Festett Hazugságok: 16. Lilian - Az emlékek hálójában ragadtam

 

Azt mondják, a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel valaki, aki később meghatározóvá válik az életünkben. Ez igaz is lehet, de vajon jót vagy rosszat hoz az életbe?

 

A sötétség ránehezedett a mellkasomra. Nyomasztó volt, mintha egy üllőt cipelnék. Felkapcsoltam a kajálda egyik kis lámpáját a kiszolgáló területen. A fény nem volt több, mint egy halvány folt. Éppen csak a pultot világította meg, ahol a frissen mosott tálcák várakoztak. A gyenge zúgás, ami a lámpából áradt, nem nyugtatott meg. Sőt! Kezdtem úgy hinni, nem volt a legjobb döntésem pont erre a helyre szaladni.

A biztonsági őr már rég elment a másik irányba. Tudatosan kerültem el. Hivatalosan, ilyenkor már nem tartózkodhattam volna sem az ebédlőben, sem az egyetem környékén, de ez most nem számított. Olyan hely kellett, ahol senki sem keres. Egy rejtek, amire senki sem gondol.

Dominic üzenete felbosszantott. A szavai olyanok voltak, mint egy szálka a bőröm alatt: irritáló, fájdalmas, de nem tudtam egyszerűen kihúzni. Mit akar tőlem, miközben Lizi oldalán játszik valami gusztustalan szerepet?

Mégis, mit képzel ez magáról? Ráborultam a tálcák halmazára. Ügyeltem rá, nehogy leverjem őket, de a fémes hideg jót tett a közérzetemnek.

Minden porcikám sajgott a futástól. A talpam lángolt, mintha forró parázson jártam volna. Nem mertem lenézni, mi maradt belőle. Sejtettem: a reggelemet kórházban kell majd kezdenem.

Dominic nem ment ki a fejemből. Az a féktelen vágy, amit kiváltott belőlem, amikor az ajka az enyémhez ért. Először azt hittem, elég, ha valaki szeret, akár csak pár pillanatig. Annyira akartam hinni benne, hogy majdnem ugyanazzá váltam, mint Elizabeth. De én nem ő vagyok!

Miért hiszi mindenki, hogy én vagyok a rossz? Azért, mert… mert vágyom valamire? Egy morzsányi boldogságra? Nem jár nekem is legalább ennyi a sok szar után? Évekig szenvedtem. Morgan halála teljesen összetört. Hosszú idő volt, mire talpra álltam. De felálltam, mert erősnek kellett maradnom. Morgan is ezt akarta volna. Miért kellene megtagadni magamtól azt, amire vágyok? Vagy talán csak valami olyanra áhítozok, ami végre nem Lizié lehet, hanem az enyém? Ennyire önző lennék még is? Gyűlöletes, amit tettem és közben élveztem, akartam. Annyira nehéz ez az egész!

A mellkasom égett, a bőröm izzott, minden mozdulatom feszült és nehézkes lett. Talán belázasodtam. Az eső egyre hangosabban verte az ebédlő ablakát, a koppanásokból lassan zakatolás lett. A végén még jégeső lesz?

Mereven bámultam kifelé, amikor hirtelen megláttam valamit. Egy árny suhant el a sarkon. Gyors, homályos alak. Azt hittem a biztonsági őr.

Ösztönből vetettem magam a pult alá. Az összes tálcát magammal rántottam. A fém csattant a padlón, én pedig ugrottam egyet, ezzel megfejelve az asztallapot is.

– Bassza meg… – szisszentem fel a kobakom dörgölve. Úgy sejtettem, az egész egyetem hallotta a bénázásomat.

Óvatosan kandikáltam ki az asztal mögül. Semmi sem mozdult. Senki sem közeledett.

– Istenem, majdnem összeszartam magam! – sóhajtottam fel. Abban a pillanatban egy hatalmas dörgés rázta meg a teret. Felugrottam, mint akit áramütés ért, és mint egy riadt kiskutya, berohantam a konyhába.

Nem nyomtam fel világítást, azt se tudtam merre keressem. Nem féltem a vihartól annyira, de nyugtalanság uralkodott el rajtam.

A csend rám telepedett. A sötétben éppen csak a konyha felszereléseinek sziluettjét láttam. Az ajtón túl még csak lámpafény sem pislákolt, ahol eddig égett a villany.

– Nagyszerű, lebaszta a biztosítékot? – A számat rágtam idegességemben.

A gondolataim össze-vissza cikáztak. Elképzeltem, ahogy véletlenül magamra zárom a fagyasztó ajtaját. Aztán azt, hogy egy gyilkos lép be a következő percben. Egyik sem tűnt jobb forgatókönyvnek a másiknál. A sötét, csúnya dolgokat csinál az elmével.

Hátrálni kezdtem, mikor meghallottam egy halk nyikorgást. Mint, amikor vizes cipőben sétál valaki. Valahol kint, az asztalok között.

Minden pihém égnek állt. A tenyeremet a számra tapasztottam, nehogy akaratlanul is hangot adjak ki. Mozdulatlanságra kényszerítettem a testem. Még levegőt sem mertem venni rendesen.

Nem! Nem lehet ő! Nem most. Biztos csak a vihar játszik. Biztos csak… De a fejemben csak egy dolog járt: félek. Kurvára félek.

Fülsiketítő hangon jelzett a telefonom. A rohadt életbe! Egy üzenet érkezett. Kapkodva vettem elő és némítottam le, de már nem számított. Meghallotta a kint settenkedő alak.

Léptek zaja közeledett. A hátamat a falnak nyomtam, a talpam cuppant minden lépésnél. Lábujjhegyre emelkedtem. Próbáltam kivenni valamit a sötétből, de a homály egyre sűrűbb lett. A könnyeimmel küszködtem, mélyeket lélegeztem.

Ki és be.

Oldalaztam, bár fogalmam sem volt, merre haladok. A konyhát alig ismertem, mindössze kétszer jártam itt.

A derekam egy asztalnak nyomódott, kislábujjam a hideg fémnek ütközött. Éles fájdalom szaladt végig rajtam, majdnem felkiáltottam. Talán egy mély szusszanás hangját engedtem csak ki. A számra szorított kezem remegett.

Hallgatóztam, de a csepegő vízen kívül semmit sem hallottam.

Csepp.
Csepp.
Lépés.

A szívem zaklatott ritmusával együtt kapkodtam a levegőt. Hallottam őt. Kicsi pillangóm. Bent volt a fejemben, ahogy régen is. A félelmem miatt, az emlékek újra maguk alá temettek.

 

A székhez kötve ültem. A ruháim cafatokban lógtak rólam.

A lehelete egyszerre bűzlött a mentoltól és a vér fémes szagától. Fakózöld szeme úgy itta a mozdulataimat, mintha szent ereklyét figyelne, és abban a pillanatban tudtam: innen nem menekülhetek. Kapkodva járattam a tekintetem, kapaszkodva bármibe, ami kiutat jelenthet.

A hangom régen elhalt. Csak rekedt könyörgés tört fel belőlem, amikor a vértől csöpögő kést a nyakamhoz szorította.

– Kicsi pillangóm. Ne mocorogj annyit, különben téged is felszeletellek – suttogta a fülembe, majd végignyalta a cimpámat.

Sikítás tört ki belőlem, de inkább nyüszítésre hasonlított. Beledőltem a pengébe, de ő az utolsó pillanatban elrántotta, mintha élvezné, hogy én magam siettetem a halálomat.

– Ölj már meg! – fröcsögtem a képébe. A nyál végigcsorgott az államon.

A testem rázkódott, a fejem oldalra billent, amikor hatalmas erővel felpofozott. A fülem csengett, a bőröm égett a tenyere nyomától.

– Nehogy azt hidd, megadom azt az örömöt, hogy a kis barátod után küldelek – sziszegte. – Az enyém vagy. Amíg itt vagy, addig az én gyönyörű pillangóm maradsz.

Minden elveszett. Nem szabadulhattam. Talán ez volt a sorsom. Hogy egy gyilkos keze közé kerüljek.

Hiába kerestem a kiutat, nem voltam képes ésszerű döntést hozni. Morgan halála eltört bennem valamit. A fájdalom belefúrta magát a lelkembe. Semmi mást nem akartam már, csak meghalni. Esélytelen voltam. Gyenge.

Rettegtem, hogy Morgant fogja elkapni először, hogy ő lesz az áldozata, amiért én nemet mondtam neki. Megvalósult az, amitől féltem. A szerelmem, a másik felem már csak zsigerek és vér volt. Felismerhetetlenül felszabdalta a testét.

A keze az arcomhoz ért. Az ujjaival ránehezedett a fájó pontra, de én már nem húztam el a fejem. A testem feladta a harcot, elernyedt. Nem maradt erőm küzdeni ellene.

Akkor sem mozdultam, mikor széttolta a lábam, és a combomon éreztem a tenyerének forró nyomát. A lenyomatot, amit Morgan vérével kent rá.

Akkor sem, amikor lehajolt, és végigcsókolta a testem minden pontját.

Már nem sírtam, amikor a kés nyelével hideg csíkot húzott a csiklómra. Mintha az agyam és a testem két külön világ lett volna: az egyik üvöltött, a másik némán tűrt.

– Hallani akarom a hangodat! – sziszegte.

Elkapta a torkom, és hátratolt a székkel együtt, míg nem egyszerre dőltünk a padlóra. A karom hirtelen elzsibbadt, egy éles roppanást hallottam, de nem tudtam megmondani, mi tört el. Olyan mélyen haraptam az ajkamba, amennyire csak tudtam. Nem fogok könyörögni! Nem fogok sírni! Nem fogok megszólalni! A testemet megtörhette, de a lelkem maradékát nem akartam odaadni neki.

Fölém tornyosult. A szék, amin ültem, kifordult alólam, ahogy rángatni kezdett, a fájdalom pedig újabb hullámokban tört rám. Végül már nem tudtam csendben maradni: egy tompa sikolyt engedtem el, amit azonnal visszavertek a falak.

Levágott rólam mindent, a kötelékeimet is. Felrángatott a földről. Már nem tudtam, hol kezdődik az ő karja, és hol végződik az én testem. Csak a fájdalom maradt, mintha az lenne az utolsó dolog, amibe még kapaszkodhatok.

 

– Lilian – szólított meg egy kedves, nyugodt hang. Abban a pillanatban teljes erőből felé lendültem, hogy fellökjem. Csörömpölés kísérte a mozdulatot, főzőedények koppantak a kövön.

A földön kötöttem ki. A térdemen csúsztam a falhoz. Összegörnyedtem, a táskámat a fejem elé emelve, akár egy védelmező pajzsot.

Morgás, majd rohanás zaját hallottam. Valami csattant. Összeszorított szemhéjam ellenére is érzékeltem: világos lett. Még mindig nem mertem kinyitni a szemem.

– Lilian, ne félj. Én vagyok – hallottam újra.

A mellkasomat szorító pánik nem engedett, a könnyeim összegyűlve csordultak le. Éreztem, ahogy a keze remegve fogja át a csuklóm.

Amikor felnéztem, olyan mély megkönnyebbülés áradt szét bennem, amilyet talán még soha nem éreztem.

– Ezra… – néztem a csuromvizes, lila foltos arcára.