Festett Hazugságok: 22. Dominic: Nem minden indul útnak a sötétségből

 

Minden figyelmünk a világra összpontosul, miközben önmagunkat háttérbe szorítva, elfelejtjük azt, akik vagyunk.

Nem szokásom írott szöveget használni a festményeimnél, de valahogy úgy éreztem, kell. Néhány szó, egy jelentés: „Nem válhatsz halhatatlanná, míg nem voltál igazán halandó.”

A vörös könnyek beleolvadtak az arany színekbe. A fekete tónusok kiemelték a határokat. A rózsaszín ajkak nyögésre nyíltak, a fehér pupillák az arany tincsek mögül leselkedtek. Ártatlan szemek, amik félelemtől csillogtak. A meztelen, márványszerű testen, sötétvörös metszések húzódtak. Színes vér csordogált belőlük, apró hópelyhekként elterülve a földön. Minden egyes hópehely egy jelentést hordozott magában: álom, ártatlanság, veszély, kín, múlt.

A színek harsányak, erőltetett keverések nyoma. Hazug élénkség, pontatlan vágyak. Mind az enyém. Szép kép. De élettelen. Fakó ahhoz képest, amilyen a való életben lehetne.

Nem találtam még el azt az egyensúlyt, ami a valóságban tökéletes. Hiányzott belőle ő. A valódi ragyogása. Az a fajta fény, amitől mások megborzongnak, én pedig megnyugszom.

Letettem a palettának használt tányért, az ecseteket a kukába dobtam. Túlságosan belemerültem a festésbe. El kellett terelnem a figyelmemet.

A farmeremet eláztatta a vizes festék, az akril szaga szúrta az orromat. Akaratlanul is a nadrágomba töröltem néha a kezem. Nem számított. Levettem, félretettem, hadd száradjon meg, ahogy szokott.

Volt, valami mosolyt fakasztó az ilyen festékes ruhákban. Látszott rajtuk mennyi időt szán valaki a munkára. Mennyi színt használ, mennyi keveréket. Az én kedvencem a porrá szárított emberi vér volt. Sötétebb, barnás árnyalat, ami koszosnak tűnhetett első ránézésre.

Hosszú időbe telt, mire megtanultam, hogyan dolgozhatnám fel az emberi vért festék alapanyagnak. Tökéletesen így se sikerült. Nem alkalmas ehhez teljes mértékben. Az alvadás szaga és a bomlandósága nem engedte, de, szívesen kevertem az olajfestékbe. Megvolt a maga érdekes színe.

Unalmas bevásárláson kellett túlesnem. Néhány ecsetet és műanyag poharat is be kellett szereznem.

Nem szerettem az emberek közé lépve, az üzlethelyiségekben nyomorogni. Amit tudtam, megrendeltem az interneten. Gyors, könnyű és nem kellett kilépni a lakásból se. De mikor Elizabeth és Lilian hangját meghallottam a lépcsőházban, úgy döntöttem, kivételt teszek és magam szerzem be, ami kell.

Követtem őket. A parkban sétáltak. A kopaszodó bokrok lombjai, a babakocsikat toló anyák és a kocogók ritmusát követve, elnyelt az emberek rengetege. Feltűnésmentesen tudtam utánuk menni. Nem is igen foglalkoztak a környezetükkel. Látszott, mennyire magukba vannak fordulva. A lehajtott fejük, a mosoly nélküli arcuk sokat elárult.

Megölelték egymást. A jelenet akár meghitt is lehetett volna, ha nem pont Elizabeth a másik lány. Úgy tűnt, nincs köztük harag. A tenyerem bizseregni kezdett. Hamarosan…

Elizabeth-ből sosem lesz több, mint eszköz. Pont ezért írtam az üzenetet a szüleinek. A zene témán már amúgy is sokat veszekedtek. Sosem értettem miért olyan fontos egy kiállításra az ilyesmi. Számomra a képek mutatják meg mi illik hozzájuk.

Az utolsó festményhez lágy dallam kellett, tompa basszussal, finom hegedűvel. A vörös, az arany és a meztelen test látványa egyértelművé tette, mit is hallgatnék közben.

A kezem remegett. A kezem. Soha nem remeg meg. Mégis, az ecset úgy rászkódott minden vonalnál, mintha nem tartanám kontroll alatt. Annyi ideig vártam. Figyeltem, terveztem. Mindent csak érte tettem. Nem veszíthetem el magam az utolsó pillanatokban.

Mira Halsten. A média napokig csak róla beszélt. A művemről. Teóriák, szakértők, elemzések sorakoztak egymás után, mintha érthetnék, mi vezérel. Ő lett a hetedik. A hetedik, akit a rendőrök egyáltalán számon tartottak. A többieket nem ismerik. Gyakorlásnak tekintettem őket. Bábok, amiken kísérleteztem a színekkel, a mintákkal, a halállal.

A takarítás volt a legnehezebb. A nyomok eltüntetése művészet, nem rutin. Rengeteg jelentést olvastam, tanultam a helyszínelőktől, dolgoztam közöttük. Minél mélyebbre ástam, annál tisztábban láttam az eljárásokat, a hibáikat.

Több városban is előkerült a nevem, amikor kiállítás vagy nyilvános szereplés után felmerült a gyanú, hogy festőként közöm lehet az ügyekhez. Aztán mindig jött egy névtelen telefon, hirtelen bizonyíték vagy ügyes adminisztrációs tévedés. Épp elég időt töltöttem közöttük ahhoz, hogy beépítsem a saját történeteimbe az elterelést. Mindig volt alibim. Nem tudtak megfogni, így a dossziék a raktárak mélyén porosodnak, már évek óta.

Mira halála lecsillapított egy időre, de mikor teljesen figyelmen kívül hagyott Lilian, alig bírtam ki, hogy ne menjek át és vegyem el azt, amiért ennyit küzdöttem. Vissza kell szereznem az irányítást.

Tisztában vagyok azzal, hogy már rég elkaphattam volna. A gyors megszerzésben nincs semmi érték. A hosszú út izgalommal tölt el. Mikor minden lépését megfigyelem, az életébe férkőzöm, a napjaiba. A közelébe. Bár nem alakult úgy, ahogy eredetileg terveztem, de nem bántam. Már közel van. Az a néhány akadály már könnyedén lesz legyőzve, mire eljutok odáig.

Nem mentem Lilian után. Kerültem, hogy elé vágjak, míg elvált Elizabeth-től.

Hallottam az ordítását.

Háttal állt nekem. Megragadtam a vállát. A félelme átsejlett a kabát anyagán, a levegőben volt az illata. Reszketett. A hangja elhalt, a trappolás elmúlt. A sötétbe bámultam, a híd alá. Éreztem, ahogy akaratlan mosoly kúszik az arcomra.

– Lilian, minden rendben? – kérdeztem, ahogy magam felé fordítottam.

Elkerekedett a szeme. A légzése gyors volt, kapkodó. A szemében riadalom és felismerés csillogott. Felemelte a kezét, olyan gyorsan csapott le, hogy nem védekeztem. Tenyere az arcomon csattant.

– Istenem! Dominic, sajnálom, ne haragudj!

Hátralépett, nekifeszült a falnak, a mellkasára szorította a kezét.

Ő a híd alatt volt a sötétben. Okos. Éreztem a jelenlétét, de nem mozdultam el Lilian mellől. Odaléptem hozzá, megfogtam a kezét. Égett az arcom, ahol eltalált, de nem ütött túl nagyot. Inkább csak az ijedtség volt a mozdulatában, mintsem erő.

– Lilian, lélegezz! Mi történt? – Ujjamat az álla alá csúsztattam, hogy megemeljem a fejét. Rám kellett néznie.

Könnyes arcán halvány mosoly jelent meg. Úgy tűnt, talán észrevett végre. A térde megrogyott. Mielőtt elesett volna, elkaptam. A falnak támasztottam, megtartottam.

Beleremegtem a lehetőségbe. Itt volt. Egyedül, védtelenül. A félelem lassan futott végig rajta, mint a víz felszínén az olajfolt. A csókja még mindig égetett, a karmolásainak nyoma, halványan még mindig kirajzolódtak a hátamon.

Egy hete nem láttam. Néha az ablakban megjelent, de nem intett, nem nézett rám. Csak elhúzta a sötétítőt és el is tűnt. A hiánya kongó ürességet hagyott maga után. Kezdtem elveszíteni a türelmemet.

– Jól… jól vagyok – zihálta. Lecsúszott a fal mentén. Hagytam, hogy elengedje magát. A pánik ökölbe szorította a kezét. A mellkasa vészesen gyorsan süllyedt és emelkedett. A térde közé hajtotta a fejét.

Felemeltem a kezem, intettem a híd alá a sötétségbe egy hanyag mozdulattal, majd leguggoltam hozzá.

– Lilian, itt vagyok. Nincs semmi baj – suttogtam aggódó hangszínt megütve.

Hagyta, hogy mozgassam. Óvatosan megfogtam a vállát, kihúztam, hogy a falnak döntsem. Falfehér volt. Könny áztatta az arcát, mikor rám nézett. Valahol a múltban járhatott. Az egész teste reszketett, még a bütykei is elfehéredtek, annyira szorította a kezét ökölbe.

A telefonom rezgett a zsebemben. Valószínűnek tartottam, Elizabeth megkapta az információt, miszerint én szóltam, hogy változtatni akar a zenén. Nem foglalkoztam vele, de azzal se, ha más keres.

– Jól vagyok – motyogta. Becsukta a szemét, egy keserű mosoly futott át rajta. – Csak a kórházba akartam menni, de…

– Rosszul vagy? – kérdeztem automatikusan. Persze, hogy nem volt jól, éppen a pánik szélére sodródott, égett a láztól, de ezt várják el az emberek, az érdeklődést.

– Nem… vagyis de. Csak Ezrát akartam meglátogatni.

Ezra. A harag átcikázott rajtam. Talán erősebben meg is szorítottam Liliant, mert halk szisszenés hagyta el a száját, de nem szólt egy szót sem.

Elengedtem, felálltam. Megigazítottam magamon a ruhát és a kezemet nyújtottam felé.

– Jobb lenne, ha hazavinnélek. Nem vagy jól – mondtam tárgyilagosan.

Az arcán végigfutott minden érzelem: értetlenség, düh, majd a békésnek tűnő elfogadásnál megtorpant.

– Köszönöm, de nem kell. Ne haragudj, ha rád ijesztettem. Csak… valaki…

Elharapta a mondatot. Nem kellett befejeznie. Én nagyon is jól tudtam, mire akar kilyukadni.

– Mi történt? – ismételtem meg a kérdést.

– Valaki követett, azt hiszem… meg akart támadni – szűrte a fogai között, miközben elfordította a fejét. A híd alatti sötétséget kémlelte, de ott már nem találhatott senkit.

– Nem maradsz itt. A kórházba sem mész egyedül. Hazaviszlek – közöltem ellentmondást nem tűrő hangon. – Holnap pedig a rendőrségre megyünk. Ha valaki zaklat, akkor…

– Ne! – felsikkantott, mikor a rendőrséget felhoztam. – Csak a zsarukat ne! Nem megyek haza! – nézett fel rám akaratosan.

– Rendben. Akkor elkísérlek a kórházba, de nem maradsz egyedül – engedtem a csábításnak. Talán, ha így közel kerülhetek hozzá, akkor hamarabb elérem a célom.

Még mindig reszketett. Mikor a markomba zártam törékeny kezét, és felhúztam a földről, magamhoz öleltem. Hallottam a mély sóhaját. A teste megremegett, majd halk sírásba fordult a hangja.

Lehajoltam hozzá. Semmiségeket suttogtam a fülébe. „Minden rendben. Nem bánthat senki. Itt vagyok”. Az embereket meg lehet nyugtatni, ha éreztetjük velük, hogy mellettük állunk.

– Köszönöm és ne haragudj, amiért olyan szemét voltam. Sajnálom, de bosszantott a helyzet – dünnyögte a kabátom anyagába temetve az arcát. Alig értettem mit mond. Hirtelen nem is tudtam miről beszél.

– Nincs miért bocsánatot kérned. Nem a te hibád – feleltem higgadtan, miközben lassan összeállt bennem a kép: a csók, a kiakadás, az elsuhanó figyelmeztetés, hogy vissza kell fognom magam.

Eltoltam magamtól, hogy lássam. Méretes könnycseppek ültek meg az arcán. Le akartam róla csókolni, lenyalni, hogy utána belemártsam a fogamat. Megízleljem a fájdalmát.

– Gyere, menjünk – fogtam meg a karját, hogy támogatólag segítsem a járásban is. Úgy tűnt elég gyenge még.

Nem szólt egy szót sem, csak biccentett. Letörölte a könnyeket, és azonnal elbarikádozta magát a hallgatás mögé. Nem tudtam mi megy végbe a fejében. Az arany tincsei elrejtették az arcát is.

A lassú léptei és a szipogása egy emléket juttatott az eszembe.

Fent gubbasztott a faágon, lógatta a lábát, és vigyorogva kinyújtotta rám a nyelvét.

– Úgyse mersz feljönni!

A nővérem két évvel volt idősebb nálam. Testben. Miután megsérült egy buszbalesetben, az agyának nagy része sötétségbe merült.

Fárasztó volt minden alkalommal eljátszani a kedves gyereket, aki segíteni akart. Fárasztó volt hallani, hogy mindenért én voltam a hibás.

Én, aki a buszon ugyanúgy ott ültem. Én, aki beszorult két szék közé. Én, aki nem kiabáltam segítségért, csak hallgattam az emberek sikoltását, sírását és néztem, hogyan vérzik el lassan mellettem a földön fekvő testvérem.

Az orvosok azt mondták, élni fog. A roncsolt szövetek begyógyultak, a mozdulatai lassúak lettek, a memóriája pedig szétesett részletekre. Néha órák alatt törlődött minden, néha napokig őrzött egy arcot, aztán üres tekintettel nézett át rajtunk.

Gyerekként elvárás volt, hogy türelmes legyek. Hogy magyarázzam el neki újra és újra, kik vagyunk. Mosolyogjak, játsszam vele, mintha minden rendben lenne. Meguntam. Fárasztó volt hordozni a szerepet, amit rám erőltettek: „jó testvér”, „megértő kisfiú”, „segítsd a nővéredet, Dominic”.

Már kölyökként is időpocsékolásnak tekintettem az érzelmek nagyját. Nem sírtam az elhunyt kutyám után. Nem sírtam, amikor eltört egy csontom. Nem sírtam akkor sem, amikor a nővérem leesett a fáról és eltört a nyaka. Megkönnyebbültem.

A temetésén sem jöttek a könnyek. Anyám zokogva esett a földre, átkozva minden istent. Apám nyugtalanul morgolódott, miközben csendben folytak a könnyei.

Én a koporsóra néztem, figyeltem, ahogy eltűnik a föld alatt. Nagy levegőt vettem. Végre vége.

– Hallottam, jól megvagytok Lizivel. Örülök neki – szólalt meg Lilian, ezzel kirántva engem az emlékből. Már régóta nem gondoltam a nővéremre. 

Ahogy felnézett rám, csillogott a tekintete. Hazudik. Nem nézett közvetlenül a szemembe csak egy rövid pillanatra. Nem örült neki. Elizabeth valószínűleg elmondta neki, hogy a saját lányomra emlékeztet. Mintha lenne olyanom. Nem volt gyermekem és nem is szándékoztam az életemben gyermeket vállalni.

– Igen. Jól – feleltem, félre nézve, mintha zavarna a téma. Valójában untam. Kevés helyzetben éreztem szorítást a mellkasomban, de mikor Elizabeth-nek kellett elmesélnem egy ismerősöm történetét a sajátomként, akkor kényelmetlenül feszengtem. Egy régi fénykép, viszont sokat segített.

Lassan haladtunk. Lilian kezdett megnyugodni, de nem engedte el a kezemet. Mintha bennem találná meg a védelmet. Furcsa volt érezni, mennyire rossz helyen keresi.

– Tudod, mondta, hogy a lányodra emlékeztetlek. Lehet, egy igen csak személyes kérdésem?

– Persze – álltam meg a piros lámpánál vele. A kórház már csak pár méterre volt az út túloldalán.

Az ajkába harapott, amit fél szemmel figyeltem. Nem tudta, hogyan kérdezzen rá arra az ostobaságra, amire készült, de annyira ártatlan és édes volt. Vágyakozva húztam közelebb magamhoz, mintha helyet akarnék adni a mellettünk lévő embereknek.

– Hát… ő… az a csók akkor, mégis mi volt? Ugye nem…

Hirtelen elbújt a kabátjának gallérja mögé. Rettenetesen szégyellte magát, amiért meg merte kérdezni, pedig minden normális ember ezt tette volna. Nem. A normális emberek zöme a közelemben sem akarna lenni.

Nem feleltem. Átkísértem a zöldnél, az épület bejáratánál félrehúztam őt a tömegtől.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Gyere át este. Beszélgessünk.

Felemeltem a kezem, hogy végighúzzam az ujjamat a hegén, de végül nem értem hozzá.

Ő volt az egyetlen, akitől nem tudtam elszakadni. Nem azért, mert szükségem volt rá, hanem mert benne láttam meg azt a sötét hiányt, amit addig csak magamban ismertem. És tudtam, ha egyszer elveszítem, bennem is minden széthullik.