Festett Hazugságok: 5. Dominic - Elkezdődik a játék

 

A lehetőségek tárháza végtelen. A kérdés az, hogy meg merjük-e tenni az első lépést, vagy inkább önként fulladunk bele a saját magunk ásott vermünkbe?

 

Behajtottam magam mögött az ajtót, és a konyhába sétáltam. Az az Elizabeth nevű lány, egyáltalán nem tetszett. Volt benne valami művi, valami kétségbeesetten nyomasztó. Mintha pontosan tudta volna, csak egy éjszakát akarhat tőlem, de már annak a lehetőségétől is rettegett, hogy elutasítom. És jól tette. Az ilyen típusoktól mindig viszolyogtam. Túlságosan nyilvánvalóak.

Bezzeg Lilian. A humoros beszólásai már majdnem nevetésre késztettek, de valami mégsem engedett. Talán nincs humorérzékem. Talán a látvány. A póló alatt didergő teste, azok az apró, hűvöstől megkeményedett mellbimbók. Próbáltam nem odanézni. Nem úgy. És az az unikornisos borzalom, amit pizsamának nevezett – mosolyogtam ugyan, de legszívesebben visszaküldtem volna valami felnőtt ruháért.

Töltöttem magamnak egy pohár fehérbort. Lassan kortyoltam, miközben az ablakhoz léptem. A sötétítő még be volt húzva odaát, nem mozdult semmi.

– Türelem. Még kell egy kis idő – morogtam az üvegben lévő önarcképemnek, ami visszabámult rám.

Épphogy a számhoz emeltem a poharat, amikor szétnyílt a szemközti függöny. Elizabeth állt ott. A döbbent pillantása találkozott az enyémmel. Az ajkai szoros vonallá préselődtek. A szeme dühösen villogott. Semmi báj. Semmi játék. Csak düh és meglepettség.

Valódinak tűnt. Nem annak az öntelt dívának, akinek próbálta mutatni magát.

Odalent is láttam, mennyire zavarba jött Lilian. Megértettem az érzést. Nem mondhatnám, hogy jó barát az, aki azonnal semmibe vesz másokat, ha valamit akar.

Pont ez a szépsége az olyanoknak, mint én. Mindenki érdekel. Meghallgatok bárkit. Kérdezek, bólogatok, érdeklődöm. Legyen szó családról, munkáról vagy egy nyomorult hobbiról. Ha lehet, közbeszúrok valami frappánsat. Néha dühítő megjegyzést. Néha csak egy apró mondatot, amit később más irányba vihetünk.

Az emberek túlságosan unalmasak. Figyelmetlenek. Imádják megosztani a véleményüket. Hangossá válnak, amikor úgy érzik, meghallgatják őket.

De az irányítás… az nem a leghangosabb emberé. Hanem azé, aki csendben figyel. Aki gondolkodik.

Elizabeth mosolygott. Integetett. Felvontam a szemöldököm. Végül felé emeltem a poharam, üdvözlésképp. Lilian nem volt sehol. Talán lett annyi esze, hogy átöltözzön.

A fekete démon elővette a telefonját. Pötyögött, majd az üvegre nyomta a készüléket. Nem akartam foglalkozni vele. De átcikázott rajtam egy gondolat.

– Akkor… játszunk – mondtam halkan, ahogy félrenéztem.

A telefonom a pulton feküdt. Odaléptem, feloldottam, megnyitottam a kamerát. Elizabeth várt. Türelmesen figyelte minden mozdulatom.

Felemeltem a mobilt, a kamerát maximális zoom-ra állítottam. Most már tisztán láttam, mit pötyögött be: „Hívj fel!” Alatta – feltételeztem –, a telefonszáma.

Elkattintottam a képet. Erőltettem magamra egy enyhe, semmitmondó mosolyt, aztán biccentettem felé.

Elizabeth hirtelen úgy csúsztatta a telefont a mellei közé, mintha megijesztették volna. Nem engem nézett. Valaki más jelent meg az ablakban. Lilian. Még mindig abban a gyerekes, unikornisos rémségben. Szörnyű ízlés vagy provokáció? Ki tudja. Talán csak én látom így.

Ahogy rám nézett azokkal a jeges, ezüst szemeivel, Elizabeth teljesen kiesett a látóteremből.

A mobilomat leengedtem az oldalam mellé, de úgy tartottam, hogy egy mozdulattal készíthessem a képet. Lilian arca, az a félrebillent fej, az a sebezhető kifejezés. Azt meg kellett örökítenem. Talán nem veszik észre. Ha mégis? Az sem érdekel.

Nem néztek a kezemre. Lilian elkapta a tekintetét. A vállai megemelkedtek, mint aki fázik vagy kínosan érzi magát. Elsétált az ablaktól, leült a kanapéra. Sejtelmes fény vetült rá, finom sziluettként.

Ártatlannak tűnik. Egy bohókás kislánynak. A szája viszont mocskos dolgokra képes. Hallottam odalent. Szívesen megzaboláztam volna, valami csendes helyen. Kettesben.

De Elizabeth résen volt. Nem a telefonomat figyelte, hanem engem. A szeme megvillant. Haját hátracsapta, mint egy sértett hercegnő, aki nem kapta meg az áhított trófeát. Elfordult. Eltűnt az ablakból.

Szép volt. Kifejezetten szép. És ostoba. Majd én megtanítom viselkedni. De nem most. Még nem.

Hátat fordítottam az ablaknak. Visszamentem a nappaliba, leültem a kanapéra. A telefont magam elé húztam, kimásoltam a számot a képről. Elmentettem.

Pár percig csak bámultam a plafont, majd pötyögni kezdtem.

Dominic:
Jó estét, szépségem. Talán haragszik rám? 

Nem vártam azonnali választ. Gondoltam, a két lány épp vitázik, vagy már beindult az esti tivornya. Épp ezért lepett meg, mikor rezegni kezdett a telefon. A kijelzőn Elizabeth neve villogott.

Elizabeth:
Jó estét, Farren úr. Örülök, hogy elfogadta a felkérésemet, mégha nem is olyan módon, ahogy vártam volna. :) 

Ahogy sejtettem. Azonnal lecsapott a lehetőségre. A mosolygós fej viszont kigyomlálta az egész bájt az üzenetből. Gyerekes, túl egyszerű.

 

Dominic:
Nem mondhattam nemet egy ilyen hírhedt családú hölgynek. Különösen, ha a közös érdeklődési körünk, talán össze is hozhat minket.

Elizabeth:

Köszönöm. Bár nem lepett meg, hogy ismeri a családomat. A kezeit látva sejtettem, hogy valamiféle művész lehet. Zene? Festészet? Vagy… valami sokkal intimebb? :3

– Na igen. Tudtam, hogy nem fogja sokáig bírni – felnevettem, már szinte kínomban. Hátradőltem, óvatosan egyensúlyoztam a pohár bort, majd feltettem a lábaimat az asztalra.

Dominic:
Ha nem csalnak az érzékeim, maga igazán szép hangokat adna ki a kezem alatt.

Elküldtem. Nem gondolkodtam sokat rajta. Nem borzongtam bele. Nem akartam magam alá szorítani a törékeny testét. Nem vágy volt. Csak unalom, némi szánalom, és egy lehetőség.

Fogalmuk sem volt róla, ki vagyok. Ez nekem előny. Nekik? Egyre súlyosabb hátrány.

Elizabeth:
Szeretem, ha egy férfi a lényegre tér, még ha burkoltan is. Értettem a célzást, Farren úr. ;)
Esetleg, lenne kedve éjszaka egy magamfajta, fiatal lány társaságában sétálni egyet?

A szám sarka felfelé mozdult. Pontosan ide akartam kilyukadni. Vannak a könnyen kapható nők, és van Elizabeth.

Dominic:
Egy ilyen finom ajánlatot nem tudnék elutasítani.
Bár a barátnője nem lesz mérges?

Szánt szándékkal kérdeztem rá Lilian személyére. A reakció mindent elárulhatott. A válaszból tudni akartam, mekkora a köztük lévő hűség, vagy csak egyoldalú közelség-e az egész.

Elizabeth:
Ugyan… Lil megértő.
Ha haragudni fog rám, majd lenyugszik.
Különben is: vétek lenne kihagyni egy ilyen lehetőséget, nem gondolja, Farren úr? :P

– Picsa. – A szó kiszakadt belőlem, még mielőtt észbe kaptam volna.

Ujjaim ráfeszültek a készülékre. A műanyag hátlap halk roppanással adta tudtomra, hogy a harag elérte az ujjbegyeimet.

– Szép kis barát… – mordultam fel, de a düh hamar elpárolgott.

Az efféle ostoba hűtlenség csak előnyömre válhatott. Nem sértett. Inkább igazolt. Válaszoltam.

Dominic:
Kedvelem, ha egy nő tudja, mit akar.
03:00-kor várom a lépcsőházban.