Festett Hazugságok: 21. Lilian: Minden egy kicsit jobb lehet. Vagy futni kell?
Muszáj volt melegen felöltöznöm, mert rázott a hideg. Lizi még belém tömött egy marék gyógyszert – persze ellenkeztem, de minek –, végül elindultunk.
Szörnyen voltam. Nem csak a láz miatt, hanem mert reszkettem a félelemtől. Az egyik részem elfutna, míg a másik beleordítaná a világba, hogy elég volt.
Úgy kapaszkodtam Lizibe, mint tornádókor a vasoszlopba. Egy pillanatra sem akartam szem elől téveszteni.
Ide-oda kapkodtam egy ideig a fejem. Folyton hátrapillantottam. A fogaim összekoccantak. Bár a telefonom nálam volt, nem kapcsoltam be. Csak végszükség esetére rejtettem a zsebembe. Milyen idióta meggondolatlanság?
– Akkor elmondod, hogy mi a baj? – érdeklődtem, ahogy a kis park felé vonultunk. Na meg szerettem volna elkerülni azt, hogy én legyek a téma.
A fák már lassan elkezdték levedleni nyári, zöld lombkoronájukat. Besárgultak, elhaltak. Hasonlóan éreztem magam. Néhány közeli bódéból péksüteményeket és jégkását árultak. A gondolattól is vacogtam. Kutyák ugatása csapta meg a fülemet. Egy méretes, fekete eb rohangált, szájában labdával. Egy kisgyerek kergette és próbálta elvenni tőle. Nagyon édes látványt nyújtottak.
Még nem volt igazán hideg, de a levegő csípett. Emberek vastag pulcsiban sétáltak el mellettünk, a leheletük páraként szállt fel. Az enyém is.
Éreztem, hogy lángol az arcom, mégis szétfagytak az ujjaim. A farmer jegesen simult a lábamra, ahogy minden lépésnél súrolta a bőrömet. A bolyhos zoknim és a tornacipőm siralmas páros volt, de még nem vettem bakancsot. Nem gondoltam, hogy szó szerint belém fagy majd a szar is.
– Nincs baj. Tényleg nincs – felelte. – Fáradt vagyok. Leadtam az elméletet, anyámék meg kitalálták, hogy a soron következő kiállítás az én munkáimból legyen. Egy hete ezen pörgök. Remélem, te is eljössz – nézett rám mosolyogva.
Hiába görbült a szája, nekem valahogy nem stimmelt. Művinek tűnt, hazugnak. Összevontam a szemöldököm és szuggeráltam csendben. Nem szólaltam meg jó pár percig. Valószínűleg úgyse lesz más választásom, mint elmenni. Nem csak neki jó lehetőség, hanem nekem is.
– Jó… jó! Fogalmam sincs, mi a baj. Fáradt vagyok, étvágyam sincs, és semmihez nincs kedvem. Mintha ülne rajtam egy rohadt nagy üllő, és képtelen lennék lerázni – sóhajtott fel. A hirtelen jött gesztikulálása miatt biztos voltam abban, végre igazat is mondott.
– Na és Dominic? Tudom, nagyon csúnyán váltunk el, de azért, megvagytok? Vagy most mi van veletek?
Nehezemre esett kimondani. A fejemben megint felvillant a csókja, az érintése, az, ahogy felkapott és hazacipelt. Undorító volt, hogy még mindig megmozdított bennem valamit. Nem akartam belegondolni, miért vágytam rá. Tudva, talán csak azért próbálkozott nálam, mert… egy beteg fasz.
Nem voltam képes teljesen bevenni, hogy a lányára hasonlítok. Egyszerűen képtelenségnek tartottam. Vagy csak nem akarom elfogadni a tényt? Farrennel kapcsolatban csak kavarogtak az érzelmeim. Egyszerre gyűlöltem és vágyakoztam utána. Utoljára az általánosban éreztem magam így, mikor a suli menő csávóját szemeltem ki magamnak. Rettenetesen gyerekes vagyok!
– Nagyon jól megvagyunk. Képzeld, már azt is mondta, hogy szeret engem. – A mosolya széles volt, és ijesztően őszintének tűnt. A szívem kihagyott egy ütemet, a gyomrom meg összeugrott, mintha valaki ököllel zúzta volna össze.
– Ennek… nagyon örülök – hajtottam le a fejem. A torkomban gombóc növekedett. Mi a franc bajom van? Ennek tényleg örülnöm kellene. Ha szereti, akkor megszabadultam tőle. Akkor miért zavar mégis?
– Említett valami Ezra nevű pasit, akivel randiztok – kezdte halkan. – Ez igaz?
Mélyen elvörösödtem. Hirtelen azt sem tudtam mit feleljek. Hazudtam Dominic-nek, és most már tartanom kellett a fonalat. Ha már egyszer kibaszottul jól működött, nem állhattam le.
– Igen. Találkoztunk párszor – bólogattam, talán túl hevesen is. Pont úgy, mint egy műanyag kutya a műszerfalon. Csoda, hogy nem gurul el a fejem.
– És… milyen? Úgy értem… tudom, Morgan után nehéz ez neked, csak szeretném, ha nem lenne bajod – motyogta Lizi, és furcsán elhalkult. Mintha szégyellte volna magát. Vagy félne kimondani valamit.
Akármennyire is akartam, Morgant sose tudtam elfelejteni. Amikor felmerült az ő neve, csak az emlékeimbe tudtam kapaszkodni. Mindenbe, amit ő jelentett számomra.
Az étkezőasztalnál ültünk. Bambusz feje az ölemben pihent, nagy szemekkel figyelte a kezemben tartott pirítóst.
– Szerinted… ha most félretolnám Bambuszt, mit szólna hozzá? – kérdeztem. Próbáltam pimaszul hangzani, bár nem voltam benne biztos, hogy sikerült.
Morgan egy pillanat alatt végigmért, aztán a kutyára nézett.
– Hé, Bambusz! Ha eljössz onnan, kapsz egy jutifalatot – hívta magához édesgető hangon, mint amikor nem tudod, hogy most verést vagy buksisimit kapsz. Hirtelen én sem voltam biztos abban, mi fordult meg Morgan fejében.
Az állat úgy pattant fel, mintha rugó lenne benne. Néhány csepp nyál a combomra fröccsent. Felnevettem, ahogy Morgan előkapott valahonnan egy szárított húsdarabot, és Bambusz orra előtt lengette.
– Azt meg honnan vetted elő? Várj… ne válaszolj, nem akarom tudni! – A kezemet felemeltem nevetve, mielőtt elmondhatta volna. – Na, ha már így hergeled, legalább ne húzd az agyát! – ciccegtem, ingatva a fejem.
Lehajolt, puszit nyomott a kutya fejére. Végül rám nézett, és a szájához emelte a falatot, megkocogtatva vele az ajak piercinget.
– Mi lenne… ha…
– Morgan! Ne már, nézd meg, Bambusz mindjárt éhen hal! – támaszkodtam mindkét könyökömmel az asztalra. Figyelmeztetően felé emeltem az ujjamat, mielőtt tényleg bekapta volna a kutyakaját. Bár átfutott a fejemen, hogy az talán egészségesebb, mint a sok gyorskaja, amit néha magába töm meló közben.
– Van egy ajánlatom – mondta, és pont úgy támaszkodott az asztalra, ahogy én. A fejét oldalra döntötte. Nem véletlenül mondják, hogy a kutya hasonlít a gazdájára. Bambusz is felém nézett, ugyanazzal a félredöntött kobakkal. – Odaadom neki, de cserébe én is kérek valami… jutifalit, ha már témánál vagyunk – vigyorodott el olyan szélesen, azt hittem, kiesek a bugyimból is. A szeme élesen futott végig a dekoltázsom környékén, amennyire követni tudtam. Képes lett volna egyetlen pillantással letépni rólam mindent.
– Öt perc múlva dolgoznom kell! – figyelmeztettem gonosz mosollyal. Az arcom lángolt, tutira elpirultam, mint egy tini. Mindig ilyen hatással volt rám.
– Kettő is elég – kacsintott. Megforgattam a szemem, ő pedig gyorsan odaadta Bambusznak a falatot, a kutya pedig azonnal eltűnt vele.
Morgan átnyúlt, megfogta a karomat, és könnyed mozdulattal felhúzott az asztalra. A hátam a hideg lapnak feszült. Fölém hajolt, a fekete haja az arcomat csiklandozta. Orra az orromat súrolta. Éreztem a forró leheletét a homlokomon.
– Nem tudtam, hogy gyorstüzelő vagy – motyogtam. Összezártam a lábaimat, felhúztam a székre, hogy ne terheljem túl a derekam.
Előrébb dőlt, ajkával végigsimította az enyémet. Az illata megtöltötte az orromat. Hallottam ahogy a piercingjei csilingelnek a fülében.
– Ki mondta, hogy szexről beszélek? – kérdezte, végignyalva az alsó ajkamat.
Megremegtem. Szinte azonnal elöntött a vágy, hogy magamra húzzam és ott helyben szeretkezzünk az asztalon, de kíváncsi is lettem.
– Akkor mit akarsz? – kérdeztem halkan. Felemeltem a fejem, hogy finoman ráharapjak a szájára, de elhúzódott. Helyette a fülemhez hajolt.
– Gyere hozzám feleségül – suttogta kéjesen.
– Hogy mi?
Úgy kaptam levegő után, mintha víz alól jönnék fel. Rászorítottam az asztal szélére. Mi ez a kérdés? Komolyan gondolja? Az agyam egyik fele leállt, mikor megéreztem a nyelvét a fülcimpámon. Próbáltam mondani valamit, de csak egy elfojtott nyögés jött ki.
– Mi lenne, ha addig nyalnálak, míg igent nem mondasz? Ez lesz az én jutifalim. Így áll az alku? – dörmögte, miközben kezét végigcsúsztatta a hasamon, egészen a lábam közé.
A legszebb pillanatok voltak az életemben. Olyan gyönyörűek és egyszerűek, amikben örökre benne ragadtam volna, de lehetetlenné tették.
Tudtam, mennyire nyomorultan hangzik, de még mindig az emlékeimben vegetáltam. Úgy éreztem, nincs senki, aki elfogadna a hibáimmal, a sebemmel, ezzel az egész szétesett csomaggal együtt. A lányok mondhatták, hogy kattant vagyok, a randik mégsem működtek. Nem a kémia hiánya miatt, hanem mert mindenkiben Morgant kerestem. Én voltam a hibás, ezzel tisztában voltam, mégse tudtam mit kezdeni a helyzetemmel.
– Kedves – szólaltam meg végül. Nem néztem Lizire, és ezzel mindent elárultam magamról.
Mindig tudta mikor gondolkodom el az exemen és a vele töltött időn. Szerinte olyankor a semmibe révedek és nem látok mást, csak az összegyűlt könnyeket a szemem előtt. Megfogta a kezem, magához húzott.
– Lil… ha nem engeded el a múltad, nem lesz normális életed – mondta halkan, és a hajamba simított.
A kabátjába nyomtam az arcom, próbáltam visszatartani a sírást. Lizi, aki egész életében pasikkal szórakozott, a romantikától kirázta a hideg, most engem próbál összefoltozni? Azt akarja, hogy engedjem el, és szeressek újra? Valami megfordult a világ tengelyében, vagy ez már nem is az a Lizi, akit ismerek.
– Mi történt veled, Lizi? – kérdeztem elcsukló hangon. Nyelnem kellett egyet, nehogy kiömöljön a bili és a nyakába szakadjon minden az elmúlt napokból, ami bennem fortyogott.
Nem válaszolt rögtön. Nem is vártam. Valamennyire megint megszakadt a köztünk lévő, amúgy is vékony fonál, ami összetartott minket. Elhúzódtam tőle és elindultam inkább tovább.
A parkban jó darabig csak mentünk előre némán. Ő a saját árnyaival küszködött, én a saját mocsaramban ragadtam. A kezem a zsebembe csúszott, rámarkoltam a telefonomra. Valami kapaszkodó kellett.
– Figyelj – álltam meg. – Nem tudom, mi történik veled, de még mindig te vagy a legjobb barátnőm. Haragudtam, igen… de már nem. Mit szólnál, ha hétvégén megnéznénk a Medusa klubot? – kérdeztem, és igyekeztem mosolyt csalni az arcomra. – Néhány ital és kibeszéljük magunkból a szart.
Ahogy kimondtam, belém mart a szorongás, de muszáj volt kizökkennem ebből az egész rothadó állapotból. Féltem. Ki ne félne, ha lenne egy zaklatója?
Teljesen abszurd, hogy addig bujkáljak, míg egyszer csak eltűnök a térképről. Rendőrség? Jó lenne… ha nem bánnának úgy velem, mint akinek a panasza annyit ér, mint egy döglött légy. Morgan halálán is így lendültek túl. Mintha nem is számított volna.
Le akartam zárni ezt az egészet, de fogalmam sem volt, hogyan. Nem vagyok bosszúálló. Nincsenek alvilági kapcsolataim. Ilyesmi csak filmekben megy flottul. Én meg mi vagyok? Egyetemista lány, aki már attól is bepánikol, ha valaki túl sokáig nézi.
– Benne vagyok – vágta rá, és ezzel kirántott a saját sötét kis spirálomból. – De csak mi ketten. Csajosan. Érezzük jól magunkat, oké? – mosolygott rám.
Olyan megkönnyebbülés tompított el mindent bennem, hogy egy pillanatra elfelejtettem: a klub tele lesz emberekkel, és köztük bárhol ott lapulhat az, aki üldöz. A gondolat megint végighúzta a hideg csápjait rajtam. Akár itt is lehet. A bokrok mögött. A házamnál. Bárhol.
– Jó. És öltözz ki. Igyekszem én is… valami huncutabb cuccot felvenni, a kedvedért, rendben? – emelkedtem fel, hogy nyomjak egy puszit az arcára.
A gondolataim miatt cikázott a tekintetem az utcán. Kerestem, kutattam az oda nem illő arcokat, legfőképp mások szemét figyeltem. Bárhol felismertem volna azt a fakózöld pillantást.
– Lilian Parker szexi ruciban? Na azt látnom kell. Én most visszafogottabb leszek, csillogj egy kicsit helyettem is – vigyorgott rám, majd kidugta a nyelvét pimaszul.
És én tényleg örültem. Olyannyira, hogy a hideg is kevésbé zavart. Végre ott motoszkált bennem, talán egy estére kikapcsolhatok. Talán nem omlik minden a fejemre. A másik véglet viszont ráült a mellkasomra és vasmarkába szorított. Akkor, Morgannel is abban reménykedtem, nyugodt esténk lesz. Egyszerű születésnap. Remélem a történelem nem ismétli meg önmagát. Nem akarom elveszíteni Elizabeth-et.
A parkban tett körsétánk rövidre sikerült. Elizabeth telefonja megszólalt, ő pedig sóhajtva nyomta a füléhez. Bólogatott, hümmögött, közben a szája sarka fintorba rándult. Nem csodálkoztam: számára ez az első saját kiállítás óriási dolog. Másnak talán ritka lehetőség… neki inkább az „apuci-anyuci projektje”, de attól még fontos.
– Figyelj, Lil. Este még felugrom, de most muszáj mennem. A szüleim képtelenek eldönteni nélkülem, milyen zenék menjenek. Hihetetlen – dörzsölte meg az arcát. Hirtelen öt évet is öregedett ránézésre.
– Semmi baj. Nekem úgyis indulnom kell. Besétálok a kórházba, ha már itt van a sarkon – pillantottam a távolba, a fehér épületre, ami a régi autópálya hídja fölé magasodott.
– Biztos megleszel? – kérdezte csendesen. – Ha hazaérsz, feküdj le. Főzök teát és valami levest, ha felértem.
– Akkor hozz szexi nővérke ruhát is, hogy legalább valami feldobja a hangulatot – jegyeztem meg vigyorogva, bár a köhögés hirtelen el is nyomta a jókedvemet.
– Mindent a betegért – paskolta meg a hátam, miközben előre görnyedtem. Az erős, kaparó krákogás öklendezésbe fordult volna, ha nem tartom vissza. A torkom lángolt, a fejem lüktetett. Talán a kórházban rám nézhetne egy orvos is.
– Köszi. Na, menj már, én is hazaindulok hamar, eskü – emeltem fel a kezem, mielőtt anyáskodni kezdene.
– Jól van, később akkor beugrom, vigyázz magadra! – ölelt magához szorosan, de hamar eltoltam, nehogy elkapja már a hülye megfázást.
– Szia! – integettem utána rekedten.
Motoszkált bennem a gondolat, hogy inkább utána megyek. Nem maradhatok egyedül, de nem támaszkodhatok mindig valakire. Mi lesz akkor, ha senki sem lesz mellettem? De talán inkább egyedül, minthogy veszélyeztessek megint másokat azért, mert engem akarnak… megölni? Még mindig nem tudom pontosan mi a cél. Ha csak meg akarna szerezni, mit tenne? Játékszernek használ? Megerőszakolna, megégetne? Elnyomja a mellemen a cigit, felhasítja a bőrömet, ahogy régen leírta? Mi visz rá valakit arra, hogy az embert öncélúan csak egy bábként kezelje? Vajon kibírnám?
Rövid ideig néztem csak, ahogy elsétál. A hideg kezdett bekúszni a kabátom alá is. Hátat fordítottam az egész parkos idillnek és elindultam a kórház felé.
A város zaja rám nehezedett. Fáztam. Nem tudtam eldönteni, a hideg miatt vagy a lázam ment feljebb. Ha megmértük volna a hőmet, esélyesen ki se lépek az ajtón.
Haladtam a járdán, a kabát gallérját magasra húzva. Figyeltem az embereket, akik elmentek mellettem. Néha elkaptam egy fürkésző pillantást. A szokásos. Ilyenkor reflexből mosolyogtam rájuk. Ha a hegemet bámulták, még intettem is. Gyerekesnek hangzik, de nem engedem, hogy kevesebbnek lássanak azért, mert a múltat a bőrömön viselem.
Időnként furcsa hang ütötte meg a fülem. Tompa lépések. Olyan ritmus, amik mintha az enyémhez igazodtak volna. Nem néztem hátra. Nem is mertem volna. Lehetett bárki: délutáni bevásárlás, komótos séta. Semmi extra. Mégis, a szívem gyorsabban vert, mint kellett volna. Már egyedül voltam. Ha segítségért kiáltanék, vajon meghallaná valaki vagy elfordulnak?
A figyelmem elterelésére végigpásztáztam a kirakatokat. Ruhák, kiegészítők, ételek. Minden, amire nem volt pénzem se kedvem. Csak menni akartam, haza, be az ágyba, eltűnni ebből a nyomasztó délutánból, de a cél kivételesen erőt adott.
Egy pillanatra észrevettem egy kezet az üvegben, ami mintha utánam nyúlna. Azonnal megálltam, hátrafordultam és már kiáltásra nyitottam a számat, de csak egy idős férfival találtam szembe magam. Felemelte a karját, hogy felhúzza a pulóverének az ujját, ami kilógott a kabátja alól.
Úgy nézett rám, mintha egy őrült állna előtte. Nem tudtam hibáztatni. Abban a pillanatban Lizi hiánya cafatokra szedett. Egyedül vagyok. Nem lett volna szabad elengednem vagy vele kellett volna mennem.
Suttogva bocsánatot kértem, elfordultam, lesütöttem a tekintetem és mentem tovább. Ostoba vagyok.
Nem szabad félnem, nem itt, nem az utcán! Nem lehetek most rosszul! Bíznom kell abban, hogy ha történik valami, akkor kapok segítséget. Nem minden ember fordul el a bajban. És, ha nem látszik, hogy baj van?
A lámpánál megtorpantam. A fejem tele volt rémképekkel, zakatolt bennem minden. Haza kellett volna mennem.
Amikor felnéztem, a kórház távolinak tűnt, mintha több megálló lenne köztünk. Pedig tudtam, pár száz méter az egész. Át kell menni a híd alatt, és ott vagyok.
Körülöttem páran a telefonjukat nyomkodták, mások fáradtan vártak a zöldre. A tarkóm bizsergett. A hátamra súly nehezedett. Pontosan olyan érzésem volt, mint régen, amikor figyeltek.
Amint az autóknak pirosra váltott a lámpa, gyorsabban szedtem a lábaimat.
A híd íve sötét masszaként magasodott fölém. Ahogy a forgalom zaja tompult, a gyomrom úgy szűkült egyre kisebbre. Megkerülhettem volna az egészet, plusz húsz perc sétával, de nem akartam. Minél előbb oda kellett érnem. Hazafelé taxit hívok.
Az átjáró alá érve hidegebb lett a levegő. A légzésem akadozott. A víz csöpögése fémesen kopogott a konténerek tetején, majd visszaverődött a falakról. A betonoszlopok közé lépve végleg elszigetelődtem.
A falak mellett elhagyott, foszlott sátrak hevertek. Két törött műanyag szék, pár kuka. Ennyi volt a díszlet. A vizes talaj puhán nyelte el a lépteimet. Az autók hangja távolivá vált, mintha valami sűrű anyagon keresztül szűrődne át.
Csak előre néztem. Az egyik kezemmel görcsösen markoltam a kabátomat, a másikkal remegve kutattam a zsebemben a telefon után. Volt ugyan valamennyi fény, nem borult rám a vaksötét, de az egész hely félhomályban úszott, fekete beugrókkal tarkítva a nem túl szívélyes látványt.
A bekapcsológombot teljes erőmből nyomtam. Félő volt, hogy megroppan a műanyagdarab az ujjam alatt.
– Kapcsolj már be! – ziháltam, miközben ösztönösen megráztam, bár tudtam, semmit nem ér.
Ekkor hallottam meg a lépteket. Tompák voltak, lassúak. Felkaptam a fejem, a telefon kicsúszott a kezemből és puffanva a földre esett. A gerincem mentén végigkúszott a hideg veríték. Nem hajoltam le érte. Nem volt bennem annyi erő. Csak mentem tovább, egyre gyorsabban.
A huzat hirtelen végigszáguldott a híd alatt, összekuszálta a hajamat. Alig láttam tőle, miközben a lépések hangja egyre erősebben dobbant mögöttem. Már láttam végét, a kinti fényt.
Futni kezdtem.
A kabátom beleakadt valamibe, megbicsaklott a lábam, de sikerült elérnem a világosabb részre. Hirtelen fordultam meg. Homályosan láttam mindent, a könnyeimtől összefolyt a kép.
A híd mély árnyéka elnyelte az alakot. Csak a körvonalát fogtam fel. Behúzódott a sötétebb részbe, de tudtam, ott van. Magas. Erős jelenlét. Nem mozdult, mégis éreztem, hogy engem figyel.
Felemelte a kezét.
Nem voltam abban biztos, jól látom-e. Úgy reszkettem, hogy a mellettem lévő falba kapaszkodtam.
– Sosem leszek a tiéd! – kiáltottam el magam.
Az alak pedig megindult. Egyenesen felém.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése