Álomszövő levelek: 5. levél

 

Cordelia a börtönhelyiség ajtajában állt. A levegő nehéz és bűzös volt; még a falak is magukba zárták a szenvedés minden emlékét. Az egész hely lüktetett a fájdalomtól, a ki nem mondott könyörgések pedig még mindig visszhangoztak a kövek között.

Maze nedves orrával gyengéden a lábához dörgölőzött, majd halkan nyávogott.

– Tudom... – suttogta Cordelia.

Lehajolt, és végigsimított a macska fején. Az érintés egy pillanatra megnyugtatta, de a nyomasztó légkör alattomosan tovább marta. A börtön kegyetlensége nemcsak az érzékekre hatott, hanem az emlékeket is feltépte. Ami itt történt, mély nyomot hagyott benne.

Ahogy újra végigfutott a múlt eseményein, előtört belőle az első találkozás. Az a pillanat amikor először látta a Herceget.

 

Az estélyt, amelyet az uralkodó rendezett, nyílt erőfitogtatásnak szánta. Az eljegyzés puszta formalitásnak tűnt. Ura úgy döntött, a teljes királyság előtt kéri meg a kezét, ezzel megerősítve a szövetséget a lángtündérek és a démonok között. Az esemény nemcsak ünnep volt, hanem stratégiai lépés is: a lángtündérek hadereje így a Pokol szolgálatába állhatott. Egy új, ingatag egyensúly jött létre – papíron két világ összekapcsolódásával.

Cordelia azonban hamar rájött, mennyire tévedett. A lángtündérek messze elmaradtak erőben a démonoktól. Őt és az egész Sötét-láng házat kelepcébe csalták – azt a házat, amelyet addig minden erejével védelmezett.

Obszidiánpengéjét magához szorítva próbált kijutni a palotából. Árnyékról árnyékra lopakodott, energiáit mélyen elfojtva, hogy senki se érezze a jelenlétét. Még ő maga sem tudta felfogni, hogyan fordulhatott ekkorát a világ.

Egy félreeső helyen, ahol már nem takarták az árnyak, a Herceg puszta jelenléte megállította. Cordelia menekülésről szőtt terve szertefoszlott. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy a szívében újra fellobbanjon valami, ami reménynek tűnt – még ha ez végül csak szenvedést hozott is.

Később, amikor a palota folyosóin sétált, kifelé határozottnak látszott, de belül őrlődött. A benne tomboló érzések egyszerre hajtották előre és láncolták le.

A nagyteremben egy hosszú, sötét ebédlőasztal körül ültek. A terem mérete ellenére a levegő fojtó volt.

Az asztalnál ott ült a Herceg is. Vörös szeme végig Cordelián pihent, de a lány még csak egy futó pillantást sem engedett meg magának. Tekintetét a simára csiszolt fa felületére szegezte, görcsösen kerülve a szemkontaktust.

Az asztalfőn a Pokol Ura ült. Mozdulatlan alakja dermedt árnyként tornyosult föléjük. Könyökét az asztalra támasztotta, arca kifejezéstelen maradt, tekintete üres, mintha minden és mindenki közömbös lett volna számára. Ez a közöny azonban még fenyegetőbb volt, mint bármilyen harag.

A levegő sűrűn vibrált a mágiától, és Cordelia minden lélegzetvételben érezte a hőség súlyát. Néha jeges borzongás futott végig a hátán, máskor forró izzadság gyűlt a halántékán. Szédült, a gyomra kavargott, de arca rezzenéstelen maradt. Nem engedhette meg magának a gyengeséget.

A szolgaság szabályai – csend, engedelmesség, elfojtás –, irányították minden mozdulatát. Kihúzta magát, mintha semmit sem érezne.

Szomjúság gyötörte, ajkát megnyalta, mégis reszketett belülről. Kezét az ölében szorította össze, nehogy bárki észrevegye a bőrén áttörni készülő, halvány izzást. Az elnyomott érzések hullámként törtek rá, de nem engedett nekik.

Lesütötte a szemét, kizárva a külvilágot. Kizárva őt is. A Herceget.

Az évek megtanították arra, hogyan kell túlélni ebben a világban. Játékszer volt. Szolga. Árnyék a fal tövében.

Nem volt többé hangja. Sem hatalma.

A bűntudat évek óta marcangolta. A démon, aki csapdába csalta, elvette tőle mindazt, amit addig szentnek hitt.

Halvány fény derengett fel Cordelia tenyerében. A kis portálon keresztül hangtalanul hullott ölébe egy apró cetli.

Megdermedt, majd reflexből felkapta a fejét, és a Herceget kereste a tekintetével. A férfi éppen a poharát emelte ajkához, lassan kortyolt a borból. Látszólag közömbösen ült, de a szeme sarkából érezhetően őt figyelte.

Tekintetében különös, baljós csillogás lobbant. Valami, amit Cordelia még nem értett – és éppen ez a homály keltette benne a nyugtalanságot.

Reszkető mozdulattal széthajtotta a szalvétát, amely alá sietve rejtette a cetlit. A sorok egyszerűek, mégis súlyosak voltak:

„Látni akarlak! Éjfélkor a kupola tetején. A testvéremmel ne törődj, majd elintézem, hogy ne akadékoskodjon.”

Cordelia gyomra görcsbe rándult. Homlokát ráncolva pillantott újra a férfira, aki változatlan nyugalommal ült a helyén, mintha nem ő írta volna a szavakat, amelyek a kezében izzottak. Szíve vadul zakatolt.

Izgatottság és félelem keveredett benne. A gondolat, hogy éjfélkor kettesben lesznek – távol mindenkitől –, egyszerre hívogatta és rémítette meg.

Összegyűrte a papírt, majd lángot idézve porrá égette. Az apró hamupelyheket lassan engedte szétfoszlani a levegőben, mintha ezzel el akarná égetni saját érzéseit is. De tudta: hiába a hamu, a tűz már fellobbant benne.

Alig bírta fékezni magát. Minden lélegzetvételben ott érezte a Herceget – a bőre alatt, a gondolatai legmélyén, mintha a férfi puszta jelenléte az ereiben lüktetett volna. Egyetlen féloldalas mosoly elég volt, hogy kizökkentse a valóságból. Mire észbe kapott, már elkezdődött a lánykérés.

Leviatán, aki kelletlenül térdelt le előtte, gépiesen húzta ujjára a gyűrűt. A mozdulat üres volt, akárcsak a tekintete. Cordeliának egy pillanatra sem dobbant meg tőle a szíve. Az ékszer nem volt több, mint pecsét egy alku végén. Egy hideg üzlet záloga.

És ahogy a gyűrű a helyére került, úgy érezte: végérvényesen feladta önmagát. Leviatán, aki már mindent elvett tőle, most rajta keresztül még nagyobb hatalomhoz jutott. És ő hagyta. Nem állította meg. Nem volt hozzá ereje vagy mersze.

Órákkal később, amikor egyedül maradt, Cordelia hosszasan nézte a kezét. A gyűrű szinte az ujjába égett, minden mozdulatnál egyre nehezebbnek tűnt. Fénye vakítóan csillogott, mintha szépségével elakarta volna takarni a mögötte húzódó fájdalmat. Érezte, ahogy lassan elfojt benne mindent: érzéseket, reményeket, a szabadság utolsó szikráját is.

Az undor, amit érzett, amikor Leviatán közömbösen az ujjára húzta, még most is elevenen lüktetett benne. Nem halványult az idővel – inkább mélyebbre mart.

De még ekkor is, ott volt az a másik pillantás. A Hercegé. Az a tűz, ami minden tiltás ellenére is magához hívta.

Ahogy tekintetük összeért, Cordelia meglátott benne valamit: sajnálatot. Talán fájdalmat is. A férfi akkor nem tudta elrejteni. Ez az egyetlen pillanat beleégett Cordelia emlékezetébe – egy repedés a démoni közöny páncélján. Aztán az érzés elillant, és helyét ismét az üresség vette át. A Herceg arca újra maszk lett, mintha az egész eljegyzés nem jelentett volna számára semmit.

Mégis, betartotta az ígéretét.

Leviatán annyit ivott azon az estén, hogy végül elterült, eszméletlenül. A Herceg gondosan ügyelt erre: újratöltötte a poharát, türelmesen, újra és újra, míg a démon már felállni sem bírt. A szolgák némán összeszedték, és elszállították a szobájába.

Cordelia ekkor már az ablaknál ült. A Pokol tüzes, kavargó horizontját nézte, a lángok és füst örvénylő táncát. A látvány nem adott számára sem megnyugvást, sem erőt csak emlékeztette: ez az ő világa. Ez az élete. Egy élet, amelyet sosem érezhetett igazán a sajátjának.

A háttérben Leviatán horkolása töltötte be a szobát. Durva, visszataszító zaj, amely újra és újra figyelmeztette, kihez kötötték, kinek a rabja.

De közeledett az éjfél.

Cordelia mozdulatlanul ült, karját mellkasához szorítva, mintha ezzel tartaná egyben a szívét. A félelem lassan, de biztosan fojtogatta. Minden nesz, minden halk nyikkanás a padlódeszkákon erősebbnek hatott a kelleténél.

Mi lesz, ha elkapják? Mi lesz, ha Leviatán felébred, és követi?

A vágy és a rettegés együtt vert benne, kegyetlen harmóniában. Mert tudta: ha lebukik, nemcsak ő veszhet el, hanem az egész népe is. És akkor már nem marad más utánuk – csak hamu.

Egy makacs, halvány remény végül elindította. Nem tudta volna elviselni a gondolatot, hogy talán mégis volt esély… valamire. Valami többre. Egy jövőre.

És ezért botor módon, mindent kockára tett.

Halk léptekkel hagyta el Leviatán szobáját. Lassan indult el, talán a vesztébe, talán valami más felé. Vékony, fehér hálóingje ellenére is fázott. A démoni hőség sem volt elég, hogy átjárja. Mezítelen lába remegett, amikor a hideg kőpadlóra lépett. A kő fagyossága emlékeztette rá, milyen törékeny a teste. De valami erősebb tovább húzta – egy érzés, egy ki nem mondott ígéret.

Megállt. Mély levegőt vett. Most érezte először ennyire tisztán: a teste és a lelke a Démonhercegé lett. Már semmi sem kötötte ahhoz, aki valaha volt. Csak egyetlen dolog maradt – a fájdalom. És az árulás.

A gondolat, hogy elárulta a népét, mélyebben mart belé, mint bármely seb. Mélyebben, mint a lánc, amelyet Leviatán rakott rá. Mélyebben, mint a játszmák, a csókok, a kényszerű érintések.

Lehunyt szemmel állt egy pillanatra. A háttérben még mindig hallotta Leviatán zavaros horkolását. Az volt az utolsó hang, amely mögötte maradt.

Nem maradhatott. Nem akkor, amikor ennyi múlt rajta.

Mezítláb surrant végig a kőpadlón. Lépésről lépésre haladt felfelé, míg el nem érte a kupola tetejét. Ott, a csend mélyén, az éjszaka sötét ölelésében, az egész világ súlya nehezedett rá.

De most már nem remegett.

 

Egy halk nyávogás zökkentette ki. Maze, a kis tűzmacska, körülötte tipegve bökdöste az orrával a lábát, mintha figyelmeztetni akarná.

Cordelia halkan sóhajtott. A szoba némaságát csak Maze mocorgása és saját lélegzete törte meg.

– Menjünk – suttogta. – Nem maradhatunk sokáig. Ha rájönnek, hogy itt vagyunk...

Nem fejezte be. Nem kellett. Lenézett a macskára. Maze bundája narancsosan izzott a sötétben; a kis lény élvezte a meleget, mintha itt lenne otthon igazán.

Cordelia becsukta maga mögött az ajtót, és egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Vajon tényleg képes lesz elszakadni mindentől, ami idáig láncolta? Vagy csak egy újabb illúziót kerget?

Bárhogyan próbálta magát győzködni, tudta: a Menedék sosem volt biztonság. Soha.

Szíve hevesebben vert, amikor visszaindult Maze társaságában. Minden lépés csak megerősítette: a szabadság, amit keres, vérrel és árulással lesz kikövezve. Félt, hogy Ura rátalál. Ha megtörténik, mindennek vége. A szökésének, a bujkálásának, az áldozatainak.

Nem volt többé láthatatlan.

A vörösbe burkolt folyosón sétáltak, amikor hirtelen, a semmiből, ismerős portál nyílt meg előttük. Cordelia még mindig az emlékei súlya alatt botorkált, mikor Maze ügyes mancsai elővarázsoltak egy borítékot a lila örvényből. A portál rántása a macskát is magával sodorta, egy bukfenc erejéig.

Maze nagyot huppant, majd azonnal talpra ugrott, és büszkén, kihúzva magát rányávogott a gazdájára – mintha hőstettet hajtott volna végre.

Cordelia letérdelt mellé, tenyerét a lángoló bunda melegére simította. Az érintés többet mondott minden szónál. Rájött, hogy talán sosem volt igazán egyedül. Túl régóta hitte, hogy számára nincs valódi kötődés, hogy csak a fájdalom marad… de Maze mindig ott volt.

– Ügyes vagy – suttogta, halvány mosollyal.

A kis tűzmacska a mancsát Cordelia arcára tette. A lány szeme könnybe lábadt. Mély hála áradt benne.

– Szeretlek, Maze – mondta halkan.

Magához ölelte a kis lényt, majd óvatosan a kezébe vette a borítékot. Az ölébe húzta a macskát, visszasietett a szobába, és mindent az asztalra tett. Leült, lassan kibontotta a levelet.

A papír mellett egy vékony fémlánc feküdt. Amint felemelte, megpillantotta a medált: egy fekete kard, melyet két vörösen izzó szárny ölelt körül. A részletek olyan élethűen csillogtak, mintha valóban szárnyak lettek volna.

Cordelia szíve megdobbant. Valami sűrű, idegen erő áradt a medálból – több volt egyszerű dísznél. Mintha érzékelte volna, ki tartja a kezében.

Ujjai szorosan zárultak köré. Hosszan időzött tekintete a vörösen izzó szárnyakon, majd mély levegőt vett, és végre kinyitotta a levelet.

 

Gyönyörű, Tündérdémonom!

Köszönöm, hogy létezel. Bár világok választanak el, mégis mindent megteszel, hogy mellettünk állj – és most minden cseppnyi segítségre szükség van.

Ha sikerülne rávenned a Sötét-láng Házát, hogy mellénk sorakozzanak, talán még van remény. A homály démonai sosem bírnák elviselni azt a fényt, amit a néped még képes hozni. A ti világotokban még pislákol valami… valami, ami az enyémet már régen elnyelte.

Sajnálom, hogy nem írhatok gyöngédebb szavakat. A háború véresebb, mint valaha. A hercegek egyre fogynak, akár a csillagok az égen. Az éhség könyörtelen, apám pusztítása pedig visszafordíthatatlan. Némák maradunk. Talán gyávák is. A szárnyas szövetségeseink mind az alku láncait hordozzák. Az apokalipszis mindig is meg volt írva, csak nem így.

Kérlek… élj túl még egy évszázadot! Csak egyet. A kedvemért.

Bízom benned – a tudásodban, az erődben, a hajthatatlan lelkedben.

Te vagy az én Hercegnőm. És pontosan olyan könyörtelen tudsz lenni, mint én. Még akkor is, ha benned a fény továbbra is makacsul ragyog.

 

– Száz év? – suttogta hitetlenül. Ujjai görcsösen szorították a szárnyas medált, míg az éles szél belevágott a bőrébe. A fájdalom furcsán bizsergette, s mikor néhány csepp vér végigfolyt a combján, megmagyarázhatatlan megkönnyebbülést érzett.

Felemelt fejjel végigpásztázta a szobát. A fekete füstüveg asztalt vastag por borította, mintha régóta senki sem nyúlt volna hozzá. Két oldalán éjfekete fotelek álltak, félig elrejtve a boltíves átjáró sötétjében. A falakon különféle fegyverek lógtak – szekercék, pallosok, tőrök –, hangtalanul őrizve a régi harcok emlékeit. Az italos üvegeket is belepte az árnyék; a tompa fény csak sejtetni engedte a formáikat.

Cordelia maga is rendelkezett saját fegyverekkel – mágikus ereklyékkel, amelyekhez közel sem fűződött békés emlék.

Beleborzongott a gondolatba, hogy talán egyszer saját népe ellen kell majd használnia őket. Azok ellen, akiket egykor testvéreinek tartott. A szívében azonban más is fellobbant: a bosszú szikrája. Talán eljött az idő, hogy leszámoljon mindazokkal, akik elárulták. Akik magára hagyták, amikor leginkább szüksége lett volna rájuk.

A gondolat, hogy újabb száz évet kelljen a Menedék sötét falai között töltenie, szinte fojtogatta. Ez nem élet volt – csupán túlélés.

Keserű sóhajjal lehajtotta a fejét, majd visszafordult a levélhez.

 

Ahol most vagy, ott még biztonságos. Ne lépj ki a sivár világba! Amíg a Pokol Ura tombol, bármi megtörténhet.

Furcsa, hogy egyetlen uralkodó sem meri megszegni az ősi szabályokat. Nem avatkoznak bele ebbe a háborúba, pedig az már a Pokol legmélyebb rétegeit is felemészti. Ez testvérek harca.

A család… sokszor csak szó. A hatalom viszont valóságos erő, amiért akár világokat is feláldoznak.

Viseld a láncot! Csak benned bízom. Csak te vagy, akiért mindent feladnék. Neked adnám az életem, s neked adom a lelkem egy darabját is, ami ebben a kis ékszerben pihen. Vigyázz rá! Senki más nem tudja, mit rejt, csak te.

Ezt a levelet égesd el, és ne válaszolj rá.

Gyűjts erőt! A Menedék mélyén, egy elfeledett szobában találsz hozzá forrást. Az alagsorban van egy szárnyas ajtó: illeszd a medált a megfelelő helyre, és az út megnyílik előtted.

Ne engedd, hogy elgyengülj! Használd minden tudásodat és bátorságodat! Én is harcolok, hogy véget vessek ennek az őrületnek.

De téged, Cordelia… téged kérlek, óvd meg az életed!

Örök szerelmemet kínálom neked, most és mindörökké.

… a te Pokolherceged

 

Lenézett a véres medálra, amely vörösen fénylett a sötétben. Könnyek gyűltek a szemébe. Haragudott magára, amiért gyengének érezte magát – miközben az imént olvasott szavak hangtalan sírásra kényszerítették.

A Hercege valóban a lelkét adta a kezébe. Egy Démonherceg, akinek valaha semmi sem árthatott, most a legsebezhetőbb részét – szívét, életét –, bízta rá. Egyetlen mozdulat elég lett volna az elpusztításához. Mégis, minden pillanatban csak azt akarta bizonyítani: szereti.

Minden csókjában, minden érintésében ott égett valami, amit a halandó világ sosem érthet meg. És most a Herceg bizonyította a szerelmét – úgy, ahogy csak egy démon képes.

Cordelia ajkával megérintette a medál szárnyait, mintha a saját lelkét ajánlaná cserébe.

– Én is szeretlek, Hercegem – suttogta. Halvány mosoly kísérte a szavakat, amely többet mondott bárminél.

A tükörhöz lépett. Tekintete elszántan találkozott saját tükröződésével. Levetette ruháit, a láncot a nyakába akasztotta. A medál hidege libabőrt csalt a bőrére. Egyetlen apró bólintás, és tudta: készen áll.

Lehajolt a gyengén doromboló Maze-hez. A kis tűzmacska halkan nyávogott, majd nyugodtan simult a karjába. Cordelia szorosan magához ölelte.

– Menjünk, Maze. Készüljünk fel. Száz év… hosszú idő – mondta, de a mosolyában már nem maradt más, csak a fájdalom és a keserűség.

Egy gondolat járt a fejében: bármit megtenne, hogy megvédje azt, akit szeret.

Ahogy a szárnyas ajtó felé indult, léptei halkak voltak, mégis eltökéltek. Maze játékosan a medált bökdöste mancsával – az ékszert, amely mostantól örökre hozzá tartozott.

A csend nem a nyugalmat jelentette többé. Hanem a készülődést. Egyetlen cél vezérelte: túlélni. Bármi áron.