Festett Hazugságok: 20. Lilian - Félelem és remény

 

Ott leszek minden csendben, ahol valaha együtt nevettünk. Mert bár a közös fejezetünk véget ért, de az én történetem még nem.

 

Fogalmam sincs, hogyan kerültem aznap este az ágyamba, amikor Ezra megsérült. Valami rémlik arról, hogy Dominic cipelt haza, de félúton elnyelt az álom. Kidőltem, mint egy zsák krumpli. Az aznap éjszaka rémálmokkal gyötört.

Hétfőn izzadtan és sajgó lábbal ébredtem. A fejem kóválygott, azt se tudtam, merre vagyok arccal. Aztán lassan kezdett összeállni a kép: Farren valószínűleg belém tuszkolta a lázcsillapítót. Rohadjon meg! Vagyis köszönöm neki. Talán. Vajon itt maradt velem, vagy csak a gyógyszert nyomta belém és lelépett?

Sokat gondoltam Ezrára, de még a telefonszáma se volt meg, hogy írjak neki vagy felhívjam. Kerestem a profilját a közösségi platformokon, de rengeteg Ezra nevű személyt dobott fel. Nem találtam. Aggódtam érte.

A telefonomon új üzenet várt.

Ismeretlen szám:
Láttalak, kicsi pillangóm. A félelmed gyönyörű volt. Az enyém leszel. Túl törékeny vagy ahhoz, hogy szabad maradj.

A szöveg olvasásakor mintha kést húztak volna végig a gerincemen. Azonnal éreztem a tarkómon a figyelő tekintetét. A szemem cikázott a lakásban, őt keresve. A gyomrom összerándult, a szívem úgy vert, mintha menekülni akarna belőlem.

Mint egy paranoiás idióta, bezárkóztam. Felkapcsoltam az összes villanyt, aztán behúztam a sötétítőt. Mert persze Dominic lakását látni az ablakból, és hát, köszi, de nem vagyok rá kíváncsi. A bejárati ajtót minden egyes konyhai kitérőnél ellenőriztem, oda-vissza, hogy be van e zárva.

Az ablakon is folyton kinéztem, hiába laktam emeletekkel feljebb. Nem voltam biztos abban, hogy nincs-e épp valaki a párkányon lógva. Na, ezt a horrorfilmes szokást sürgősen le kéne vetkőznöm.

Mocskosnak éreztem magam. Ezra vére a bőrömre száradt. A forró víz alatt úgy sikáltam magam, mintha lemoshatnám mindazt, ami történt. De nem ment. A könnyeim megállíthatatlanul folytak. Éjszaka semmit sem aludtam.

Kedden úgy néztem ki, mint egy rossz zombi film statisztája: hatalmas karikák a szemem alatt, a hajam csomókban állt. A tévé elé menekültem, a maradék epres gin társaságában.

Betakaróztam, meséket néztem unikornis plüssök ölelésében, mintha ők tényleg meg tudnának védeni. A telefonom többször csörgött. Hol Lizi hívott, hol Dominic üzent, de lenémítottam, eldugtam a hálóba. Egyetem? Hagyjuk. Inkább csak próbáltam túlélni a keddi napot.

Kapcsolgattam a csatornákat, mint valami mániákus, míg egyszer csak szembe nem jött Callor Mortem neve. A képernyőn egy rendőrségi nyilatkozat futott:

 

„A mai napon a rendőrség megerősíti, hogy a tegnap este megtalált áldozat személyazonosságát sikerült megállapítani. Az elhunyt Mira Halsten, akinek neve korábban egy internetes bejegyzésben is felmerült, ahol önként jelentkezett a Callor Mortem néven ismert elkövető következő áldozataként. A helyszínelés során egyértelműen felismerhetőek voltak azok a jellegzetes beállítási elemek, amelyek a sorozatgyilkosság korábbi eseteit is kísérték.

Tekintettel arra, hogy a bűncselekmény helyszínéről készült képek és videók már a felfedezés előtt megjelentek a közösségi médiában, és így a közvélemény jelentős része értesült róla, a rendőrség szükségesnek látja hivatalos tájékoztatás kiadását.

Felhívjuk a figyelmet, hogy a sajtóban és az online térben megjelent találgatások, melyek az áldozat önkéntes felajánlkozását és a gyilkosság közvetlen összefüggését taglalják, jelenleg vizsgálat alatt állnak. A nyomozás során minden lehetséges kapcsolatot ellenőrzünk, de hangsúlyozzuk: a bűncselekményért egyedül az elkövető felelős.

A rendőrség kéri a lakosságot, hogy tartózkodjanak a nyers tartalmak megosztásától, és minden információt, amely a Callor Mortem néven ismert személy azonosítását segítheti, haladéktalanul osszanak meg a nyomozó hatóságokkal.”

 

Teljesen lesokkoltak az elmondottak. Olvastam a kommentjét és azt a rengeteg más hozzászólást is, amiben ócsárolták a lányt, vagy buzdították. Mira tényleg meghalt. Hogy lehet valaki ennyire idióta, hogy következmények nélkül ajánlja fel magát? Nem gondolt bele abba, talán Callor Mortem tényleg megkeresi? Mi késztet rá valakit erre? Sejtettem, hogy ez nem az ő hibája volt, de valamiért mégis dühített. Az egész világot fel akartam képelni mérgemben.

Elhiszem, hogy vannak, akiknek pokol az életük. Én is átéltem. Évekig cipeltem a következményeit. A zaklatás nem tűnhet annyira súlyosnak, de az én esetemben… Morgan esetében…

Sokszor bennem volt a gondolat: most véget vetek ennek. Elég a rettegésből, jobb lenne eltűnni, elhagyni az élők sorát. De valami mindig visszatartott. Akaraterő? Félelem? Család? Barátok? Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy dolgom volt még. Meg kellett tudnom, miért kellett Morgannek meghalnia. Ez volt a célom. Aztán elveszett. Nem azért, mert elfelejtettem – a múlt mégis újra rám talált –, hanem mert azt hittem, van mibe kapaszkodnom. Hogy erős lettem. Kitartó.

Most mégis egy takaró alatt gubbasztok, plüssökkel körülvéve, mint egy rémült kislány.

A ház zaja szinte szétfeszített. Hallottam a lépcsőn lépő embereket, a lift tompa zúgását, a kattanást, mikor megállt. Minden neszre az ajtó felé kaptam a fejem. Néha azt hittem, kopognak, vagy valaki megáll előtte. De mindig csak hallucináltam. Kezdtem elveszíteni magam, mint egy szétázott papírzacskó. Annyira féltem, hogy képtelen voltam bármit is csinálni. Annyi idő telt el, és megint folytatódik!

A rettegést újra magamhoz kellett ölelnem, de most én akartam megmondani, milyen erősen szorítson. Féltem, igen. Nagyon. De erőt kell valahogy merítenem belőle, különben teljesen tönkre fog tenni.

Szerdán a kanapén fekve riadtam fel. Valaki torokhangon üvöltötte a nevem, és ököllel verte az ajtót. Álmos voltam, kedvtelen, nem akartam felkelni. Úgy éreztem, hetek óta ázott felmosórongyként vegetálok, pedig alig telt el pár nap. A lábam nagyon fájt, a lázam felszökött, minden porcikám tiltakozott a mozdulatok ellen. De összeszedtem magam annyira, hogy odavonszoljam a testemet az ajtóhoz.

– Ki az? – A hangom olyan tompa volt, hogy én is alig hallottam.

– Lil? Lilian, engedj be! Három napja hívogatlak! – dörömbölt az ajtón Lizi.

– Tűnj el innen! Nem vagyok rád kíváncsi! – fordultam el, hogy visszakuckózzak a műsor elé.

Hallottam, ahogy puffog, majd valamit pakolni kezdett. Akkor esett le: adtam neki kulcsot a lakáshoz. Mire felugrottam, hogy a reteszt is elhúzzam, addigra bevágódott az ajtó, és Elizabeth úgy rontott be, mint egy eszeveszett tornádó.

– Atyaisten! Úgy nézel ki, mint egy múmia… vagy inkább egy oszló hulla – állapította meg, mikor megállt előttem.

– Kösz. Most pedig húzz el – léptem az ajtóhoz, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. A sötét folyosóra néztem, és összeszorult a gyomrom. Köhögőroham szakított félbe.

Égett a tüdőm, a mellkasom szorított. Lizi azonnal mellém lépett és átkarolt. Oldalra fordultam, és akkor láttam meg igazán: karikás szemek, beteges bőr, a csuklóján vöröslő kötélnyomok. A ruhája sem feszült úgy rajta, mint szokott.

– Lizi… minden rendben? – préseltem ki magamból, amint levegőhöz jutottam.

Nem felelt, csak elengedett és ellépett tőlem. Felvontam a szemöldököm, végigmértem újra. Egyáltalán nem volt jó bőrben. A haja kuszán állt. A szeme tompán csillogott. Úgy tűnt, mintha beteg lenne.

– Figyelj, Lil. Sajnálom… sajnálok mindent, amit mondtam, tettem vagy akár gondoltam – szólalt meg végül.

Leesett az állam. Mi a fenének kér most bocsánatot? Nekem is muszáj lenne?

Az igazság az, hogy hiányzott. Még az idegesítő, pökhendi stílusával együtt is. Senkivel se tudtam megosztani a félelmeimet, a rettegést, amit az üzenetek okoztak, ami Ezrával történt, ami… Dominic-kal esett meg. Bár azt inkább nem is akartam kimondani. Főleg nem előtte.

Szörnyen éreztem magam, amiért nem írtam neki, de ugyanannyira indokoltnak is tűnt. Ő vágott pofán – képletesen –, a féltékenységével és a hülyeségeivel. Valahol… jogosan.

– Elizabeth – mormogtam figyelmeztetően, miközben becsaptam az ajtót. Nem akartam tovább a sötét folyosót érezni a hátam mögött. – Ülj le, és mondd el, mi a baj.

A kanapéra mutattam, de nem vártam, hogy szót fogadjon. Megragadtam a karját, odahúztam és szó szerint leültettem. Feltűnt, mennyivel könnyebb, mint egy hete. Fogyott volna?

Ő csak nevetett, lerúgta a cipőit, majd törökülésbe húzta a lábait.

– Nincs semmi baj. Csak fáradt vagyok. De nagyon jól érzem magam – legyintett. – Tényleg csak azért jöttem, hogy megnézzem, élsz-e, és hogy bocsánatot kérjek. Egy ideig nagyon féltékeny voltam rád, mert Dominic úgy loholt utánad, mint egy kiskutya…

Egy pillanatra elhallgatott, a tekintetét rám szegezte. Vártam, hogy milyen fájdalmas szemetet fog a nyakamba szórni. Hogy milyen utolsó, rohadék leszek. De igazából nem tettem semmit. Egyetlen csók volt. Nem hibáztam akkorát, mint amekkorának tűnhetett a szemében. Vagy mégis?

– De már tudom, miért – fejezte be a mondatot.

Amint kimondta, félrenézett. Még láttam, ahogy könnyek szöknek a szemébe, amit nem engedett kicsordulni. Inkább gyorsan felemelte a kezét és elmaszatolta, a sminkjével együtt. Valamiről nagyon lemaradtam.

– Lizi, mondd el, mert a hallgatásoddal csak rohadtul felbaszol – mondtam halkan, próbálva nem mutatni, mennyire szorongat az izgatottság.

Minden idegszálam pattanásig feszült. Levegőt is alig kaptam. Legszívesebben rákiabáltam volna, de csak ökölbe szorítottam a kezem és némán fújtattam.

– Hát… van egy lánya. És nagyon hasonlítasz rá. Ezért érezte úgy, hogy meg kell védenie – motyogta, miközben felém fordult.

Egy pillanatig néztem rá, aztán kitört belőlem a röhögés. Az a fajta, amitől könnyezel, köhögsz, és úgy hangzol, mint egy elromlott porszívó. A pár korty gin is majdnem visszajött, a gyomrom pedig égett, mintha lángost sütne benne valaki.

– Most mit röhögsz? Még képet is mutatott róla! – húzta fel az orrát sértetten.

Erre persze rögtön elhallgattam. Ha Farrennek tényleg van egy lánya, akkor vagy nagyon elvetemült, vagy… nem, nem, ezt nem akarom végiggondolni. Mert ha tényleg annyira „védelmezett”, mint amennyire feszegette a határaimat, akkor az emberiség hivatalosan is megbukott.

A fejemet ráztam. Nem mondhattam el Lizinek, mi történt köztünk. Egyszerűen nem ment. Pedig talán el kellett volna. Mégiscsak a barátnőm. Aki… ja, aki korábban totál kibaszott velem. Szóval, nem. Maradjon tudatlan.

Közben észrevettem, hogy a pulcsija ujjánál dörzsölgeti a csuklóját. A garbó bő volt rajta, a farmer lötyögött a lábán. A régi Elizabeth mindig szűk ruhát viselt, csinos volt. Tökéletes. Ez a mostani inkább úgy néz ki, mint aki épp menekül valami elől.

– Figyelj, Lizi. Ha tényleg ezért csinálta, amit csinált, akkor jobb lenne, ha hagynád. A lánya valószínűleg nem sokkal fiatalabb nálunk. Keress inkább valaki mást, aki…

– Nem! – vágott közbe. A hangja élesen csattant. – Szeretem Dominic Farrent. Szerelmes vagyok, érted, Lil?

Megfogta a kezem, és rám mosolygott. Nem az a megszokott Lizi-féle szarkasztikus vigyor volt. Ez… valami más. Valami ijesztően őszinte és beteges. Viszont ott lapult valami mögötte, amitől a hideg végigfutott a hátamon. Valami nagyon nincs rendben vele.

– De hát alig ismered egy hete! Ennyi idő alatt nem szerethettél bele – ingattam rosszallóan a fejem.

Valójában nem így éreztem. Morgan, számomra szerelem volt első látásra.

A parkban ültem magányosan egy fa alatt, az Ashtifen központi részén. A felvételi lapot bámultam akkor még a műszaki egyetemre, mikor felemeltem a fejem.

A szél összekuszálta a fekete haját, ahogy megjelent a sétányon. Hosszú, barna kabát, fekete póló, szakadt farmer, hanyagul befűzött bakancs. A napszemüvege mögött nem láttam a tekintetét, de a tartásában volt valami, ami vonzotta a tekintetem felé.

Lehajolt, hogy megigazítsa a nadrágszárát, amikor egy hatalmas, fekete kutya nekicsapódott hátulról, és előre döntötte. A fűbe esett, én pedig azonnal felnevettem. Hiába próbáltam a lapok mögé rejteni a szám, teljesen egyértelmű volt, hogy én vagyok az a gonosz, aki kineveti a helyzetet.

Halkan szitkozódott. Mikor a hátára fordult, a kutya egyenesen a gyomrába ugrott és végignyalta az arcát. Annyira édesek voltak, hogy teljesen meglágyította a szívemet a látvány.

– Buldózernek kellett volna elnevezni téged, nem Bambusznak – morgott a fiú, ahogy felkelt a földről nagy nehezen.

Leporolta magát, majd felém nézett, miközben a kutya fejét simogatta. A napszemüveg leesett róla a nagy harcban. Mogyoróbarna tekintete pimaszul csillogott. Elvigyorodott és lehajolt az állathoz. Úgy tűnt súg neki valamit.

Én elfordultam, mert rettenetesen zavarba jöttem a mosolyától. A következő pillanatban, megjelent a vállam felett Bambusz feje és elvakkantotta magát. Felsikkantva ugrottam meg, a papírok pedig szanaszét repültek a kezemből. Nevetve próbáltam összeszedni őket, mielőtt a szél magával viszi.

– Bocsi, ez a dög, nagyon szemtelen jószág – lépett oda hozzánk, majd egyszerűen lehuppant a takaróra, amit magam alá terítettem. Ledobta a bakancsát és eldőlt, mint aki jól végezte dolgát.

– Gondolom pont annyira, mint a gazdája – vágtam vissza széles mosollyal.

Bambusz lefeküdt mellém, a fejét az ölembe tette és hortyogni kezdett, mint aki alszik. Pimasz kis kutya.

– Úgy látszik, Bambusznak tetszel. Eljössz velem randizni? – pillantott felém széles vigyorral, majd feltámaszkodott a könyökére. Engem meg hirtelen jobban érdekelt a pár lépésre tőlünk, a fűben lévő napszemüveg, amit nem szedett össze.

Meg sem bírtam megszólalni. A szívem heves vágtába kezdett. Ennyire nyíltan még sosem közeledett hozzám senki. Sőt! Még hasonlóan sem.

– És ha van valakim? Még a nevedet sem tudom – nyögtem ki nagy nehezen.

– Most már van. Morgan Hawk – nyújtotta a kezét és rám kacsintott.

Elfogadtam a kézfogását. Aznap már nem voltam magányos. Bambusz és a gazdája is azonnal beférkőzött a szívembe, olyannyira, hogy soha többet nem akartam elengedni őket.

– Tudom… és én sem hinném el, ha nem érezném – sóhajtott fel Lizi.

Nehéz volt kiszakadni az emlékeimből. Azokból, amik még boldogságot hoztak, mielőtt minden elromlott. Mosolyogva szorítottam meg a kezét.

– Figyelj. Elég sok szar volt mostanában. Én sajnálom, bármit is hittél rólam és róla, de, ha boldog vagy, akkor legyél vele. Különben sem mondhatom meg neked mit csinálj – sóhajtottam. A tekintetemet a plafonra szegeztem. A könnyeim égették a szemem, de nem engedtem utat nekik.

– Lilian… miért zárkóztál be? – kérdezte halkan.

Nem értettem Elizabeth viselkedését. Zavart, hogy nem tudtam mi a baja. A szavai, a látványa. Mintha nem is ő lenne. Olyan csúnyán váltunk el, aztán nem is találkoztunk napokig. Most meg túlságosan kedves.

– Akkor válaszolok, ha te is válaszolsz – néztem komolyan a szemébe. Nem tágítottam. A barátomnak tartottam akkor is, ha egy picsa volt.

– Rendben, de akkor öltözz fel és sétáljunk egyet. Rád férne egy kis friss levegő – pattant fel és húzott engem is magával a hálóba.

Nem ellenkeztem. Igazat adtam neki. Még a fény se látott napok óta. Kellett egy kis séta, akármennyire is szarul voltam, és amúgy is meg kellett volna már tennem, valamit.