Festett Hazugságok: 15. Dominic - A hibákat, néha ajándék követi

 

A szavak súlyosak. Vannak, amik porrá zúzzák a lelket, és vannak, amelyek felemelnek. Az igazán veszélyesek azok, amiket hangosan kimondunk, mert ha valaki hallja és elhiszi, a gondolat valósággá válik. Az érzést kimutatni kevés. Ezért a szavak néha sokkal félelmetesebb erővel bírnak, mint a tettek.

Nem így kellett volna történnie. Nem ez volt a terv.

A teste könyörgött, a szája ellenszegült. Nem bírtam ki. Kényszeresen meg akartam érinteni, érezni. Szorosan tartani azt a törékeny, kétségbeesett lelket, amit hordozott. Ami csak miattam létezett még.

Mikor elájult, magammal hoztam a lakásomra. Magam sem tudtam miért döntöttem így. Való igaz, nem találtam nála a kulcsot, bár nem is forgattam fel a táskája tartalmát érte. Azt hittem, ha ki lesz ütve, majd nem érdekel. A mozdulatlansága mégis olyan volt, mint az izzó parázs, ami arra vár, hogy olajat öntsünk rá.

Elizabeth rontott el mindent, és a hibát én hoztam össze. Én hívtam fel, mert azt akartam, hogy magával vigye Liliant, mielőtt valami visszafordíthatatlan történik. Nem úgy történt. Nem úgy, ahogy kellett volna.

Feszült voltam, minden idegszálam remegett a visszafojtott vágytól. Miután Lilian ránk csapta az ajtót, kifújtam a levegőt.

– Lefeküdtél vele, ugye? – törte meg a csendet Elizabeth.

Felé néztem. Megfordult a fejemben, hogy megfogom és addig verem a fejét a falba, míg már beszínezi a falat a vére, de csupán elképzelt vágy maradt.

Ha egyszer hibázom, vége. És ma… ma majdnem hibát vétettem, vagy talán meg is tettem.

– Szomorú, amiért nem hiszel a barátnődnek, és az még kellemetlenebb, hogy rólam is ilyet feltételezel – szólaltam meg végül élesen.

A féltékenysége, már-már fárasztó volt. Erre valahol számítottam, bizonyos lépéseket pont emiatt is tettem meg, de arra nem gondoltam, hogy ennyire fejetlenül fognak viselkedni.

Szép lassan, ez a két lány fogja a porba döngölni a terveimet, ha így megy tovább.

Közelebb léptem hozzá. Az orrom még Lilian illatával volt tele. A puha húsa, az ajka és az a nedvesség, ami csak rám várt. Az ujjaim elhidegültek a forró testének hiányától. Meg kell szereznem!

Elizabeth zavartan nézett rám. Soha nem értené meg, mi zajlik bennem. Fekete hajának egy kósza tincsét a füle mögé tűrtem. Vissza kellett szereznem a kontrollt, ő felette és magam felett is.

– Én csak… – hebegte, de elnémítottam. Hüvelykujjammal simítottam meg az ajkát, elfojtva a felesleges beszédet.

– Elizabeth, sosem tennék olyasmit, amivel megbántalak. Ahhoz túl fontos vagy a számomra – suttogtam rekedten. A torkomban növekvő ordítás belülről feszített szét. Le kell nyugodnom!

– Szeretlek – suttogta a szemembe nézve.

Egy pillanat alatt szállt el minden dühöm és kétségem. Ennél nagyobb ostobaságot nem mondhatott volna, és mégis. Nehezen fogtam vissza a nevetésem. Csak egy mosolyt engedtem meg magamnak, látszatot keltve a mondandójának.

Elizabeth egy fiatal, esetlen kislány volt. Nagyszájú és léha nőcske, akinek semmi más nem kellett, csak egy szó. Egy olyan rövid szó, ami mindennél fontosabb a számára. Még akkor is, ha csak hamis illúzióba kergeti.

– Én is szeretlek – mondtam. Nem volt benne érzelem. Csak szavak. Hasznos eszköz. Ő reményt fűzött hozzá; én pedig terveztem, mire használhatom fel.

Sosem akartam megfelelni. Sem neki, sem másnak. A világ nem szabályok szerint működik. A legerősebb nem az, aki szeret. Hanem aki el tudja venni, amit akar, miközben úgy tesz, mintha ajándékot adna.

Az én ajándékom: hazugságba csomagolt kényszer.

Elizabeth szeme könnyektől csillogott. Fel nem foghattam, hogyan volt képes ilyen hirtelen belém szeretni.

De nem engem szeretett. Hanem az érzést, hogy kívánom. A figyelmemet, a látszólagos biztonságot. Az a sok férfi, aki előttem volt, mind ugyanúgy bánt vele: használták, eldobták. Én sem teszem másként. A különbség csak az, hogy én képes voltam mindent megadni neki, amit hallani vágyott. Szemrebbenés nélkül. Mert minden befektetett munka, meghozza a gyümölcsét, ha a türelmünk is kitart.

Ő sem pénzt akart. Nem egy testet. A felszín neki sem volt több, üres máznál. A szemében láttam meg a törött, magányos lelket.

Valami másra éhezett: őszinte, mindent elemésztő szerelemre. Egy illúzióra, ami boldogságban tart és ugyanannyira meg is gyötör. Elég sokáig figyeltem, de még én sem láttam mindent. Elizabeth sokkal könnyebben kezelhető, mint gondoltam.

Egy nőt nem nehéz elcsábítani, ha figyelsz rá. Ha adsz neki időt, szavakat, jelenlétet. Nem kell óvni a lelküket, sokkal erősebbek, mint hinnénk. Még a férfiaknál is keményebbek. De mégis azt érzik, hogy mellettünk biztonságban vannak. Pontosan ezért veszélyesek. Mert ha a biztonság illúziója megbicsaklik, két út marad: összeomlanak, vagy gondolkodni kezdenek. És nincs veszedelmesebb dolog a világon, mint egy nő, aki gondolkodik.

Elizabeth meghozott egy döntést.

Nem szólalt meg, nem is vártam tőle semmit. Megsimította az arcomat. Gyengéden, reszketeg kézzel. Maga sem hitte el, tényleg szerethető számomra.

Lehajoltam hozzá. Muszáj volt megcsókolnom, hogy a bizalmatlanság utolsó maradékát is elfojtsam benne. Egy ilyen vallomás után nem lehet megtorpanni. A látszatot fenn kell tartani.

A csókja hideg volt. Kemény ajkai Lilian után szinte karcolták a számat. A nyelve édes, játékos mozdulatokkal tört utat, de legszívesebben kitéptem volna. Erőlködve próbált szenvedélyes lenni, miközben úgy simult hozzám, mint egy alázatos apáca az oltárhoz.

– Akkor nincs köztünk gond, ugye? – kérdezte halkan, ahogy elhúzódtam. Karjait a nyakam köré fonta. Utáltam, ha engedély nélkül érnek hozzám, de még el kellett viselnem. Még játszanom kellett a szerepet.

A testével nekem nyomult, szemeiben jól ismert, mohó csillogással. Tudtam, mit akar. Elizabeth-nél ez mindig ugyanazt jelentette. És most nem kívántam megadni neki.

– Nincs. Viszont a tanárod vagyok. Ezt ne felejtsd el. Az egyetemen óvatosnak kell lennünk – mondtam szárazon.

Elléptem tőle. A konyhába mentem. Időt kellett nyernem, hogy eltávolítsam a közelemből.

Egy pohárba töltöttem vizet. Ő addig a konyhapulthoz telepedett, hallottam a mocorgását magam mögött.

– Tudom. De nem fogunk sokat találkozni. Az elméleti órákat már letettem – csacsogta könnyed hangon.

Nem fordultam felé. Cseppentettem a vízbe a szürke cseppből, most dupla adagot. Ki kellett ütnöm pár órára.

– Annál jobb. Foglalkozz a céloddal. A következő kiállításon jól kell teljesítened, ha már a szüleid támogatták a rendezvényt – toltam elé a poharat. Magamnak is öntöttem egy kis innivalót, hogy ne legyen feltűnő, miszerint mindig csak ő iszik.

– Magamtól is bejutottam volna – húzta el a száját morcosan. Ebben igazán kételkedtem. Nem volt Elizabeth tehetségtelen, de a képei alapján, inkább másolta a régi mestereket. Nem volt egyedi, „saját színe”.

– Én is ott leszek. Majd segítek elhinteni a közönség soraiban, hogy figyeljenek oda rád – emeltem felé koccintásra a poharam.

– Tényleg? Megtennéd értem? – kapta fel a saját kis vizét.

– Természetesen. A barátnőm mellett kiállok – jegyeztem meg, miközben a poharának koccintottam a sajátom, majd beleittam.

Felnézett rám, mintha valami csodát kapott volna. Számomra a szavak mindig fegyverek voltak. Egy jól időzített kedvesség, egy olcsó gesztus elég, hogy lenyelje a horgot. Most is így történt.

– Köszönöm – suttogta végül, majd egyetlen húzásra kiitta a poharat. Végre.

Pár pillanatig figyeltem őt. Ha egyszer megtalálná a megfelelő férfit, kivirágozna. Talán még le is vedlené ezt a förtelmes, üres személyiséget. De fiatal volt, tudatlan, könnyen formálható.

– Dőlj le a hálóban. Én befejezem a képet, amit elkezdtem – ajánlottam fel egy kedvesnek szánt mosollyal.

– Rendben. Majd megmutatod, ugye? Igazán Dominic Farren rajongó lettem. Az ecsetkezelésed olyan vad és szabad. Kicsit undi is, de valamivel egyensúlyozni kell – vihogta.

Elindult a hálóba, és közben be sem állt a szája. Én csak akkor követtem, miután elmostam a poharakat.

Az ajtófélfának dőlve néztem rá.

– Köszönöm. Megmutatom majd, ha készen leszek. Még kell hozzá pár hét. Nem szeretek elsietni semmit – bólintottam.

Valóban, semmit nem sietek el. A festményem is időben kerül majd a világ elé.

Csendben figyeltem, ahogy levetkőzik, majd magától a szekrényemhez nyúlt, és elővett egy kimosott, hipófoltos pólót, amit én szoktam hordani festéshez.

– Sosem értettem. Miért kell egy nőnek a férfi ruháit viselnie? – kérdeztem, a szemöldököm megemelve.

Gyönyörű volt, csábító, de nem nekem. Az én ruhámban egyáltalán nem tetszett. El fogom égetni azt a pólót.

– Igazából, magam sem tudom – fordult felém széles mosollyal. – Azt nem lehet mondani, hogy érzem rajta az illatod vagy ilyesmi, mert ezen sincs rajta a bőröd aromája. Inkább… nem is tudom. – Az alsó ajkába harapott, miközben lassan felgyűrte a ruhadarabot.

Kivillant a combja, majd egyre több a testéből. A pillantásom akaratlanul is lesiklott, mielőtt újra a szemébe néztem volna. Az övé vágytól fénylett.

Eldőlt az ágyon, hogy biztosan felcsússzon a mellein is az anyag.

– Mindegy. Aludj. Megyek a dolgomra – fordítottam hátat neki, unottan.

– Várj! Nem maradnál velem, míg elalszom? – kérdezte halkan, szinte már könyörögve.

Visszanéztem rá. Nem akartam mellette lenni, de egy rövid sóhaj után engedtem neki. Rájátszottam, mintha csak a munkám miatt sietnék, pedig valójában azt vártam, mikor csukódnak le végre a szemei, hogy nyugodtan távozhassak.

Elizabeth elégedett mosollyal húzódott a takaró alá, arcát a párnába fúrta. Ledőltem mellé, amennyire a festékes nadrágom engedte. Nem kívántam mindent összekoszolni. A nappaliban maradt sárfoltok – Lilian pulcsijának nyoma –, így is bosszantóak voltak, legszívesebben már eltüntettem volna őket.

Elizabeth, okos lányként hallgatott, csak lassan felém tolta a fenekét. A hajába túrtam, ujjammal a fejbőrét masszíroztam. Légzése egyre nehezebb lett, aztán tompa, egyenletes ritmussá vált. Tudtam, hogy sokáig próbált ébren maradni, de végül a szürke cseppek legyőzték.

Csak pár percig figyeltem a szuszogását, majd felálltam. Lesimítottam a gyűrött lepedőt, és hangtalanul kiléptem a hálóból, magam mögött becsukva az ajtót.

Eltakarítottam a megszáradt sarat. Rendet csináltam a nappaliban. Lilian cipőjét pedig az előszobaszekrény aljába raktam, szépen megtisztítva és becsomagolva. Hazudtam neki, hogy nem tudom merre hagyta el. Magamnak akartam. Bár így se az volt, amire igazán vágytam, de megteszi. Még szükségem lesz rá.

Magamra vettem egy rongyos pulóvert. Felhúztam a kapucnit. A kezembe kaptam a telefont és bepötyögtem egy üzenetet.

Dominic:
Beszélnünk kell. Merre vagy?

Küldés után felkaptam a bakancsom, nem vacakoltam esernyővel. Mielőtt az ajtó kilincsére fogtam volna, rezgett a telefonom.

Lilian:
Rohadj meg!

Számítottam arra, hogy nem fog válaszolni, de így még jobb volt. Legalább úgy tűnik, még szóba áll majd velem.

– Akkor megkereslek, de azt nem fogod megköszönni – dugtam zsebre a mobilt, majd elhagytam a lakást.