Festett Hazugságok: 19. Dominic - Gyilkos vagy művész?

 

Az ember, életében legtöbbször hirtelen hoz döntéseket. Van, amit később vissza lehet vonni, de van, ami örökre ott marad.

Egy hét telt el azóta, hogy Lilian elmenekült az esőben. Akkor megtaláltam az egyetemen. Hazavittem. Dühös voltam rá.

Meglepő módon nem akartam tőle semmit. Nem úgy, ahogy máskor. Mire a lakásához értünk, már aludt a karjaim között. Forró láz égette a testét. Szép volt így is, túl szép és túlságosan csábító a lehetőség, hogy az enyém legyen végre. De türelmes maradtam.

Rávettem, hogy ne ugráljon, ne rombolja még jobban magát. Éjszaka ott maradtam mellette. Többször is felriadt sikítva, a rémálmaiból, amik már évek óta gyötrik. Nem tudta, ki van mellette, mégis úgy bújt hozzám, mint egy gyerek. Ártatlan, törékeny és sebzett szépség. És mindez az enyém volt egy rövid időre.

Még azelőtt eltűntem, hogy teljesen magához tért volna.

A hétvége lassan telt, monotonnak, üresnek tűnt. Elizabeth féltékenysége tovább nőtt. Tudta, hogy Lilian után mentem, és nem is tagadtam.

Nem bírtam elviselni a közelségét. Elküldtem. De előtte megadtam neki, amivel csitítottam a benne tomboló tüzet és félszt: egy napot az ágyban, kanapén, fürdőben. Elég volt, hogy lenyugtassam. A szürke cseppek elvégezték a többit. Végül hazament.

De vasárnap hajnalban…

 

A lakás csendjében ültem, a monitor fénye világította meg a szobát. Egy név állt előttem: Mira Halsten. Önként ajánlkozott. Játékra hívott.

A képén a mosoly kihívó volt, a kék szemében gyermeki dac csillogott. A legtöbb áldozat menekülni próbálna, ő odavetette magát.

Nem várattam sokáig.

A szombat felét azzal töltöttem, hogy megfigyeltem. Látszólag csendes, visszafogott lány volt: segített az időseknek, kertet rendezett, szomszédokkal beszélgetett. A való életben ártatlan képet mutatott. De az interneten más arcát láttam. Játékokban vadászott, szörnyeket ölt, vezetőként parancsolt. Keményebbnek akarta mutatni magát, mint amilyen valójában volt. Érdekes kontraszt.

Este a Pop kávézó közelében találtam rá. Úgy, ahogy terveztem: egyedül sétált haza. A körülötte legyeskedő fiúkat könnyű volt kijátszani, egy időzített üzenet elég volt, hogy eltűnjenek az útjából.

Megvártam, míg hazaér. A külvárosban lakott, egy földszintes kertes házban. Távol a központtól, távol a kíváncsi szemektől. Számomra ideális helyen.

Nem voltak kamerák. A szomszédok az egyik oldalról elutaztak. Erről már korábban megbizonyosodtam. A másik oldalon egy idős asszony lakott. Őt sem volt nehéz semlegesíteni. Az éjszakai teájába elegendő altató került. Mélyen aludt, amikor Mira hazaért. A szemben lévő szomszédok messzebb laktak, azok miatt nem aggódtam, de megtettem a biztonsági intézkedéseket, ha mégis úgy döntenek, megnézik maguknak Mirát az éjszaka közepén.

A kertkapunál vártam. Tombolt bennem a tettrekészség, a szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni. El akartam kapni. Ő provokált, most eljöttem érte.

Ami a legjobban izgatott, hogy azt írta, nem fél tőlem. Be akartam bizonyítani, bizony rosszul teszi, ha nem retteg.

Mikor belépett a házba, én is követtem.

Akkor nyitottam ki az ajtót, mikor ő is. Egyszerre nyikordult a két bejárat. Nem volt feltűnő annyira.

A konyhába sétált. Nem kapcsolt villanyt, csak a kislámpát a pulton. A nappaliba lépve, az egyik fotelbe helyezkedtem el a sötétben, hanyagul hátradőlve. Szinte teljesen ráláttam.

Kezemen fekete kesztyű, lábamon három számmal nagyobb csizma. Sötét ruháim szorongatták a bőrömet. Le akartam magamról tépni. Kényelmetlenek voltak. Túlságosan is izgatott voltam.

Fél oldalamat megvilágította a fény, de Mira csak mosolyogva készítette elő az ételt. Finoman ringatta a csípőjét. Táncolt egy számomra nem hallható zenére. Aranyosnak találtam.

Lilian is ugyanígy készülődött az étkezéshez mindig.

Felkeltem. A fotel halkan nyikordult. Mira felém kapta a fejét, de oldalra léptem a fal takarásába. Nem jött megnézni mi volt a zaj. Kedvemre való volt, hogy nem egy buta horror klisét játszik, mint a legtöbb ember, pedig talán megmenekülhetett volna.

Kinéztem a fal mögül. Háttal állt nekem. A mosogató fölé hajolt, éppen zöldségeket mosott meg. Halk léptekkel szeltem át a köztünk lévő távolságot.

Elkaptam a derekát, másik kezemet azonnal a szájára szorítottam. Előredőltem vele. Minél kevesebb helyet akartam hagyni arra, hogy védekezésében meg tudjon sebezni. Mocorgott, körmeit a kezembe vájta. Éreztem, ahogy felszakad a bőröm. Szép kezdet.

– Eljöttem, ahogy kérted – suttogtam a fülébe. Elengedtem a száját. Éles sikolya hamar elhalt, ahogy a hajába kapaszkodva, belevertem a fejét a szekrénybe.

Az ájult testével óvatosan bántam. Nem akartam, hogy tönkretegyem azt, amit széppé akartam formálni.

Megszabadítottam a ruháktól. Figyelmes voltam, nem értem hozzá illetlenül. Nem érdekelt szexuálisan a lány. De mikor megláttam a szétfeszített combja belső felét, akaratlanul is elmosolyodtam.

– Tehát, ez lenne a te hibád – mondtam halkan, ujjam végighúzva a hegeken. Rengeteg pengével felhasított seb. Régiek és frissek keveredtek, némelyik még vérzett. – Ideje, hogy a világ is lássa.

Tehetetlen testét a tetőtérbe cipeltem. Nem volt egy apró lány. Kerekded alkat. Néhány helyen striák halvány nyoma látszott a dereka körül.

Lefektettem, majd a már előkészített táskához léptem.

Pár pillanat alatt megkötöztem mindkét lábát és karját. Felültettem egy rozoga székre, amit ellepett a por és a rozsda, majd elé guggoltam. A körmei alól kisikáltam a véremet, hogy eltüntessem a nyomokat. A testét is finoman megtisztítottam. Tökéletes.

A kis lámpa fényében is jól látszott a kevés szeplő az arcán. A fekete haja előrelógott, amiben szinte észrevétlenül ült meg néhány nagyon halvány lila és kék szín is. Már erősen kikopott a festék. Egyenes orra itt-ott dudorodott. Utánanéztem és fiatal korában kézilabdázott. Érthetővé vált a kissé deformált orr. A vállain anyajegyek látszódtak. Sok volt belőle. Mint egy rejtett térkép.

Mellei formásak voltak, kissé szétállóak, sötétbarna mellbimbókerttel. A bal mellbimbójában apró karika piercing lifegett.

– Tehát kedveled a fájdalmat? Vagy ez is egyfajta figyelemfelkeltés lenne? – kérdeztem csak úgy félhangosan, miközben megpöccintettem a karikát.

A combját cirógattam kesztyűs kezemmel. Még az anyagon keresztül is éreztem a hibákat, amiket önmagának okozott. A bőre puha volt, az illata mentolos szamóca. A nyugodt légzése ellenére is láttam, milyen gyorsan cikázik a szemgolyója jobbra és balra. Talán álmodott? A teste néha megrándult.

Vártam. A térdemre húztam a lábát, hogy alaposan megnézzem magamnak.

Vékony boka. Kissé megduzzadt lábujjak. Az erek jól láthatóak voltak. Vékony bőre ellenére, nagyon is rugalmas volt. Hiába csíptem össze, mire elengedtem, visszahúzódott és vörös folt se maradt rajta.

Halkan felnyögött. Ébredezett.

A kezembe vettem a szikét. Félig felemelkedtem, a nyakához érintettem az élét.

Lassan felnézett rám. A tekintete homályos volt. Könnyektől csillogott. Nem ütöttem olyan erősen meg, de nem is fogtam vissza magam. Mikor kitisztult a tudata és végre meglátott, sikítani akart.

– Ha kiereszted a hangod, akkor azonnal megöllek, Mira – suttogtam, ujjam az ajkára téve.

Nyelt egy nagyot, pupillái kitágultak, az ajka megremegett.

– Te vagy, Callor Mortem… igaz? – A hangja magas volt, nem illett a külsejéhez, de az a lágyság, amivel megszólított, mindent kárpótolt.

Mira Halsten, nem azért hívott, mert provokálni akart. Ő valóban el akarta hagyni a földi létet. Az én kezem által. A kérdés már csak az volt, hogy miért? Miért hívott pont engem? Rajongásból? Tiszteletből? Vagy ezzel akarta mutatni, hogy bárkinek odaadná a halálát?

– Miért hívtál? – kérdeztem a fény felé emelve a szikét. – Nem félsz a haláltól – néztem a szemébe, már kihívóan pillantott rám, mintsem félve.

– Én… én…

El akarta fordítani a fejét, de keményen megragadtam az állát.

– Te? – vontam fel a szemöldököm. – Mesélj csak, van időnk. Én meghallgatlak – húztam széles mosolyra a számat.

Minden áldozatomat meghallgattam. Az imáikat, a könyörgéseket. A történetüket, a bűneiket. Mintha gyónnának nekem, mintha rajtam múlna a feloldozás. A vég így is, úgy is utolérte őket. De legalább elmondhatták az utolsó szavaikat – istenhez, vagy bármihez, amiben még hinni tudtak.

– Pár hete… megerőszakoltak. Két idősebb férfi. A színházból indultam haza, elkaptak és…

– Ez még nem jelenti azt, hogy meg kellene halnod – döntöttem oldalra a fejem kíváncsian.

– Nem, valóban nem. Nem mondtam el senkinek, mert féltem, hogy mit szól hozzá a családom. Nagyon… konzervatívak. Elmentem orvoshoz, hogy kivizsgáljanak. De tönkretette az életem az az este. HIV-pozitív vagyok – nézett a szemembe könnyektől csillogó tekintettel. – Nem akarok így élni! Senkinek nem kellenék, a családom elítélne, kitagadnának. Nem titkolhatom el a férfiak elől sem. Nem akarok szégyenben élni!

Ahogy elsírta magát, egy pillanatra átfutott a fejemen, talán életben hagyom. Ma már kezelésekkel éveket, évtizedeket élhet. Szinte teljes életet. De ez a gyengeség csak egy pillanat volt.

– Szóval ezért a nevetséges apróságért akarod eldobni az életed – szólaltam meg nyugodtan.

– Nevetséges apróság? – döbbenten meredt rám, mintha most árultam volna el neki, hogy minden szenvedése csak egy vicc.

– Ezer, sőt millióan élnek ilyen betegséggel, Mira. Kezelések, odafigyelés. Szinte egy teljes életet élhetnél, még így is. Sok-sok elfogadás és türelem kell, de hidd el. Nem olyan nehéz, csak minden itt dől el – pöcköltem meg a homlokát. – Ha pedig a családod nem fogad el, kit érdekel? A te életed, nem az övék.

– Én… nem is tudom… – mocorgott a széken, feszengett a kötelékben. Lassan kezdte felfogni, hogy nem csak szánalmat csalt ki belőlem.

Az ember nem mindig dönthet a saját élete fölött. Betegség, kényszerhelyzet, de most? Mira dönthetett volna. Apróság volt ez ahhoz képest, ami másokat emésztett a világban. Átfutott a méreg rajtam. Ezért eldobni az életet önként, ahelyett, hogy gondolkodott volna. Szánalmas.

– Egyetlen gond van azzal, Mira, hogy ezt elmondtad nekem és nem gondolkodtál, mielőtt leírtad azt a kommentet – emelkedtem fel, majd mögé léptem. Megfogtam a haját, finoman hátrahúztam a fejét, a szemébe néztem.

– Mi? Miért?

A tekintetében nem volt több kihívás. Csak rettegés. És ez volt az, ami miatt érdemes volt hallgatnom az első megérzésemre. Gyönyörű volt, ártatlan. A félelem, minden porcikáját átitatta. Mozdulatlanul remegett, felkínálva magát, mert már nem tudta, hogyan meneküljön. Pedig már nem akart meghalni.

Az embernek néha elég egy mondat. Egy szó. Megfelelő időben kimondva tönkretehet életeket, karriereket, családokat. Ugyanígy meg is menthet bármit. A törődés, az emberek mérhetetlen kincse. Amit csak annak adnak, akit méltónak éreznek rá. Ha mégis rossz kézbe kerül, vesztüket okozhatja.

– Élhettél volna, talán ötven évet is. De ez számodra már csak álom, buta lány.

Lehajoltam hozzá. A homlokára egy lágy csókot adtam. Felemeltem a kezem.

– Ne… kérem… – A hangja elcsuklott. A szeme könyörgött, a teste megrándult. A mosoly, amivel érkezett, már nem volt sehol.

Egyetlen mozdulattal vágtam el a torkát. Nem maradt más, csak a tiszta, nyers halál.

A fülemben dobolt a vérem. A szívem hatalmas erővel verte a bordáimat. Végigremegett a testem. Mira tekintete üvegessé vált, az utolsó sóhaja pedig, az én nevem volt. Callor Mortem.

A mellkasán végigfolyt a vér, mint egy lassú, vörös patak. Én pedig megbabonázva figyeltem, miként színezi be a bőrét.

A fejem üressé vált. Megkönnyebbült sóhajomba beleremegett a padlástér. Leráztam magamról a képzeletbeli láncokat, amik már jó ideje tépték a bőrömet. A látvány, ahogy kiürül, ahogy távozik az utolsó levegő is belőle, mérhetetlen vágyat ébresztett bennem. A belsőmben, a sötétségben.

Van, aki retteg a haláltól. Van, aki kívánja, magához öleli. És vagyok én. Az, aki minden rezzenés nélkül megadja azt, amire még maguk se gondolnák, hogy akarják. Mira Halsten különleges volt a maga nemében és örök emlék marad.

– Gyönyörű – suttogtam.

Megújult erővel szedtem össze magam. Már előre elkészítettem mindent a padlástérben. Könnyű volt a házba bejutni. Senki se gondolná, hogy pont egy ilyen kedves környéken, normális emberek közelében fog újjászületni egy gyilkos.

Egy óra múlva már a tetőn álltam, Mira élettelen testével a karomban. A velem szemben kikészített vasoszlopon dér csillogott, lassan jöttek a hűvösebb napok.

Lefektettem a lapos tetőre, lemostam a homlokát, mielőtt a csókom nyomot hagyott volna a rendőrök számára. Óvatosan dolgoztam, hogy senki se lásson fel.

A szikével lemetszettem a belső combján lévő bőrt, szépen, alaposan, hogy lehúzhassam a saját hibáit. A jobb kezén lévő ujjait egyenként vágtam le, majd összefűztem egy dróttal az ujjperceknél. A hajából is felhasználtam egy keveset. A végeredmény, egy emberi részekből álló ecset lett. Igazán impozáns látványnak hatott.

A testet a vasoszlophoz igazítottam, átkaroltattam ép kezével a hideg fémet. A haját befontam, feltűztem, mintha egy szobrot készítenék. A vörös cseppek a talpa alatt tócsát képeztek. Ez lett az ő „képe”. Nem maradhatott megsebzetten, széppé kellett formálnom. Bal kezébe adtam az ecsetét, majd lejjebb engedtem a karját. Látszólag a saját bőrét akarta kijavítani. Ez volt a terv.

A piercing fölött megállt a kezem. Az élete része volt, maradjon vele halálában is.

Ahogy hátraléptem, megéreztem az adrenalin lüktetését. Megrándult a farkam, halk sóhajomba még én is beleborzongtam. A valódi kép, a valódi gyönyör ott volt a mozdulatlanságban. Az üres tekintetében, a saját tettét eltüntető hideg pillanatban.

Lehajoltam a táskához, elővettem a polaroid fényképezőt, hogy megörökítsem a látványt.

Két kattintás. Két apró villanás és örökké csodálatos marad az utókornak.

Miután végeztem, kitoltam a „festményt” a háztető szélére. Látnia kellett mindenkinek. Ő most nem önarcképet készített. Ő maga volt a vászon, amit rendbe kellett hoznia. Nem akartam ismételni magam. És a rendőrséget se ártott összezavarni, hogy ne legyen annyira pontos az a profil, amit alkottak rólam. Ami közel sem tükrözi a valóságot a saját meglátásaim szerint.

A takarítás volt a nehezebbik része. Eltüntetni a nyomokat, a felesleges vért, amit nem gyűjtöttem be. Háromszor ellenőriztem mindent.

Miután egy papírlapon eleget gyakoroltam a kézírását egy iskolai füzetből, Mira vérébe mártottam a saját ecsetem és a földre írtam:

„A hibám formált igazán széppé.” 

A vasárnap éjszaka és a hétfő hajnal olyan volt, mintha újra levegőt kaptam volna a fulladás után. Minden izmom ellazult. A szívem nyugodt ütemben dobolt a mellkasomban. Éreztem a fáradtságot, a tompa buja örömöt magamban, ami mosolyra késztetett.

Aznap már csak a híreket figyeltem. Vártam. Türelmesen.

A médiában Mira Halsten kommentje úgy robbant, mint egy szikra a benzinben. Több száz hozzá hasonló üzenet követte, és pár órán belül új hashtag született, amit előszeretettel használtak: #CallorChallenge.

Nevetségesnek tartottam. Az önként jelentkező lányok nem érdekeltek többé. Nem akartam osztani a halált azoknak, akik még azt sem értik, mit jelent élni. Mira más volt. Benne megláttam Lilian kétségbeesését. Talán meg is lágyult a szívem egy pillanatra.

A keddi nap az egyetemen rohant el. Liliant nem láttam az előadásokon. Úgy sejtettem lázasan fekszik otthon, de mivel behúzta a sötétítőt, így csak a mozgó sziluettjét tudtam kivenni esténként.

Szerdán még semmi hír nem volt a művemről, egészen késő estig, amikor végre megteltek vele a híroldalak.

Miután elolvastam: „Az őrült rajongók Callor Mortem után sóvárognak?” című cikket, egy másik szúrt szemet:

 

„Felajánlotta magát, most holtan találták meg: Callor Mortem újabb áldozata sokkolja az országot!”

Mira Halsten kommentben írta, hogy önként lenne a hírhedt gyilkos prédája. Most megtalálták a testét, beállítva, hasonlóan ahhoz, ahogy a korábbi áldozatokat is. A „festményről” készült kép már körbejárta a közösségi médiát, a rendőrség pedig kénytelen volt hivatalos közleményt kiadni. A nyomozás zajlik, de az ország egy kérdésen rágódik: Callor Mortem újra lecsapott – ki lesz a következő?

 

A cikkhez kép is tartozott. Pontosan úgy, ahogy otthagytam.

– Látod, Mira… végül tényleg csodálatos lettél.