Festett Hazugságok: 17. Dominic - Callor Mortem. Szörnyeteg lennék?

 

Egy gyilkos gyakran keres önigazolást a tetteiben. Valaki trauma áldozata, valaki a vágyait éli ki, amelyeket megtagadtak tőle. Van, aki pusztán a kontrollt hajszolja, a behódolás ígéretét. Én mást akarok. Azt akarom, hogy önként válasszon engem. Én legyek a hibája, a sebe, a sötétsége.

 

Lilian lakása üresen állt. A hálóban csak hideg fogadott, és a tömény illata, ami fullasztóan édes volt. Nem volt nehéz bejutni; a régi zár már rég elvesztette az értelmét.

Nem nyúltam semmihez, bár rettenetesen rendetlen egy lány volt. Szanaszét heverő ruhák halmaza, megszáradt, gyűrött anyagok. Fehérnemű a kanapé támláján, széken és még a konyhapulton is. Ha megkaparintom, megtanítom neki, hogyan tartson rendet a környezetében. Ha az sikerül, akkor ő maga is harmonikusabbá válhat. Körbejártam mindent. Már nem azért, mert őt kerestem, hanem mert látni akartam, ki is ő valójában. Ki ő a mostban.

A hálószobában viszont tökéletes rend uralkodott, elámultam a látványon. A könyvei szerző és cím szerint sorakoztak a sötét tölgy polcokon. Néhány apró üvegfigura takarta az élüket. Az ágy bevetve, friss lepedő és ágynemű felhúzva. A szekrény ajtaját takaró tükör, csíkmentesen tiszta. A saját “templomát” rendben tartotta, ez dicséretes. A harsány színek ellenére, otthonos hangulat fogadott. Az a nagyméretű, unikornisos plüss halmaz rontott az egész látványon, az ágytámlánál, de valahol megértettem. Ha nem is érzem a magányt, azért látni látom másokon. Lilian szeretett a kitömött bábuk gyűrűjében olvasni, iszogatni vagy csak pötyögni a telefonján. Édesnek találtam a gondolatot, ahogy elfekszik az ágyon, felhúzza a lábait, körbepakolja maga köré a lovakat és befészkeli magát, mint egy védelmező takaróba.

A lakás többi része, ugyanolyan rendetlen és koszos volt, így feleslegesnek éreztem maradni. Amit akartam, azt megtudtam. Behúztam a bejárati ajtót magam után és elindultam lefelé.

Ha Lilian nem vágyból választ engem, majd félelemből. A végén tudni fogja, ki vagyok. Így vagy úgy.

Az eső átáztatta a ruhámat, amint kiléptem az utcára. A víz bokáig ért, minden lépés nehéz volt a betonon.

Lilian viselkedése zavart. Térdre akartam kényszeríteni, betömni a száját, elhallgattatni – magammal. Az üzenete is bosszantott, pedig számítottam rá, hogy így fog válaszolni.

Minden elutasítása csak még perzselőbbé tette bennem a vágyat: a bőre, a szavai, a szájának íze és a törékeny, torz lelke… félelemmel átitatva, csak rám várt. Ha elmenekül, követem. Ha ellenkezik, győzök. Ha elfogad… abba talán bele is halok.

Egyre nehezebben tűrtem, ha a közelben volt. Majdnem elvesztem. Nehezen kontrolláltam a belső sötétséget, ami csak arra vágyott, hogy megszerezze. Vissza kellett találnom a nyugalomhoz. A rideg gyilkoshoz, aki voltam.

Nem tudtam, hová mehetett, mígnem észrevettem egy fekete esernyős férfit a távolban. Úgy rohant az egyetem felé, mintha pontosan tudná, mit keres.

Megálltam, figyeltem. Lilian cipő nélkül, az esőben elég feltűnő. Egyetlen jó szív kellett csak, aki megsajnálja. Egy pillanat elég, hogy az útját keresztezzék. Akkor már sejtettem, merre tart a férfi.

Lassú léptekkel követni kezdtem. Nem siettem. Közben egy újabb üzenetet küldtem Liliannek. Nem vártam választ, de a mobil a kezemben maradt.

Az utcán fiatalok nyüzsögtek. A nemrég megnyílt Medusa Klub pár nap alatt felkapott hellyé vált. Vadászterületnek tökéletes lehetett volna, de egyelőre nem ismertem a rendszerét: a kamerákat, az őrök váltását, a kijáratokat. Érdektelennek tartottam, amíg nem lesz rá szükség. A tömeg vonzó lehetett, főleg a részeg, szétesett fiatalok miatt – de a véletlen sosem érdekelt.

Az eső ellenére a híreket görgettem, cikkeket, blogokat. Tudni akartam, mit beszélnek Callor Mortemről. Rólam. Volt valami perverz bája annak, ahogy rettegtek egy gyilkostól, aki nem rejti el a testeket, hanem kiállítja őket. A halál közszemlére téve.

Egy blogbejegyzésbe futottam bele, ami felkeltette az érdeklődésemet:

 

„Callor Mortem a mi városunkat választotta a vásznának!”

Oké, tudom, hogy most sokan le fognak hurrogni, de komolyan gondolom. Látjátok, mit csinál? Nem egyszerűen öl, hanem művészetbe csomagolja az unalmas hétköznapokat.

A város már megint tele van képekkel róla, a hírek mindenhol harsogják a nevét. Callor Mortem. A Halál Festője.

Legutóbb is… hátborzongató volt. Az áldozat a földön, a saját vérével „festett” önarckép mellett. Mint egy kiállítás darabja. Beteg? Persze. De zseniális is. Olyan, mintha mindegyik gyilkosság egy újabb festmény lenne, amit a városra kényszerít.

Nem értitek? Ő nem csak embereket választ ki véletlenszerűen. Mind festők, egyetemi hallgatók, a művészet világából valók. Mintha saját „galériát” építene belőlük. És ha már senki sem meri, leírom én az ő szavait:

„A művészet halhatatlan, ti viszont csak anyag vagytok.”

A rendőrök persze loholnak utána, de mindig lemaradnak. És miközben itt ülünk a szobánkban, görgetjük a híreket és nézzük a képeket, mintha valami titkos, élő horrorfilmet követnénk.

És tudjátok, mi a legfélelmetesebb? Hogy egyszerre rettegek tőle… és közben alig várom, hogy lássam a következő „alkotását”. Jó nem akarok én lenni az, de van benne valami szép. Valami morbid szépség. Nem?

Callor Mortem nemcsak gyilkos. Ő a városunk legendája.

 

A bejegyzést elolvasva, majdnem elnevettem magam. Még, hogy festmények? Erre csak morogni tudtam. Való igaz, gyönyörűek, érzékiek. Mélyen a húsba vágnak, ahogy a saját arcukat festik meg. De mi is a festészet valójában? Menekülés. Önmagunk áthelyezése egy keretbe, a világ, a gondok, az elmúlás elől. Ön-kifejezés? Talán. Egy sötét bugyrot tömünk tele mindennel, ami bennünk zakatol.

Az egyetemhez közeledve egyre sötétebbé vált az út. Néhány utcalámpa még pislákolt, de végül megadta magát az egyik. A hideg felkúszott a gerincemen, jólesően nyugtatta az idegeimet.

Mert mi művészet van abban, ha valaki egy vödör festéket a fehér falhoz vág? Kifejezés: düh, vágy, félelem. Mindenki azt látja benne, amit akar, míg a művész mosolyog magában, mert…

Sejtelmük sincs a valóságról.

Minden egyes kép, szín és halál csak neki szól. Miatta létezett Callor Mortem. Érte lélegeztem, érte éltem még.

Mert kell nekem. Kell az, amit kivált belőlem. Amikor fél, megremeg. A remegése szép. És amikor ő szép, megszűnik a külvilág.

Nevetséges. Még mindig nem látja ki vagyok.

Az emberek naponta néznek a tükörbe. Keresik a hibát a testükön, döntenek: elfogadom vagy tagadom magam. Egy művész viszont látja, ami a sötétben rejtőzik. Minden mosoly mögött törött szív lapul. Minden álarc lehullhat, és a halál húzza le az utolsó leplet. Amikor a művész a valódi szépséget alkotja meg a testből, a vérből, az utolsó lélegzetből, a félelemtől átszőtt sikoly lesz az egyetlen igaz hang.

Aggathatnak rám bármilyen jelzőt. Lehetek pszichopata, beteg zseni, őrült gyilkos. Legyen. Az igaz énemet úgysem értik; csak az, aki vállalja a terhet, aki el meri fogadni azt a súlyt, amit hozok: a halált.

A szépséget, amit elrontottak, visszaadom a teremtőnek. Vagy megtartom, hogy örökké éljen.

Útközben böngésztem a kommenteket. Kíváncsivá tett, milyennek ítélik meg mások azt, amit létrehoztam.

 

@DarkMuse97: „Pontosan!!! Végre valaki kimondja! A festményei... khm, gyilkosságai... borzalmasak, de van bennük rendszer, üzenet. Ő egy zseni, akit nem ért meg a világ.”

@VelinGirl22: „Ti mind betegek vagytok, akik így rajongtok érte! Ő nem művész, hanem egy szörnyeteg! Hat ember meghalt miatta!!!”

@ArtIsLife_01: „Szörnyeteg, művész… mi van, ha mindkettő?”

@HiddenBrush: „Ha tényleg festő, ahogy mindenki mondja, akkor az én osztálytársam is lehetne… Az egyetem tele van pletykákkal róla. Egyesek már látták a kávézóban.”

@NextMasterpiece: „Nem viccelek. C. M. Ha tényleg olvasod ezeket a sorokat, én akarok lenni a következő vásznad. A nevem: Mira Halsten, 21 éves, vizuális művészet szakon tanulok. [Csatolt kép: egy szelfi, amin egy hosszú, sötét hajú lány, kék szemekkel, festékfoltos pólóban, kihívó mosollyal néz a kamerába]. Nem félek tőled. Inkább… megtiszteltetés lenne.”

@VelinGirl22, válasza: „Ez beteges, Mira! Gondolkodj már! Ez nem, valami romantikus randi baszki!”

@ArtIsLife_01, válasza: „Oké, ez már nem művészetrajongás, hanem öngyilkossági levél nyilvánosan…”

@DarkMuse97, válasza: „Te bolond vagy, de valahol értem, amit mondasz. Végül is a halhatatlanság ára, a hangos halál.”

@BloodyPoetry: „Callor Mortem a mi generációnk egyik nagy horror ikonja. Ti féltek tőle, én inspirálódok belőle. A halálban is ott van a művészet. Tökéletes regény alapanyag.”

 

– Mira Halsten – álltam meg egy pillanatra. Éreztem ahogy a szám gonosz vigyorba görbül. A csatolt képet látva, egy igen csinos, dekoratív lány nézett rám. A kihívó tekintete és a komment, megmozgatott bennem, valamit. Tudni akartam, mi a hibája, ahogy tudtam mi volt Liliané is.

Egy idő után, komótos lépteim a tócsákban csattantak. A telefonom nem ázott be, de már csúszkált a vizes tenyeremben.

Az egyetemhez érve megláttam a biztonsági őrt; nem mentem közelebb. A sarkon állva figyeltem, ahogy felkapcsolódik a villany az étkezőben. Az ajtóban ott volt letámasztva a fekete esernyő. Igazam volt, bárki is legyen az.

Nem tudtam még, mi történik, de kivártam. A helyzet érdekesnek ígérkezett.

De ha hozzáér Lilianhez, gondolkodás nélkül megölöm.