvenc sportja pedig a szörfözés volt.

Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor próbált elcsalni magához, de nem kedvelem Portugáliát. A hűvösebb helyeken érzem igazán jól magam. Persze mehettem volna télen is, de a meghívások mindig nyárra szóltak, én pedig illedelmesen visszautasítottam őket, minden alkalommal.

Kimondottan élveztem, hogy kizárólag levélben beszélgetünk. Sosem találkoztunk személyesen.

Hernandez eredetileg egy festményt próbált meg eladni a feketepiacon, de én hamar rátaláltam az árverésre. Akkoriban sokat jártam ilyen-olyan sötét ügyletek körül. Meg kellett szednem magam valamiből.

Jóval többet ajánlottam, mint amennyit ott kaphatott volna a képért. Később kiderült, az alkotás nem hamisítvány, így végül legalább a hétszeresét kerestem rajta.

Mint megtudtam, a családi házát elmosta egy sártenger, amit szökőár okozott. Földönfutó lett. A festmény volt az egyetlen tárgya, ami megmaradt és még néhány limlom, ami értéktelennek tűnt számára. Egy raktárban tartott mindent. Jó pénzt is keresett a kacatokkal.

Miután megvettem a képet, beszéltünk néhányszor telefonon, sőt videóhívásban is. Végül olyan viszony alakult ki köztünk, amit valamiféle barátságnak lehetne nevezni. Amikor elköltözött Portugáliába – a tőlem kapott pénzből –, már csak levelet írtunk egymásnak. Így alakult ki ez a szinte szertartásos, papíralapú kommunikáció.

Felkaptam a tollat, ittam egy korty bort – édes volt, kissé meleg is, de illett az estéhez –, és nekiálltam a válasznak. Nem siettem. Szeretek mindent alaposan átgondolni. Ha minden pontosan úgy halad, ahogy kell, én elégedett vagyok.

Bekapcsoltam a tévét, átkapcsolgattam néhány csatornát, míg végül megtaláltam a komolyzenei adást.

Sokan azt hiszik, hogy az efféle zene csak az öregeknek való. Talán igazuk is van. Többnyire az idősebb generáció hallgat Vivaldit, Schubertet vagy Brahmsot. De ezek a dallamok egészen el tudnak lazítani.

Kell hozzá egy bizonyos lelkiállapot, ebben nincs vita. De, amikor felcsendülnek az első hangok, és lehunyom a szemem, érzem a tél hideg simítását a bőrömön, a zsenge fű puhaságát a talpam alatt. A virágok illatát vagy a ropogó tűz füstös aromáját.

Soha nem voltam szentimentális típus, de a szüleim gyakran vittek operába, zenei előadásokra. Ez a vonzalom megmaradt. Csak kicsit csendesebb formában.

Egy kellemetlen, bizsergő érzés miatt – mintha figyelnének –, elfordítottam a fejem. Az ablak felé néztem, és még épp elcsíptem, ahogy a szomszéd lány visszarántotta a függönyt.

– Szóval most már észreveszel – morogtam magamnak széles mosollyal.

Nem húztam az időt, gyorsan befejeztem a válaszlevelet, majd lezártam a borítékot. Rólam alig készült fénykép életemben. Nem szerettem, ha fotóznak. Ha volt is, általában nem saját akaratomból történt, így ilyesmit nem tudtam mellékelni válaszul. Nem is igazán akartam volna.

Az új-zélandi barátom halálos betegsége egyenes üzenet volt: ez lesz az utolsó levele. Nekem mégsem rengette meg a világomat. Csak eggyel kevesebb ember, akivel levelezek. Magányos típus vagyok.

Van, amikor az egyedüllét fáj, kellemetlen gondolatokat szül. De eljön az a pont, amikor már inkább a saját csendjében pihen meg az ember, minthogy zajos tömegben létezzen.

Nem volt kérdés merre visz az utam ma éjszaka. Sok elintéznivaló dolgom volt még. Nem várhattam a sült galambot. Nekem kellett előkészíteni a sütőt hozzá.

Átöltöztem valami kényelmesebbe. A vékony szövetkabát melegen simult a hátamra.

Miután elkészültem, egy darabig csak az ablaknál álltam. A telefont nyomogattam és vártam, hátha a kedves szomszéd lány újra látni akar.

Kedveltem a híreket olvasni. Tisztában akartam lenni a világ dolgaival, főleg a város helyzetével.

Megakadt a szemem egy újságcikken:

 

A halál festője, beszínezte a város földjét! Callor Mortem új áldozattal bővítette az elhunytak listáját.

Hétfő hajnalban egy újabb hátborzongató gyilkosság rázta meg a várost. A rendőrség megerősítette, hogy az elhagyatott Levorze-raktárnál talált holttest minden részletében hasonlóságot mutat az úgynevezett „Callor Mortem”-féle gyilkosságsorozattal, amely immár hatodik áldozatát követelte.

A holttestet gondosan elrendezve találták meg: az áldozat saját vérével „festett” egy groteszk önarcképet a raktár betonpadlójára. A test tartása, a színek precíz eloszlása, sőt még az alkarra húzott „ecsetvonásnak” tűnő vágások is azt sugallják, hogy a gyilkos nem csupán öl, hanem alkot.

„Ez nem puszta brutalitás. Ez... úgy tűnik, mintha valamiféle beteg művészet lenne” – mondta egy név nélkül nyilatkozó rendőrségi nyomozó a Velinbourg Times-nak.

A gyilkosság helyszínén egyetlen üzenetet hagytak, amit bár nagy erőkkel próbáltak titokban tartani, újságíróink mély kutatás során kiderítették:

„A lelkem ecset, a testem pedig festék.” – úgy tűnik, hogy az üzenetet az áldozat saját kezűleg írta.

A lakosság egyre növekvő félelemmel követi a nyomozást. A pszichiáterek és kriminológusok úgy vélik, Callor Mortem rendkívül intelligens, szinte megszállott művészlelkű egyén lehet, aki tudatosan választja ki áldozatait, mintha a személyes vásznai lennének.

A rendőrség továbbra sem közöl részleteket az áldozat személyazonosságáról, de annyit megerősítettek: fehér nő, 35-40 év körüli, korábban művészeti körökben mozgott.

A nyomozás folyamatban van. A rendőrség arra kéri a lakosságot, hogy bárki, aki az elmúlt 48 órában a Levorze-raktár környékén tartózkodott, jelentkezzen.

Kapcsolódó cikkek:
„Callor Mortem: Mit üzen a halál festője?”
„Összeesküvés-elméletek: Létezik egy titkos művészklub a gyilkosságok mögött?”
„Pszichológusok elemzik a vérrel festett üzeneteket.”

 

– Micsoda szenny – dörmögtem rekedten, majd kinyomtam a telefont.

A cikk nem tetszett. Közel sem álltak a nagy okosok ahhoz, amit valóban üzenni akart a gyilkos. Művészet. Gyilkosság. Alkotás. Nem, egyik sem.

A zsebembe csúsztattam a mobilt. Pár percig csak álltam, és néztem a házak közé szorult naplementét – rózsaszín, narancs és halvány ibolya színek olvadtak össze, mint egy álmos, kifakult festmény.

Inkább elindultam.