Festett Hazugságok: 18. Lilian - Nincs semmi baj!
– Jézusom, Lilian! Mi a franc történt veled? – guggolt le elém Ezra. Éppen válaszolni akartam neki, valamit, amikor egyszerűen csak oldalra borult.
Nem fogtam fel azonnal, mi történik. Kavarogtak a kérdések a fejemben. Lüktetett a homlokom a növekvő fejfájástól. Csak bámultam a testére, míg meg nem láttam az oldalán lecsorduló vért.
– Ezra! Istenem… Ezra! – kiáltottam fel.
Annyira megijedtem, hogy nem tudtam mit tegyek. Már nem volt bennem a mély félelem. Nem az, ami eddig is. Átvette a helyét az aggodalom. Ezra nem volt több, egy kedves idegennél, mégis összeszorult a szívem a látványától.
Reszkető kézzel kutattam a táskámban a telefonom után. Hol van már? Az összevissza kacatok között alig találtam meg. Kapkodtam. A levegőt egyre nehezebben vettem, ahogy pánikolni kezdtem. Nem akartam, hogy a kezeim között haljon meg. Nem történhet meg!
Amikor végre előkerült az a rohadt mobil, a férfi mellé csúsztam. Akkor láttam meg, hogy egy hosszú kés áll ki az oldalából.
– Ne, ne, ne! Ezra, sajnálom, kérlek… könyörgöm, nincs semmi baj, jól vagy, jól leszel! – Egyik kezemmel rongy után tapogatóztam, másikkal remegve ütöttem be a mentők számát a telefonba. Az ujjaim begörcsöltek, annyira szorítottam a mobilt. Izzadtam, elkezdtem homályosan látni.
Nem akadt más a kezembe, csak egy fehér konyharuha. Fogalmam sem volt, tiszta-e, de nem érdekelt. Azonnal a kés köré szorítottam, miközben az állammal tartottam a telefont. Nem tudtam mit kell csinálni. Nem volt tiszta a fejem.
– Nincs semmi baj! – szólalt meg halkan. Még egy gyenge mosolyt is villantott, az összes hófehér fogát megmutatva.
Üvölteni tudtam volna, ahogy egyre több vér gyűlt alatta, amiben már én is benne térdeltem. Meleg volt. Nem tudtam, a szag vagy a látvány kavart fel jobban. A torkomban gombóc nőtt, a gyomrom összerándult.
A vonalba akadozva magyaráztam, mi történt, mit látok, pedig magam sem értettem. Kapkodtam, fuldokoltam. A pánik teljesen leblokkolta a fejem. Rettegtem, hogy megöltem őt.
A telefonban lévő hölgy nyugodt hangon, de határozottan adta az utasításokat, mit tegyek. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy nem akartam kirántani a férfi oldalából a kést és talán ez volt az életmentő tettem. Hiába reszketett a kezem, az elsősegélydoboz a lehető legjobb helyen volt. Közel, de így is elcsúsztam a vérben. Rohanvást szedtem elő a kis ládát, pakoltam ki belőle mindent. Igyekeztem észnél maradni, pontosan azt tenni, amit a nő mondott. Próbált engem is nyugtatni, de egyáltalán nem figyeltem arra, hogy én jól legyek. Leszarom, csak Ezra élje túl! Nehezen lélegzett. Tartottam a rögtönzött kötést, de a vér még mindig szivárgott. A kezem, a ruhám, minden csupa vörös volt.
– Maradj ébren, hallod? Meg ne halj nekem! – suttogtam fölé hajolva. Azt hittem, én is összeesek mellette.
– Lehet, hogy nem most kellene… megkérdeznem… de szabad vagy jövő pénteken? – nyögte.
Elképedve pislogtam rá. Olyan gyorsan billentett ki a felgyűlt pánikból, hogy jó pár pillanatig csak meredtem rá tátott szájjal talán. Ez nem százas! Akaratlanul is felnevettem, miközben kicsordultak a könnyeim. Ki a franc gondol randira, miközben épp elvérzik?
– Sza-szabad – préseltem ki magamból. Nehezen tudtam beszélni. Ez a pasas rosszabb nálam.
– Jó. De nem étterembe… viszlek – szorította össze a fogait. Megremegett a teste. A homlokán izzadság gyöngyözött, amit letöröltem a kezemmel finoman. A kötést már átáztatta a vére.
Az egész helyzet szánalmasan morbid volt, mégis mosolyt csalt az arcomra. Aggódtam miatta vagy talán magam miatt. Én tettem ezt vele. A lelkem apró darabjai valahol a mélyben bolyongtak. Egy ember már meghalt miattam. Morgant nem bírtam elengedni, eltávolítani a közelemből. Nem akartam, hogy valaki más is az életét veszítse, feleslegesen. Ha nem rohan le a félelem, ha nem támadok rá, akkor ez nem történt volna meg!
A tenyeremet néztem, amíg vártuk a mentőket. A fojtogató csendben, próbáltam a férfi légzésére koncentrálni. Hallani akartam, hogy életben van. Annyi szar történik velem. Nem értem, mit vétettem? Tudom, hogy ügyetlen, néha önző is vagyok, de sose bántottam senkit. Sose akartam másoknak gondot okozni.
Bármennyire is szörnyen éreztem magam, mikor Ezra kissé kihűlt ujjai megsimították a kezem, megkönnyebbülten néztem rá. Pedig, akár ő is lehetne a gyilkosom. Nem?
Nem egész tíz percen belül megérkeztek a mentők. És velük együtt a rendőrök is. Rettegve, remegve kászálódtam fel a földről segítséggel, míg Ezrát elvitték hordágyon. Vele akartam lenni, tudni, hogy jól van, de nem engedték.
Nem sokkal később, az egyetem biztonsági szolgálatának szobájában rostokoltam, míg Ezrát elszállították a kórházba. Annyira kegyetlenül voltam, hogy már sírni se tudtam.
Véres voltam, vizes. Mindenem fájt, a talpamat bekötötték, és kaptam egy injekciót a fertőzések ellen. Az egyik mentős még egy három számmal nagyobb papucsot is szerzett nekem. Az éjszakai biztonsági őr egyike pedig kerített egy takarót, amit a hátamra terítettek. Engem már majdnem elnyomott az álom. Égett a bőröm. Éreztem, ahogy belázasodva, kipirultan kapkodtam a levegőt. A környezetről aligha vettem tudomást. Beszéltek hozzám, de csak tompán szólt minden hang. Fehér zajnak hatott. A gondolataim Ezra körül forogtak.
Egy rendőr felvette a vallomásomat, amit monoton, robotszerű hangon tudtam kipréselni magamból csak. Azután magamra hagyott a helyiségben. A csend a mellkasomra telepedett. Az ujjaimat tördeltem. Mélyeket sóhajtva próbáltam lenyugtatni háborgó lelkemet.
Nem sokkal később, két férfi lépett be. Mindketten nyúzottnak tűntek. Az egyik leült velem szembe, kinyitotta a noteszét. A másik háttérben maradt, keresztbe tett karral a falnak dőlt. Felderengett bennem az összes krimi, amit valaha láttam: a jó zsaru, rossz zsaru felállás. Egyetlen előnyöm volt, én nem akartam hazudni. Nem volt mit rejtegetnem.
– Jó estét! Erick Monat nyomozó, a társam pedig Jason Barg őrmester – biccentett állával a másik felé. Lenézett a jegyzeteire maga előtt. Valószínűleg már tudták ki vagyok és a szokásos adatok is meglehettek rólam. Jó pár sort láttam teleírva, ahogy odanéztem. A vallomásom hozzájuk került ezek szerint.
Illedelmesen mutatkozott be. A társának nem szenteltem nagy figyelmet. A hangja karcos volt és orrhangon beszélt. Katonásra nyírt, barna haján vízcseppek ültek meg. Hosszú, lefelé hajló orra volt. Méretes szakálla a mellkasára simult. A száját eltakarta a bajusza.
– Kisasszony, elmondaná, hogy mi történt? – kérdezte Monat nyomozó, egy leheletnyivel élesebben, amiért én meg sem szólaltam.
Csak bámultam rá. A számban keserű íz telepedett meg, a gyomrom összerándult. Mikor utoljára rendőrökkel kellett beszélnem, kinevettek, lenéztek. Bár nem mondták ki, tudtam: engem hibáztatnak Morgan haláláért. „Miért nem hívott segítséget? Miért nem próbált menekülni?” Semmit sem tudtak. Nem voltak ott. És én akkor megfogadtam, hogy többé nem fogok könyörögni a megértésükért.
– A barátja megsérült – folytatta Monat. – Jelenleg a műtőben van. Szükségünk van a részletekre. Hogy került elő a fegyver? Magukra támadt valaki? Vagy vita volt?
A szám kinyílt, de hang nem jött ki rajta. Csak Ezra arca villant be, ahogy elsápadva vitte el a mentő. És közben valami hideg, ismerős rettegés kúszott belém.
– Hall engem? – kérdezte a másik rendőr, türelmetlenebbül. Fekete, kusza tincsei az arcára tapadtak, a kék szeme rikított a félhomályban. A szája szélén egy vágás húzódott, még nem gyógyult be teljesen.
Bólintottam. Megszólalni továbbra sem mertem.
Aztán kivágódott az ajtó. Hirtelen huzat csapott be, hideg vízszag terjengett a levegőben. Azt hittem hallucinálok, de nem. Dominic állt az ajtóban. Csupa víz volt, a pulcsija rátapadt a testére, az arca eltorzult a dühtől. Egyetlen pillantással végigmérte a szobát, majd rám szegezte a tekintetét.
– Uram, ez hivatalos eljárás. Kérem, hagyja el a helyiséget! – szólt rá a sarokban álló Jason egy mély sóhajjal. Valószínűleg nem az első ilyen esetet látja, ahol megjelenik egy nem várt személy.
Dominic meg se moccant. Az asztal alatt a lábam ösztönösen összerándult.
– Mit művelnek a barátnőmmel? – sziszegte. A hangja hideg volt, és nagyon bosszús.
Olyannyira meglepett a kérdése, hogy lereagálni sem tudtam. Barátnője. Vajon mennyit ivott és mit? A rendőrök összenéztek, láttam rajtuk, hogy egy pillanatig mérlegelnek. Jason végigmérte a barátomat, majd biccentett a fejével, mintha ismerné őt. Monat végül nyugodt hangon válaszolt:
– Senki nem bántja. De ha nem hagyja el a szobát, kénytelenek leszünk kivezetni.
Dominic közelebb lépett, becsukta az ajtót és nekitámaszkodott. A tekintete égetett. Úgy éreztem magam, mintha a Pokol szájában ülnék, ők pedig arra készülnek, hogy hamarosan beledobjanak.
A rendőrök nem küldték ki. A fene tudja milyen meggondolásból. Újra rám szegezték a tekintetüket, nem foglalkozva a morgó férfivel. A szakállas türelmetlenül pöcögtette a tollát a noteszen.
– Lilian, kezdjen el beszélni. Ha nem mond semmit, azzal mindent csak megnehezít – szólt rám az őrmester.
Lenyeltem a torkomban összegyűlt gombócot. A kezem remegett, az ujjaimat a ruhám szélébe akasztottam.
– Összevesztem a barátnőmmel, nagyon csúnyán, ezért ide az egyetemre rohantam – szaladt ki belőlem végül. Még röviden Dominic-re is rásandítottam. – Azt hittem ő követ, de nem akartam vele szóba állni. Bejött utánam valaki, és… – elakadtam. A kép villámként hasított belém, Ezra oldala a kiálló késsel. – Aztán minden elszabadult. Azt hittem, hogy valaki bántani akar, de sötét volt, féltem és… annyira sajnálom! Nem akartam, hogy ez történjen! – fakadtam ki elgyötörten. – Nem láttam semmit a sötétben és rátámadtam Ezrára, meglöktem, ő pedig azt hiszem rossz helyre kapaszkodhatott, lerántotta az egyik tartót és… és…
Lehajtottam a fejemet. A kézfejemen már megszáradt Ezra vére, amit feszülten próbáltam lekaparni a körmöm hegyével. Megmentettem, nem fog meghalni. Nem teheti!
A rendőr lassan bólintott, a toll hegye sercegett a papíron. Sírni akartam, a rendőr fejéhez vágni a széket, amin ültem. Nem mondtam el mindent, de már nem is akartam. Eleget szenvedtem. Nem tettem semmi rosszat, véletlen volt, nem akartam! Nem lesz baja! Önmagamat próbáltam meg megerősíteni. Nehezen lélegeztem. A lábam idegesen rángott.
Már épp kezdtem volna pánikolni a csend miatt, amikor a szakállas rendőr telefonja élesen megcsörrent. A férfi felkapta, majd a homlokát ráncolta.
– Monat. Mi történt? Micsoda? – A szék recsegett alatta, ahogy előredőlt. – Egy hulla a városháza előtt? Azonnal ott vagyunk – pillantott Jasonre.
Értetlenül néztem egyikről a másikra. Most mi lesz velem?
– Menjünk. Ezt most lezárjuk, kisasszony. Maga itt marad, míg nem kapunk más utasítást. Odakint lesz az egyik kollégánk, ha szükségük lenne, valamire.
Biccentett, Erick nyomozó. Dominic elállt az ajtóból egy lépéssel arrébb, majd a két férfi sietve távozott. Fel se tudtam sóhajtani. Csak döbbenten néztem utánuk. Egyáltalán nem érdekelte őket a helyzetem. Egy hulla még is csak izgalmasabb, mint egy kislány balfaszsága.
Az ajtó becsukódott. Egyedül maradtam Dominic-kal. A padlóra csorgott róla a víz. A csöpögő hangok szörnyen idegesítőek voltak a csendben.
Ő nem szólt semmit. Csak állt, a karját összefonta, és engem nézett. Éreztem, ahogy a tekintete körbefon, szorosabban, mint bármilyen kötél. Nem bírtam ránézni. Szégyenemben, mérgemben. Már magam sem tudtam. Csak perifériából érzékeltem.
Percek teltek el, de számomra óráknak tűnt. Már nem tudtam, mit kezdjek a kezemmel. Az ölemben piszkáltam a körmömet, majd a hajamba túrtam, végül visszaejtettem. Nem mertem megszólalni.
Végül Dominic törte meg a csendet.
– Ki az az Ezra? – A hangja nyugodt volt, de kihallottam belőle a türelmetlen fenyegetést.
Semmi közöd hozzá! Rohadj meg! Éreztem, ahogy elönt a forróság, és a fülemig pirulok. Szóra nyitottam a számat, de mit mondtam volna neki?
– Randizunk – préseltem ki magamból nagy nehezen.
Dominic hallgatott, én is inkább befogtam a számat. Nem kellett kiabálnia, a jelenléte önmagában elég volt ahhoz, hogy érezzem a haragját.
Óvatosan felnéztem, de már nem engem figyelt. Az ablakon keresztül bámulta az esőt. Láttam az állkapcsát megfeszülni. Valahol reméltem, hogy ezzel a kijelentéssel majd békén fog hagyni. Mélyen, magamban pedig szörnyen megbántam ezt az egy szó kiejtését.
Fél óra telhetett el így. A falon lévő óra, minden kattanása az agyamig hatolt és kezdtem tőle tikkelni. Dominic nehéz, dühös légzése keveredett az enyémmel. Kínos, néma fél óra volt.
Az ajtó végül halkan kinyílt. Egy másik rendőr lépett be, a kabátja átázott az esőtől. Kihúzta magát, és hivatalos hangon közölte:
– Kisasszony, beszéltem a kollégáimmal. A barátja nem emel vádat, nem kívánja továbbvinni az ügyet. A mai estére lezárjuk a meghallgatást. Hazamehet.
Életben maradt! A szavak egyszerre könnyebbséget és még nagyobb félelmet hoztak rám. Hazamehetek. Csakhogy nem voltam biztos benne, hogy az valóban haza lesz.
A rendőr távozott, az ajtó halkan kattant mögötte. Újra csak mi ketten maradtunk. A mellkasom még mindig emelkedett-süllyedt a zaklatott légzéstől, a papucs idegenül lötyögött a lábamon.
Dominic lassan mellém lépett.
– Hazaviszlek – mondta éllel a hangjában, avagy ne is merjek ellenkezni.
– És… Lizi? Mi van vele? – kérdeztem halkan. Ennél nagyobb baromságra rá se kérdezhettem volna. De nyomasztott a jelenléte és azt hiszem némi féltékenység is lappangott a lázam alatt. Vagy egyszerűen már nem érdekelt mit gondol.
A szeme megvillant. A szája sarka felfelé rándult, mint aki el akar mosolyodni, de végül nem tette.
– Nem kell most Elizabeth miatt aggódnod – felelte röviden. Egyértelmű választ nem kaptam, és tudtam, hogy nem is fogok.
Felpattantam volna, de a testem tiltakozott. A talpam lüktetett, minden mozdulat fájdalmas volt.
– Én… én előbb a kórházba akarok menni. Látni akarom Ezrát. – A hangom halk volt, de erőszakosabb, mint gondoltam.
Dominic lassan megrázta a fejét.
– Nem. Te is sérült vagy. Pihenned kell.
– Nem érdekel, megnézem őt!
Dacosan emeltem fel az állam. Nem voltam hajlandó az ő játékát játszani. Hirtelen elkapott, felemelt, majd a vállára dobott. Olyan könnyedén, mintha nem nyomnék semmi súlyt. A gyomrom is úgy gondolta, nem a legjobb mozdulat volt. Köhögni kezdtem, öklendeztem egy keveset. Addig nem is mozdult meg, míg abba nem hagytam. Csodával határos módon, nem hánytam le.
– Dominic! – ütöttem meg a hátát, de meg se rezzent.
– Hazamegyünk – mondta ridegen. Megindult az ajtó felé és elhagyta velem a vállán a helyiséget.
A neonfények zavarták a szememet. Minden lépésnél éreztem: hiába tiltakozom, most az övé vagyok, a döntés nem az enyém. Fulladj meg!
A folyosón két rendőr állt, akik azonnal feszengve néztek össze, majd egyikük előre is lépett.
– Uram, hova viszi a hölgyet? – kérdezte bizonytalan hangon, de az állkapcsa megfeszült.
– Haza – felelte Dominic egyszerűen, mintha ezzel mindent elintézett volna.
– De a hölgy… – kezdte volna újra a rendőr, én pedig kétségbeesetten pillantottam rájuk a karom alatt. Egy részem kiáltani akart, beléjük kapaszkodni, de a másik – az a sötétebbik –, azt súgta: jobb, ha Dominic kezében maradok.
– Sérült. Nem tud járni. Én segítek neki. A kihallgatás véget ért, igaz? – Dominic hangja mély volt, hideg, nem tűrt ellenkezést.
Egy pillanatig feszült csend telepedett közénk. Még úgy is fordult, hogy a bekötözött lábamat jól lássák a zsaruk.
A rendőr végül hátrébb lépett, mivel nem kezdtem el segítségért sikítani. Nem nézett rám, csak oldalra, mintha hirtelen nagyon fontos lenne a falat bámulni. Sokszor érzem magam így a közelében én is.
Dominic elhaladt mellettük, én pedig belül ordítottam, kívül viszont némán, tehetetlenül lógtam rajta.
Minden egyes lépéssel erősebben viaskodtam magammal: maradjak csendben, és hagyjam, hogy elvigyen, vagy próbáljak meg kiszabadulni, kockáztatva mindent? A félelem és a vágy furcsa elegyet kavart bennem. A francba már a fejemmel! Engedj végre el. Ne vigyél engem kísértésbe, te szemét!
Az ajtóhoz érve végül felsóhajtottam:
– Te Dominic… ha már így viszel… legalább a fejem ne verjem be az ajtófélfába, mert a végén nekem is kórházba kell mennem.
A folyosón visszhangzott a megjegyzésem. A félfánál félredöntötte a fejem, éppen csak annyira, hogy a hajam súrolta a keretet. Az ölébe csúsztatott. Egyik karja a hátamat, másik a lábaimat tartotta. Kényelmesebb volt, mint a válla a gyomromban. A mosolya sötét volt, veszélyesen nyugodt, mikor lenézett rám.
– Ne aggódj… legközelebb nem az ajtófélfánál koppan a fejed, hanem az ágytámlánál. És azt élvezni fogod.
A gyomrom összerándult, a testem viszont áruló módon beleremegett. Egyszerre éreztem magam fogolynak és valami kifacsart játék részének.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése