Az Emlékpótló

 

Emma hetvenkét éves volt.

A város peremén, egy tízemeletes panelház hatodik emeletén lakott. Az ablakából épp csak egy keskeny sáv látszott az égből. A szürke délutánok tompán visszhangozták a körúton zakatoló villamosok zúgását. A lakás szinte teljesen csendes volt.

A falióra ketyegése töltötte be a szobát, ahogy a nő a foteltámlának dőlt. Ujjai közt egy régi képet tartott. Rajta ő és Mark, a férje. A földön egy törött csésze, mögöttük egy – akkor már –, nyikorgó konyhaszék. A padlón sárga-fehér kockás konyharuha, amit akkor ejtett el. Emma nevet, szinte csukott szemmel. Arca kisimult és boldog. Mögöttük a konyhaablakon át, halvány délutáni fény szűrődött be. Nem különleges pillanat volt. Csak az övék. Egy kép, amit senki sem vehetett el tőle. Amit kedves unokája készített titokban.

Aznap veszekedtek. Nem a nagy dolgokon, csak a mindennapi apróságokon: a kenyér vége kemény, a férfi megint nem húzta ki a konnektorból a vasalót. Emma csípősen válaszolt, Mark visszakiabált. A csésze leesett, összetört. Aztán nevettek.

„Még mindig úgy perlekedsz, mint húsz éve.” Mark elkapta Emmát egy rövid táncra, mintha még mindig fiatalok lettek volna. A törött porcelán ott maradt a konyhakövön. A nevetés pedig beleivódott a falakba is.

Ez az emlék már elhalványodott. A kacaj elmosódott, csak a csésze törése maradt meg igazán Emma fejében.

A sarokban álló gép halkan pittyent.

Emlékpótló – Beavatkozás sikeres.
Új emlék: naplementés séta, kézfogás, levendulaillat.

Soha nem történt meg, mégis szelíd melegséggel töltötte el.

A szerkezet karcsú, fémes oszlop volt, mint egy modern állólámpa. A tetején gömbölyű burkolat pihent, belsejében apró, pulzáló fényekkel. Ha Emma leült mellé, a feje pont egy vonalba került vele. A gép ilyenkor halk, megnyugtató zümmögéssel működni kezdett, és pillanatok alatt összekapcsolódott az idegrendszerével. Semmi tű, semmi fájdalom. Csak egy fényvillanás a belső szemhéj mögött. Végül egy új, édesen hamis emlék.

A cég reklámja szerint a szolgáltatás segít „megjavítani a múltat”.

Emma három gyerekkori emléket, két fiatalkori szerelmet és apja kemény tekintetét cserélte ki. A helyükre kapott: fakanalat szorongató, mosolygós anyát, öccsével való önfeledt játékot a padláson. Bár az öccse valójában mindig hallgatott, és már húsz éve külföldre költözött.

Kapott még egy nyarat is, amely nem létezett: tengerpart, kagylók, egy piros fürdőruha, amit sosem viselt volna. De volt egy beavatkozás, amit egyetlen alkalommal sem mert visszanézni. Egy búcsú. Nem tudta, valós volt-e, vagy pótlás. Egy utolsó érintés a férje kézfején, mielőtt elmúlt örökre.

Talán meg sem történt.

A gép halkan zümmögött, miközben emlékeket illesztett a régiek közé.

A kijelzőn új ajánlás jelent meg.
Ajánlott emlék: eső áztatta erkély, ölelés, kávéillat, szeretet.

Soha nem volt erkélyük. Csak egy keskeny ablakpárkány, ahol pár évig nevelgetett egy rozmaringot, míg az is ki nem száradt.

Emma felállt a fotelből, és a falon lógó tükör elé lépett. Ősz haját feltűzte, ahogy mindig is tette. Már nem emlékezett, mikor kezdett először így bajlódni vele. Talán az is csak egy pótlás volt.

A ráncok mélyek voltak az arcán, de a tekintete még élt. Még emlékezett a múltjára. A valósakra és a pótlásokra egyaránt.

A gép újra megszólalt. Halk, hívogató hang volt, ami csábította maga felé. Jobb élmények, kellemes vidámság fejébe, csak néhány valótlan kép kellett volna.

Emma leült. Ölébe vette a régi, elsárgult levelet, ami az asztalon pihent. A férje írta, évekkel azelőtt, mikor különváltak. A tinta több helyen elkenődött, ott Emma sírt, miközben újraolvasta. A sorokban düh és megbánás vegyült, valami nyers gyengédség. Mark soha nem volt hibátlan, de nem is akart az lenni.

A nő összehajtotta a levelet, és a gépre nézett. A kijelző türelmesen villogott.

– Nem – mondta halkan, de annál több elszántsággal.

Odalépett, megérintette a kikapcsoló gombot. A szerkezet kétszer csipogott, majd elhallgatott.

Emma eltette a levelet, visszatette a fotót a polcra. A csésze még mindig törött volt rajta, de most már a nevetés is ott volt vele. Halk, reszketeg, de valódi. Ahogy ő. Ahogy a megmaradt emlékei is.

A délutáni fény átszűrődött a függönyön, halvány sárgára festve a szobát.

Emma számára a világ nem lett jobb, de hátralévő életét igazi emlékek között élte végig.