Festett Hazugságok: 4. Lilian - Van, amikor nem sikerül

 

Akkor a legrosszabb egy beszélgetés, amikor fogalmad sincs, hová fut ki. Ha közben még kényelmetlenül is érzed magad – mert mondjuk unikornisba csomagoltak és úgy festesz, mint egy szerencsétlen flúgos –, esélyed sincs javítani egy egyébként ígéretes helyzeten.

 

Majdnem sokként ért, hogy észrevett. Reflexből takartam el magam, mintha tényleg láthatna, aztán nevetésben törtem ki.

– Mekkora idióta vagyok!

Miután kiteregettem a ruhákat, felhúztam egy combközépig érő szürke pólót és visszaültem a laptophoz. Végre megérkezett a munka, amire napok óta vártam. Már kezdett sötétedni, de még volt időm válaszolni… ha lenne hozzá kedvem.

Megcsörrent a telefonom. Felpattantam, hogy érte nyúljak, de egy lendületes mozdulattal elcsúsztam a szőnyegen. A fenekemre estem, és miközben dörzsöltem, a kijelzőre pillantottam: Lizimizi.

– Szia, aucs... baj van? – vettem fel, míg próbáltam feltápászkodni.

– Lil… izé… figyi… nem akarsz bejönni? Nem érzem jól magam. Vagyis… jól vagyok, csak túlságosan egyedül – jött a reszketeg válasz.

Felsóhajtottam, visszacsoszogtam a székhez, vállammal tartva a telefont.

– Liz, most jöttem el. Még dolgoznom kell, és a ZH-ra is készülni kéne – próbáltam finoman, de határozottan leszerelni.

Közben a gép fölé görnyedtem, hogy átfussam a melót. Tudtam, csipogott valami, de Lizi mellett koncentrálni szinte lehetetlen volt.

– És ha viszek egy üveg bort, akkor beugorhatnék? – A hangjában az apró remény szikrája csendült fel.

Egyetem, szar idő, fájó lábak, ZH, munka és bor. Hát, egy kis ingyen alkoholra nehéz nemet mondani!

Elizabeth tipikus „gazdag szülők szegény gyereke”. Mindent megkapott, mégsem tudta, mit kezdjen magával. Művészeti szakra küldték, mert a család minden tagja alkotói szférában helyezkedett el: anyuci szobrász, apuci galériavezető. Nem volt más opció.

Ekkor újabb csipogással jelzett a laptopom. Végre rápillantottam a képernyőn felugró ablakra:

Üzenetkérési engedélyek: Orca.

– Legyen kettő, de ne öltözz ki. Tiszta mocsok minden, még nem takarítottam. És hozz egy spanglit is. Édes vörös, oké? – diktáltam Lizinek, miközben megnyitottam a beérkező engedélykérések között az üzenetet.

Orca:
Szia. Ne haragudj, hogy csak így rád írok.
Úgy emlékszem, te is ott vagy a kortárs festészeti gyakorlatokon.

– Köszi, Lil! Sietek, imádlak! – Lehetett hallani a hangján, mennyire feldobta a dolog. Bár a tanulnivaló tornyosult, úgy voltam vele: na és? Még behozható.

Letettem a telefont, és az üzenetre meredtem. Az egyetemi fórumon fent volt az elérhetőségem, mint kezdő mentor. Nem mintha akartam volna. Lizi unszolása volt az egész. Több kreditet akart összekaparni, hogy anyuciék büszkék legyenek rá. A végén annyit nyafogott, hogy engem is belerángatott a dologba, így már ketten szenvedtünk a mentorprogramban. Nem mellesleg, Lizi minden mentoráltját én igazítom útba, mert annyira rohadt jószívű vagyok!

Lilian:
Szia. Igen, ott vagyok. Eléggé hátul, szóval meglep, hogy feltűntem.

Válaszoltam, mert miért ne? Ritka, hogy bárki megkeres. Hála az égnek. A népszerűség távol áll tőlem. Még be se fejeztem a mondatot, már jött is a válasz.

 

Orca:
Van, amit nehéz nem észrevenni.
Zavar, ha megkérdezem, hogy haladsz a ZH-val? Elég sok benne az elméleti csúsztatás.

Lilian:
Készülök, de kicsit belekavarodtam az expresszív és konceptuális vonalak átfedésébe. Nem mindig könnyű értelmezni a tanár célzásait.

Orca:
Ahogy észrevettem, nem mindig azt kérdezi, amit mond.
Bár te vagy a mentor, de ha gondolod, átküldhetek egy vázlatot, amit én raktam össze.

Lilian:
Ah, nem vagyok én mentor, ne aggódj, csak néhány plusz piros pontért vettem fel a lehetőséget. :D
De köszi, jól jönne. Én is állítottam össze egy anyagot a testábrázolásról, de még számomra is katyvasz. Elvileg fontos lesz.

Orca:
A test mindig fontos. Csak nem mindenki mer vele foglalkozni.
Neked viszont… jól áll.
Az anyag.

 

Az utolsó üzenetet látva nem tudtam eldönteni, hogy nevessek, vagy mélységesen elvörösödjek. Végül kislányosan vihogtam, fülig pirulva, mint valami idétlen fruska.

– Ez most… flört? Komolyan flörtölt velem? – dünnyögtem magam elé. – Édes. De vajon ki a fene ez az Orca?

Hiába próbáltam megfejteni. Az egyetemen legalább ezren voltunk, ha nem többen, és a nicknevek bárkit rejthettek – akár egy lányt is. Persze nem mintha bánnám, de azért na... Vagy csak mentori piros pontért nyomul? Na, basszus!

A telefonom csippant. Egyből tudtam, ki az. Sóhajtva nyitottam meg az üzenetet. 

Lizimizi:
5 perc, és ott vagyok! Gyere le, nehéz a cucc!

– De gyors vagy, szent ég… – motyogtam a kijelzőnek, majd vállat vontam, és a kanapéhoz léptem.

Bár Orcának nem válaszoltam, nem gondoltam, hogy megsértődik. Elfoglalt nő vagyok, kérem szépen! Még az is csoda, hogy nem szakad a fejemre a plafon.

A lakás úgy nézett ki, mintha egy színes textil hurrikán szaladt volna végig rajta. A kanapén pizsamák, a földön meg random ruhadarabok. Aztán úgy döntöttem: ha csajos estét tartunk, nincs az az Isten, hogy feszengjek. Magamra kaptam a fehér unikornisos pizsamámat – ami egy apró sortból és egy pántos felsőből állt. Kimondta helyettem is: igen, szeretem a szarvas lovakat!

Lizi sosem mert egyedül bejönni a kapun – a miértjét azóta se kérdeztem –, ezért nekiálltam keresni a legendás tipegő papucsomat. Azt, amin szivárványos unikornis szarv meredt az égnek. Beletúrtam a hajamba, hogy legalább valahogy álljon, és elindultam lefelé.

A papucs minden egyes lépésnél csattant, mint a világvége visszaszámlálása. Garantáltan felébresztett bárkit a házban, aki otthon volt. És azt is, aki nem. Kedvtelen voltam. Elkeseredett. Hiába ringattam magam abba az illúzióba, hogy majd behozom a tanulást, tudtam jól: ha Lizi itt van, tanulásnak annyi. Már megint.

A gondolataimba mélyedve csoszogtam lefelé, aztán megtorpantam.

– Ööö… hali? – nyögtem ki, miközben a grafitszürke szemekbe bámultam, és olyan kínosan éreztem magam, hogy reméltem, valaki már előrendelte a koporsómat.

Gyerekes pizsamában, unikornisos papucsban, bőröndnyi karikákkal a szemem alatt, pont azzal a pasival találkoztam személyesen, akit vagy én kukkoltam, vagy ő engem – ezt majd lebokszoljuk később.

– Üdv. Most már személyesen is – jelent meg egy finom, féloldalas mosoly a szája sarkában.

Láttam, ahogy végigmér, és már azon gondolkodtam, hova áshatnám el magam a föld szintje alá. Mire számítottam? Hogy rózsákkal és limonádéval fogad, amiért tátott szájjal leskelődtem?

A feszes farmer és a bőrdzseki valahogy túl soknak tűnt, túl nem-hozzá-valónak. Kicsit filmszagú volt, vagy egy rossz könyvből szalajtott rosszfiús érzés. Bár a kócos, sötét haja kisfiús bájt adott neki, alig bírtam megállni, hogy ne túrjak bele. Szinte bizseregtek az ujjaim.

A combomba töröltem a tenyerem, majd felé nyújtottam a kezem.

– Lilian vagyok. Bocsánat, hogy… hát, hogy nem köszöntem, csak úgy... az ablakon keresztül – nyöszörögtem, valami elnézést és bocs, hogy bunkó paraszt vagyok féle hangon.

Lenézett a kezemre, majd vissza rám. Ezt megismételte még néhányszor, mint egy kényszeres kiskutya. Fogadd már el, könyörgöm! Próbálkozom itt, mint egy szerencsétlen!

Nem tudom, mennyi idő telt el, de már kezdett szétcsúszni a mosolyom, inkább tűnhetett vicsorításnak.

Hangosan csattant a bejárati kapu. Összerezzentem. El akartam lépni mellette – mert úgy sejtettem, kifulladt a beszélgetésre szánt eszköztáram –, de akkor megragadta a csuklómat.

A szorítása erős volt, mégis annyira gyengéd, hogy ne akarjak sikoltva csapkodni mindenfelé.

– Elnézést. Elkalandoztam – nézett a szemembe.

Nem tudom, mit láttam benne, de mintha valami borús, hideg örvény akart volna beszippantani. Ijesztő volt, de egyben… valahogy bocsánatkérően szexi is. Na, most találtam ki egy új pszichoszexuális kategóriát?

– Semmi gond, de... így kicsit nehéz lesz kezet fogni, ha még mindig a csuklómat markolja – vágtam ki magam egy huncut mosollyal, hátha kimozdítom az álmodozó gyászból, amiben elmerült.

Hirtelen engedett el. Egy pillanatra tényleg úgy tűnt, szégyenkezik. Mintha tudnék róla valamit, amit nem lenne szabad. Aztán megjelent az ajkán az az alig észrevehető kis görbület.

– Lil! – kiáltott fel Elizabeth, pont akkor, amikor épp valami nagyon bensőséges szemezgetést nyomtunk le, Mr. Idegennel.

Egyszerre léptünk hátra, mint két kamasz, akiket az anyjuk kapott rajta csókolózás közben a mosókonyhában. Komolyan, csak a gumicukor nem repült ki a kezünkből.

Elizabeth… nos, ő mindig úgy nézett ki, mintha egy divatlap szülte volna meg. Vékony és nőies, tökéletesen domborodik ott, ahol kell. Hosszú, hibátlan combok. Éjfekete haj. Rikító zöld szemek, amikkel simán elcsábít a pokolba. Lábait barna szövetnadrág fedte. Krémszínű denevérujjú felsője a mellkasára simult. Bíbor rúzs. Füstös smink. Tűsarkú. Én meg ott álltam a pizsamás, unikornisos nyomoromban, mint valami elbaszott Teletubby.

– Szia, Lizi – próbáltam mosolyogni, de inkább tűntem felfűzött haltetemnek egy középiskolai biológia órán.

Imádtam ezt a nőt. A legjobb barátom volt, a védőhálóm, a pohár bor a szakadék szélén. De néha… néha annyira messzire ment, hogy a tűréshatárom már csak képeslapon köszönt vissza. Drogok, pasik, pia – a Lizi-trilógia. Látszatra egy léha dög volt. Valójában? Egy törékeny, túlművelt lélek, aki annyira próbált nem hasonlítani a szüleire, hogy végül pontosan olyan lett.

A Lizeskedés, természetesen nem maradhatott el. Hiába cipelt egy félbevágott IKEA-t, úgy húzta ki magát és lépett előre, mintha Armani-castingra tartana, nem pedig a büdös bérházba hozzám spanglizni.

A pasik a punciszagra mennek, Lizi viszont... ő a fasz-szagra volt kalibrálva gyárilag.

– Üdv, Elizabeth Greycorr – búgta, miközben már nyújtotta is a kezét Mr. Idegen felé.

Én meg csak pislogtam. A kíváncsiságom olyan erővel tört fel, hogy kis híján kiszúrta a koponyámat belülről.

– Jó estét. Dominic Farren – fogadta el a kézfogást. És… hát igen. A lelkem összekarmolta magát egy árnyékos sarokban.

Dominic Farren. Egy név, ami eddig csak egy árnyék volt az ablakomban. Egy nagyon is kellemes látvány, ami elkezdte megzavarni a nyugalmas napjaimat.

Lezuhanyoztam, pizsit húztam, és egy ismeretlen pasi előtt álltam, akinek már volt neve, arca és Lizi ujjai a kezén. Nagyszerű.

A falnak dőltem, karba fontam a kezeimet, és úgy próbáltam hűvös maradni, mintha ez az egész csak egy Tesco-s sorban állás lenne.

– Igazán örvendek. Maga nagyon ismerős. Nem találkoztunk már valahol? – kérdezte Lizi, de a hangsúlyból tudtam, mit gondol: ha én most nem vagyok itt, már azt is mondaná, hogy „ráülhetek a farkadra, mondjuk most?”

Egy leheletnyi remény villant fel bennem, amikor Dominic rám nézett. A tekintete lyukat égetett az unikornisaimba. Alattuk pedig a cidri miatt, meredtek a mellbimbóim, mint két kicseszett, segélykérő antenna. De amilyen gyorsan végigmért, olyan gyorsan váltam semmivé a szemében.

– Nem lehetetlen – felelte végül Lizi kérdésére, de a hangja már kimértebb, hűvösebb volt. – A Greycorr család elég nagy volumenű rendezvényeket tart. Jó páron ott voltam már… szabadúszóként.

A gyors váltás szinte csípett. Elizabeth arcán is átfutott a döbbenet a férfi hanghordozását hallva, így közbeszóltam, mielőtt a barátnőm elővenné a legkedvesebb énjét, és felhívná borozgatni kiengesztelésként:

– Bocsánat, hogy megzavarom a társalgást, de randink van két üveg borral meg egy rezgő csodával – próbáltam viccesre venni, nevetve menteni a helyzetet. Csak annyi történt, hogy mindketten rám néztek dermedt arccal, mintha egy plüssmackó próbált volna viccet mesélni egy temetésen.

– Elnézést. Feltartottam a hölgyeket – mondta Dominic, és máris hátrébb lépett, egyformán távol tőlem és Lizitől. – Kellemes estét – biccentett, és elindult felfelé.

Ahogy elhaladt mellettem, karja megértően súrolta az enyémet. Lenézett rám. Üres, hideg tekintettel. De mégis… valami egészen szelíd mosolyt csalt az arcomra. Talán csak a testi érintés miatt. Talán mert most én győztem a nem tudom miben.

Követtem a tekintetemmel, ahogy a lépcsőfordulóban elnyelte az árnyék.

– Ez most mi a franc volt? – szólalt meg Lizi a csend után. A hangja élesen csattant, amitől a hideg is kirázott. – Most miért kellett elzavarni?

A szeme dühösen csillogott, és úgy nézett rám, mintha elrontottam volna egy tökéletes forgatókönyvet.

Összepréseltem az ajkaimat. Talán tényleg volt bennem valami féltékenységféle. Mert Elizabeth mindenhol fénylett, ha megjelent. Műsorozott, mint egy díva. Olyan energia áradt néha belőle, ami behúzta az embereket. Én meg mindig úgy éreztem, hogy ott ülök az asztalok szélén, a salátás tál mögött, abban bízva, legalább nem egy szociálisan ügyetlen fiú próbál majd rám ömleni, mint az öntet.

– Ne haragudj, Lizi. Én nem úgy akartam, csak…

– Csak nem hagyhattad, ha már a te szomszédod – vágott a szavamba, sértetten.

Az arcom megfeszült. Éreztem, ahogy megrándul az állkapcsom. Nem szóltam semmit. Csak kikaptam a kezéből a fél város súlyát cipelő táskát, és csendben elindultam felfelé.