Festett Hazugságok: 23. Lilian: Néha jólesik őszintén nevetni
Ezernyi kérdés kavargott bennem. Hogy került ide? Mit akar? Miért nem enged el? Miért kapaszkodom belé úgy, mintha ő lenne az egyetlen védelmem? Miért?
Zakatolt a szívem. Haza akartam volna menni a csendbe, a biztonságba, ahol senki sem zavarhat. A félelem még nem múlt el teljesen. A sötétségből úgy éreztem vasmarkú, kegyetlen árnyékok szorongatják a torkomat. Már nem volt ott. Éreztem. Nem borult rám a jelenléte. Nem bizsergett a bőröm a figyelő tekintettől. Mégis futásra kényszerült a lábam, de képtelen lettem volna tovább menekülni.
Semmit sem érzékeltem a pánikon kívül. Az agyam sötétbe borult, a levegő megrekedt a tüdőmben. Halálfélelmem volt. Mikor Dominic először megérintett, nem láttam tisztán, reflexből csaptam le. Nem tűnt úgy, hogy különösebben fájt volna neki.
A csendes nyugtatása, az ölelése megnyugtatott valamennyire. Ugyanúgy, mint a lakásban. Akkor erőszakkal hozott vissza, most gyengéd volt, türelmes. Az óvó karjai közé vetettem volna magam, hogy beleburkoljon abba a hideg védelembe, amit kínált, amit a fülembe súgott.
Ahogy kezdtem összeszedni magam és újra fókuszálni tudtam, a gyomromba maró szégyen költözött. Sosem ütöttem meg senkit. De Dominic nem kérdezett, nem vetette a szememre, hogy kezet emeltem rá.
Amikor felhozta, hogy menjek át hozzá este és beszélünk, a szívem ritmustalan dobogásra váltott, de bólintottam. Ideges lettem. Próbáltam lélegezni, a kórházig vezető út mégis végtelennek tűnt. A közelsége sokat segített, miközben egyre inkább úgy éreztem, valami nem stimmel. Az agyam össze-vissza járt, kibillent minden sín a helyéről. Féltem. Nem azért, mert tőle félnék hanem attól, amit kivált belőlem az érintése. Tudom, hogy nem kellene így éreznem, de valahogy mégis akarom miközben elfutnék tőle.
– Mennem kell. Kérlek, ne maradj. Így is sokat segítettél – fordultam el tőle. Nem akartam mellette maradni. Nem tudtam, mit akarok igazán. Talán levegőt.
Ott volt, amikor senki más nem. Nem tudom, megmentett-e, de kapaszkodót adott. Gyűlöltem, hogy hálás vagyok érte. Még jobban, hogy szükségem lett rá. Épp Dominic volt az, aki nem engedte, hogy összeomoljak, megint.
Elizabeth-re még csak nem is gondoltam. Pedig kellene, nem?
– Megmondtam. Nem maradhatsz egyedül – mondta szigorúan.
Elkapta a karomat, mikor már indulni készültem. A szorítása gyengéd volt, inkább csak tartott.
– Figyelj, menj Lizihez. Én bemegyek Ezrához. Köszönök mindent.
Röviden ránéztem, aztán kihúztam a kezem a markából. Hagyta. Nem húzott vissza, nem próbált megállítani. Ez a fajta csendes elengedés furcsán jól esett.
A kórház ajtajában megtorpantam. Dominic a falnak dőlt, karját összefonta, úgy figyelt. Komolyan meg akar várni?
A fejemet ráztam hitetlenül, majd beléptem az épületbe.
A steril szag azonnal megcsapott. A tisztítószer és kórszag keveréke orrfacsaró volt. Jobb lett volna, ha semmit sem érzek.
Orvosok siettek a folyosókon. Ápolók toltak kocsikat. Sok sérült ember várakozott a váróban. Mindent átjárt a fehér falak hidege. Szipogások, sírások hangja hallatszott a telefoncsörgés és hangos utasítások mellett.
Fázósan megdörgöltem a karomat és a recepcióhoz lépkedtem. Álltak előttem, így lehajtott fejjel piszkáltam a körmeimet.
Nem voltam jól. Még mindig remegett mindenem egy kicsit. A félelemtől vagy a betegségtől, már nem tudtam volna megmondani. Ujjamat az arcomhoz érintettem. Tűzforró voltam, mégsem éreztem magam annyira ramatynak. A lázat jobban viseltem, mint a megfázást. Azt az erős, fuldokló köhögést, amikor a vécé fölé kell görnyednem… azt sosem bírtam.
Csörömpölésre kaptam fel a fejem. Egy kislány az egyik ápolónak rohant, a tálca kirepült a kezéből, a szikék a padlón szóródtak szét. Láttam, ahogy a lányt az apja felkapja és arrébb cipeli.
– Következő! – harsant a recepciós hangja.
Összeraktam magamra valami mosolyféleséget, és a pulthoz léptem.
– Jó napot! Egy barátomat keresem. Szúrt sebbel hozták be egy hete körülbelül. Ezra… Ezra…
Döbbenten meredtem magam elé. Fogalmam sem volt a vezetéknevéről. Nem kérdeztem rá, és nem is rémlik, hogy a rendőrök említették volna. Annyira gyorsan történt minden, engem pedig a pánik próbált maga alá gyűrni akkor.
– Ezra Thorn? – húzta fel a szemöldökét a fiatal nő. Koszosbarna haja kuszán omlott a vállára; úgy festett, mintha órák óta talpon lenne. A tekintete fáradt volt, a hangja se sok jókedvet hordozott.
– Öm, igen – bólintottam. Ha mégsem, legfeljebb visszaballagok Dominic-hoz, és közlöm, hogy eltűnt a felkutatandó barát. Feltéve, ha még mindig a falat támasztja.
– Kétszázhetes. Jobbra, a folyosó végén – intett, majd megdörzsölte nyúzott arcát, és mögém pillantott.
Nem kellett megszólalnia, rögtön értettem. Kiléptem a sorból, és zsebre dugott kézzel elindultam a kórterem felé, ahol remélhetőleg tényleg az az Ezra fekszik, akit én keresek.
A falhoz simultam, hogy elférjenek mellettem a sietők. Így is sikerült nekimennem egy férfinak; pár ügyetlen lépéssel próbáltuk kikerülni egymást, a vége inkább táncra hajazott. Néhány bocsánatkérés után visszalapultam a fehér falra. Legszívesebben beleolvadtam volna.
A gyomrom minden lépésnél összerándult. Próbáltam nem kapkodni a fejem jobbra-balra. Elég nagy volt a tumultus ahhoz, hogy ne kelljen a híd alatti támadóm miatt parázni.
A kilincs felé nyúltam, amikor kitárult az ajtó. Biztos voltam benne, hogy nem ő lesz, de amikor felnéztem, és összeakadt a tekintetünk, melegség járta át mindenemet.
– Hű, de szarul nézel ki – vágta rá.
– Te sem vagy szebb látvány – morogtam.
Egy hosszú pillanatig némán méregettük egymást, aztán mindketten felnevettünk.
Ezra Thorn. Betegesnek tűnt, az arca beesett volt, kusza haja lelapult, nedvesen vagy zsírosan, azt meg nem mondtam volna. Egy fekete pulcsit viselt és farmert. A fültágítók hiányoztak a füléből, de a piercingjei megvoltak. Dúsabb szakáll keretezte az arcát, mint mikor utoljára láttam. A mosoly, amit kaptam tőle, majdnem sírásra késztetett.
– Jó látni, Lilian. Hogy vagy? – kérdezte. El lépett az ajtótól, hogy beljebb mehessek.
Egy nagy málhazsák várakozott a megvetett kórházi ágyon. Az ablak nyitva volt, kellemes hideg levegő érkezett felőle.
– Én hogy vagyok? Inkább nekem kéne kérdeznem. Nem engem szúrtak le egy hete! – fordultam felé csípőre vágva a kezem. Tisztán éreztem, hogy túl szigorúnak hatok, de nem tudtam visszafogni.
– Nem ért létfontosságú szervet. Azt mondták, még a kést is megtarthatom – húzta vigyorra a száját.
– Ezra Thorn… ne viccelődj! Tényleg aggódtam!
A könnyeim egyszerűen kibuktak. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy nem történt vele nagyobb baj.
– Nehogy sírj. A szekus lány megmentett – hajolt le hozzám. Egy puszit nyomott a homlokomra, és letörölte a kicsorduló könnyeket.
– De én szúrtalak le… ha nem is közvetlenül – fordítottam el a fejem szégyenkezve.
– Most már tudom, hogy a szekus lány meg tudja védeni magát. Legközelebb majd térden csúszva közelítek, mit szólsz?
Ránéztem. Olyan pillantást kaptam tőle, amiben tisztán ott volt a hála és a megkönnyebbülés is. A mosolyától földbe gyökerezett a lábam. Pimasz és sötét egyszerre. Nagyon kétértelműnek tűnt az, amit mondott, de nem vettem annyira magamra a poént most.
– Szóval, most már tudod a teljes nevemet. De bemutatkoznék rendesen – nyújtotta a kezét. – Ezra Thorn, szabadúszó késtartó.
Elnevettem magam. Félreütöttem a kezét, és egyszerűen megöleltem.
– Lilian Parker, hivatalos késdobáló – motyogtam bele a pulcsijába, rázkódva a nevetéstől.
Minden félelmem és rossz érzésem távozott mikor átkarolta a vállamat és kissé esetlenül visszaölelt. Szinte teljesen megnyugodtam, csak a nevetés maradt és a fejrázás magamban, hogy mekkora egy idióta ez az Ezra.
Valahol magamban ott suttogott a szégyen, hisz nemrég Dominic ölelt ugyanígy. De amíg Dominic karjai között sötét vágyakozást és rideg kedvességet éreztem, addig Ezra ölelésében nyugalmat és bohókás melegséget.
– Azért ne szoríts ennyire. A sebem még nem dísz – szisszent fel, én pedig azonnal elengedtem ijedtemben.
– Bocs. Fáj? Rosszabb lett? Vérzik? Ugye nem…
Felemelte a kezét, én pedig elhallgattam, mintha megtalálta volna rajtam a stop gombot.
– Nem. Igen. Nem. Csak kímélni kell. Viszont van még valami…
A hangja hirtelen komorrá vált. Olyan arcot vágott, mintha valami végzeteset készülne közölni.
– Szövődmény? Sérülés? Ugye nem lesz ba…
Nem jutottam tovább, mert egyszerűen a számba dugta a mutatóujját.
– Egy pillanatra befognád? – döntötte oldalra a fejét.
Annyira meglepődtem, hogy bólogatáson kívül semmire nem futotta. Most ez komoly?
– Ígértél nekem egy vacsorát. Csak ezt akartam mondani – nevette el magát.
Elképedve bámultam rá, aztán bosszúból a fogaim közé kaptam az ujját és ráharaptam.
– Hé! Ez maradandó lesz! – kapta ki az ajkaim közül, rázogatva a kezét.
– Legközelebb ne dugdoss mindent egy lány szájába!
Vérvörös lehettem. Hogy képes ilyeneket csinálni? A mellkasára tettem a tenyerem és taszítottam rajta egyet nem túl erősen. Szégyelltem magam és közben nagyon is szórakoztatott valahol ez a játékosság. Annyira könnyű volt.
– Erre inkább nem mondok semmit – nevetett tovább, majd meglepődve fogott rá a csuklómra. – Várj még egy-két napot vagy egy hetet, utána megverhetsz, rendben? – vigyorgott le rám szemtelenül.
Meglepően jólesett az egész. Mintha ezer éve ismertem volna. Ezra egy bohókás, laza srác volt. Teljesen elfelejtkeztem Dominic-ről, a híd alatt történtekről, az üzenetekről. Mindenről. Pont úgy, mint azon a kellemes, napfényes napon.
– Lilian, mi a baj? – kérdezte lágyan.
Kelletlenül hátrébb léptem, kihúzva a kezem az övéből. Miért nem tudom elengedni a múltat?
– Bocsánat, nincs semmi. Örülök, hogy jól vagy, tényleg – erőltettem egy lagymatag mosolyt magamra. – De ezt még visszakapod – fűztem hozzá rosszallóan.
– Alig várom – horkant fel. – Szóval… vacsora holnap? Mint látod, ma kiengednek. Megkerestelek volna, amint járni tudok. Csak…
Láttam, ahogy feszélyezve a karját vakarja. Zavarban volt? Miattam?
– Legyen – bólintottam. Már előre éreztem, mennyire gyűlölni fogom a tömeget, bárhová is megyünk.
– Megadod a számod? – vette elő a telefonját. Feloldotta a kódot rajta és a kezembe nyomta.
A mobilt szorongattam az ujjaim között. Zafírkék tekintete érdeklődve mért végig. A szemüvege nem volt most rajta. Talán elveszítette?
– Mi lett a szemüvegeddel? – kérdeztem, miközben remegő ujjakkal nyitottam egy új névjegyet és bepötyögtem az elérhetőségemet.
– Az egyik mentős rátaposott, mikor vittek ki a hordágyon. Ma csináltatok egy újat. Nélküle elég vaksi vagyok – vonta meg a vállát.
– Kontaktlencse? – nyújtottam vissza a telefont.
– A csajok bírják a szemüveges pasikat. Okosabbnak tűnök benne, mint nélküle – jelent meg újra az a piszok mosoly az arcán.
Tagadhatatlanul jóképű volt bár a szemüveg tényleg hiányzott a repertoárból. Az oldalt felnyírt haja megnőtt, sokkal kócosabbnak tűnt. Levándorolt a tekintetem a tetoválására, ami éppen kilógott a pulcsi alól a nyakán.
– Motor vagy kocsi? – váltottam hirtelen témát.
– Mindkettő. De ha választhatok, akkor hajó – vágta rá gondolkodás nélkül.
– Hajó? – Még nem találkoztam olyan férfival, aki ne lett volna szerelmes minimum a motorjába. Meglepett a válasza.
A kórházi ágyhoz léptem. Végigsimítottam a tiszta ágyneműn. A hűvös, steril levegő ellenére is éreztem a kellemes aromát, ami mindent átjárt. Meglehet, hogy a parfümje volt. Valami édeskés, halványan fás illat ragadt az orromba.
– Igen. Gyerekkorom óta vezetni akartam. Szereztem rá jogsit. Tizenkét főig vihetek vitorlást – magyarázta. A hangján hallottam mennyire lelkes a témával kapcsolatban.
Felé fordultam mosolyogva. Már nyitottam a számat, hogy újabb kérdést tegyek fel, de megelőzött:
– A-a, ne kérdezz többet, különben a randira nem marad más, csak kínos csend – ingatta a fejét.
Randi. Rég voltam már igazi randin.
– Jó, rendben. Bocsánat én csak…
Nem tudtam befejezni, mert kopogtak az ajtófélfán. Az ajtó nyitva volt. A küszöbön Dominic állt. Haragos szürke tekintete egyenesen rám szegeződött.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése