Festett Hazugságok: 14. Lilian - Miért engem kell szívatni? - 3. Eső

 

Az érzelmek oly' sokszor kergetik az embert bűnbe. Az értelem megszűnik létezni. A test forróvá válik és a szánk csak halk könyörgést képes sóhajtani. Ellent mondani olyan, mint önmagadat eltemetni egy sírba. Hideg, csendes és túl mély ahhoz, hogy kimássz végül belőle.

 

Dominic csókja eleinte édes volt, óvatos felfedező. Én pedig engedékenyen hagytam, hogy végigcirógassa a nyelvemet a sajátjával, ráharapjon az alsó ajkamra. Reszketeg sóhajom a száját érte. Az emlékeim, a forrongó pánikom lassan csitulni látszott.

Az egész testével gúzsba kötött, a vállaim az ablaküvegnek nyomódtak. Egyre követelőzőbbé vált. A torkomra font ujjai miatt kezdtem szédülni, még is izgatottan vert a szívem. A hajamat erővel tartotta, néha csak pont annyira, hogy éberen tartson. Egyszerre volt biztonságot ígérő és fenyegető.

Az ujjaim végigsiklottak az oldalán. Sóhajára belemartam a bőrébe. A válasz egy morgás volt és egy rántás. Alig bírtam gondolkozni. Megtelt vele az orrom. Az illata, a csókja, a bőre olyan volt, mint egy sürgős menedék, ahova el kellett bújnom az emlékek elől.

Le kell állnom... elég! Nem hagyhatom!

Minden egyes levegővétellel egyre csak úgy éreztem el fogok veszni. A testem nem engedelmeskedett. A fogása felperzselt. Tudtam, hogy nem jó, amit teszünk. Nem szabadna, nem igazságos. Ő már nem csak egy szomszéd volt számomra, hanem a tanárom, a barátnőm pasija. Egy idősebb férfi, akiről semmit sem tudtam még. Egyetlen dologban voltam biztos, hogy vágyom rá, az érintésére, arra a rideg nyugalomra, ami jellemezte.

A körmeimet a hátába vájtam, mire elengedte a hajam. Azt hittem magához tér ő is, hogy én is fellélegezzek, de nem így lett. Fél kézzel kapott fel a fenekem alá nyúlva.

– Do...

Nem engedte, hogy megszólaljak. Elhallgattatott a szájával. A fülemben hallottam a zubogó vérem. Egyre nehezebben kaptam levegőt. Kábultnak éreztem magam, miközben ő az üvegnél tartva próbálta feljebb tuszkolni a pulcsit rajtam.

Ez hiba! Nem lehet, nem hagyhatom! Ekkor sikerült összeszednem magam és eljutott végre a tudatomig mit teszünk. Mindkét tenyeremmel próbáltam eltolni. Löktem volna, mozgolódtam. Elhúztam a fejem és bár az ablaküvegen koppantam, nem érdekelt.

– Elég, Dominic, elég legyen! – Erőt vettem magamon, hogy kipréseljem a szavakat, ami sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Kellemetlen, kínzó hiányt éreztem, amiért nem éreztem már az ajkait. Forgott velem a világ. Homályosan láttam, de csak még többet akartam. Meg kell acéloznom a testem és az elmém.

Ráfogtam a csuklójára. Le akartam tépni a nyakamról az ujjait, de mikor a tekintetünk találkozott, semmi értelmet nem láttam az övében. Tombolt benne a vágy.

Hazudtam volna magamnak, ha azt mondom nem izgultam fel, de képtelen lettem volna bármire is. Nem tehettem Lizi, magam és a helyzet abszurditása miatt sem. Most omlottam majdnem össze, miért akarnék egyből a karjai közt menedéket keresni? Miért akarom eltolni és magamhoz szorítani egyszerre?

– Nem – tudta le ennyivel. A hangja veszélyesen nyugodtnak tűnt, mikor végre elengedte a torkom.

Mindkét kezét a fenekem alá helyezte. Egy pillanatra fellélegeztem. Már szóra nyitottam a számat, de nem tartott sokáig a hirtelen jött nyugalmam. Ujjai a fehérneműmet húzták arrébb, hogy szinte azonnal végigsimítson a már nagyon is nedves csiklómon. Elharaptam a nyelvem. Elakadt a szavam is.

A kezem lendült. Tenyerem az arcán csattant. Beleremegett a karom is. Dominic annyira megdöbbent, azonnal megállt. Én is ugyanolyan meglepett lehettem. Nem gondoltam volna, hogy tényleg megteszem.

A következő pillanatban a nyakamba fúrta a fejét, és olyan erősen harapott meg, amitől felkiáltottam.

– Dominic! – Már nem csak egyszerűen felpofoztam, hanem ökölbe szorult kézzel ütöttem meg. Esélytelen lettem volna ellene, de védekeztem, amennyire tőlem tellett a kényelmetlen helyzetben.

Abban a pillanatban kopogtattak a bejárati ajtón.

Elengedett. Ledobott a földre. A meztelen fenekem csattant a padlón, én pedig felszisszentem és azonnal összezártam a lábamat. Mérgemben, majdnem ráüvöltöttem, de a tekintete megrémisztett. Meg se mertem mukkanni. Mintha nem is Dominic Farrent láttam volna magam előtt. Egy begőzölt vadállat pillantásával mért végig, majd elfordult. Olyan önuralomról tett tanúbizonyságot, ami nekem sosem lesz.

– Még nem végeztünk, szedd rendbe magad! – utasított ellentmondást nem tűrően és az ajtóhoz sétált.

A hangjában olyan ígéret vibrált, ami egyszerre volt vonzó és ijesztő. Legszívesebben elmenekültem volna, de a lábaim nem mozdultak. Bizseregtem. A vágyam minden porcikámban lüktetett a félelemmel karöltve. Mi a franc volt ez? Miért hagytam? Miért...

Ahogy kinyílt az ajtó, azonnal meghallottam legjobb barátnőm nevetését. Olyan gyorsan kaptam össze magam a földről, amennyire csak bírtam. A helyére tornáztam a ruhámat, eligazgattam a kámzsát is. Dominic harapása égett. A puha anyagot összeszorítva a fogam, ráhajtottam. Úgy éreztem, mintha egy súlyos titkot takargatnék. Az is volt. A szívem vadul vert. Még a bőröm is remegett.

Lizi belépett a nappaliba, a ragyogóan ostoba jókedvével, mit sem sejtve. Bármit is gondoltam róla, hiányzott. Akkor is ő volt a legjobb barátnőm. Dominic mögötte egy éhes árnyéknak tűnt, aki bármelyik pillanatban felfalhat valakit. A grafitszürke tekintete alapján, én voltam az a valaki.

– Szia, Lizi – integettem bizonytalanul, próbálva valami könnyed testtartást felvenni.

Szúrós szemekkel mért végig. A kanapén hanyagul szétdobva hevert a takaró, az arcom pedig biztosan lángolt. Dominic hátát nem láttam, de nem kímélve karmoltam meg, mikor nem bírtam magammal. A helyzet több volt, mint félreérthető. Talán ha egy perccel tovább tart, már nem tudtam volna nemet mondani.

– Hallottam, hogy elájultál. Dominic felhívott, hogy jöjjek érted. Jól vagy? – kérdezte közelebb lépve, de ölelés nélkül. A szemében villant valami, ami féltékenységnek tűnt.

Nem hibáztathattam érte. Bár fogalmam sem volt, mi van kettejük között, de ha őt hívta, az többet jelenthetett egy futó kalandnál. Rohadtul szégyelltem magam.

– Jól vagyok. Nem esett semmi bajom – ráztam meg a fejem, és igyekeztem a szemébe nézni. Ha félrenézek, azzal csak elárulnám, amit titkolni próbálok.

A háttérben észrevettem, ahogy Dominic inget húz magára. Úgy tűnt, ő is el akarta fedni a kettőnk között történteket. Megkönnyebbültem. Nem volt szándékomban Lizinek fájdalmat okozni.

– Rendben. Hazaviszlek. Elég rosszul nézel ki – nyújtotta felém a kezét. A halvány mosolya kicsit megnyugtatott. Talán nem haragszik annyira.

– Hozom a cuccait – hallatszott Dominic rideg hangja. A hirtelen hangulatváltozásai összezavartak. Vajon rám haragszik? Vagy arra, hogy Lizit hívta? Vagy csak én utálom magam ennyire ezért az egészért?

Magunkra maradtunk Lizivel, és azonnal leomlott róla a kedvesség álcája.

– Megdugattad magad? – sziszegte.

Elakadt a szavam. Ő, a legjobb barátnőm, aki évek óta mellettem állt, most úgy beszélt velem, mintha a nemet mondás lehetősége soha nem is létezett volna. Felfordult a gyomrom tőle. A düh szinte azonnal elöntött. Kibaszott picsa!

– Nem. Csak segített rajtam, ha már te nem voltál mellettem – köptem felé.

Elsétáltam mellette. Nem akartam lehajtott fejjel távozni Farren lakásából. Nem így.

Amikor Dominic megjelent a táskámmal, kitéptem a kezéből és elindultam kifelé.

– Li... – kezdte volna.

– Basszátok meg egymást! – vágtam a szavába, és feltéptem az ajtót.

Senki sem lépett utánam. Nem is bántam.

Kilépve becsaptam az ajtót, és el sem gondolkodtam, merre induljak. Nem mentem haza. Mezítláb vágtam neki a lépcsőknek. Minden csattanás visszhangként verte fel a házat. Aki hallotta, tudhatta, mennyire forrongok.

Már csak egyetlen, gyenge fényű lámpa égett a lépcsőházban. Talán félnem kellett volna, de a harag elnyomta minden aggályom. Ez a mérgező közjáték elég volt ahhoz, hogy az emlékeim ismét a mélybe süllyedjenek, és a dühöm új erőt adjon. Legalábbis ebbe kapaszkodtam, a lehető legerősebben.

Ahogy kiléptem az épületből, az első könnycsepp végiggördült az arcomon. Végül már nem tudtam megállítani a sírást. Haragudtam magamra, Dominic-re, Lizire. Úgy éreztem, mindenki csak a saját vágyát kergeti, a saját kis életét építi, és amikor más szenved, én vagyok ott. Mindig én.

Szánalmas lehettem, ahogy kinéztem. Annak is éreztem magam. Mindig azt mondják, hogy becsüljük meg azt, amink van. De én miért tenném, ha engem sem becsül meg senki? Pedig mindig igyekszem jó barát lenni, segítő kezet nyújtani a rászorulóknak. Nem érzem magam önzőnek. Miért tenném? Csak szeretni akartam, még ha rossz embert is.

A táskámban kotorásztam a pénztárcám után, amikor megéreztem az első hideg cseppet a kezemen. Azt hittem, még mindig a könnyeim, de amikor felnéztem, az eső rám zúdult. A hűvös víz végigfolyt az arcomon, a nyakamon. Mintha az ég is siratna. Egy pillanatra hinni akartam ebben, különlegesnek akartam érezni magam. A gondolat olyan szerencsétlen volt, hogy felnevettem a saját nyomoromon.

A Pop kávézó felé siettem, de mire odaértem, bőrig áztam. Már megint. A kiírásra rá sem néztem, csak a kilincs után nyúltam. Nem engedett. Aztán észrevettem a feliratot: zárva.

A homlokomat az üvegnek döntöttem, a kilincset görcsösen szorítottam. Úgy kapaszkodtam belé, mintha nélküle elsüllyednék. Közben pedig fogódzó volt, nehogy visszamenjek és elküldjem a párost a jó kurva...

– Szekus lány?

Megdermedtem. Az engem megszólító hangja vidáman csendült. Ismerősnek tűnt. Pedig nem vágytam társaságra, főleg nem egy idiótára, aki most találta meg a megfelelő pillanatot. Olyan voltam, mint egy megtaposott, letört szarvú unikornis, akinek a saját szarvát döfték a seggébe.

Lassan fordultam meg. Egy fekete esernyő alatt a szemüveges srác mosolygott rám, akit megfejeltem az egyetemre menet. Megnyugtatott a tudat, hogy nem valami tizenéves kiskölyök próbál leszólítani.

– Lilian. – Mérgesebben sikerült megszólalnom, mint szerettem volna. – Nem szekus lány.

– Sajnálom, de nem mutatkoztál be, csak lefejeltél – nevetett jókedvűen.

Viszketni kezdett a tenyerem, de végül csak sóhajtottam egyet. Nem ő tehetett arról, hogy ennyire szarul éreztem magam.

– Bocsi. Szóval... Lilian vagyok – nyújtottam felé a kezem barátságosan. Még egy apró mosolyt is sikerült kipréselni magamból. Ügyes kislány!

– Ezra – fogadta el.

A tenyere forró volt, szinte égetett a lehűlt levegőben, és azonnal végigfutott rajtam a hideg. A mosolya ugyanúgy vidámnak tűnt, mint először. Túl vidám. Biztosan szed valamit.

– Örülök – mondtam gyorsan. – De mit keresel itt ilyenkor? – elhúztam a kezem, hogy az arcomhoz érjek. A saját hideg bőröm mégis biztonságosabbnak érződött, mint az övé.

– Van itt nem messze egy klub, oda tartok. De ugyanezt kérdezhetném tőled is. Főleg így, cipő nélkül. Minden rendben? – A hangja aggodalmat hordozott, a szeme végül a lábamon állapodott meg.

– Igen, igen, tudom. A Medusa – biccentettem, félrepillantva. Fogalmam sem volt, hogyan magyarázzam meg a mezítlábas bohóckodást. Azt mégsem mondhattam neki: Ja, nincs semmi baj, csak most akart megdugni egy pasi, aki a legjobb barátnőmet húzogatja, de eljöttem, mert mindkettő egy faszfej. – Minden rendben. Csak... csak...

– Nem kell elmondanod, ha nem akarod – szólt közbe csendesen. – De ne állj az esőben, különben megfázol. – Éreztem, hogy keresi a tekintetem, én pedig nehezen tudtam csak visszafordulni hozzá.

– Nem akarok hazamenni, még nem – motyogtam, miközben a táskám pántját szorongattam.

– Figyelj – váltott hirtelen komolyabb hangra, amitől akaratlanul is a szemébe néztem. – Nem vagyok szélhámos, sem gyilkos, még csak perverz sem. Csak annyit ajánlok, hogy elkísérlek. Nem maradhatsz itt, a tüdőgyulladás nem játék.

Közelebb lépett hozzám, majd egyszerűen megfordult és a hátát mutatta nekem. Gőzöm se volt mit akar. Miért mennék vele? Egy gyilkos is azt mondaná, hogy nem az.

Elöntött a félelem. Abban a pillanatban léptem ki az esőre, tőle távolabb. Már eszembe jutott miért is ájultam el. Mindenem reszketni kezdett. A fogaim is összekoccantak.

– Rosszat mondtam? Ne haragudj, kérlek, csak gondoltam... a hátamra mászol és hazaviszlek – nézett felém, miközben zavarában a tarkóját vakarta. – De, ha nem hát nem – emelte fel a kezét védekezőn.

De nekem már csak az SMS zakatolt a fejemben: Kicsi pillangóm...

Sarkon fordultam és futni kezdtem. A szívem a torkomban dobogott, a táskámat úgy szorítottam, mintha az lenne az egyetlen biztos menedék. Nem bízhattam most senkiben. Évekig csend volt.

– Lilian!

Hallottam Ezra hangját mögöttem, de nem lassítottam. Csak menekültem, minél messzebb tőle.

Egy csapat fiatalnak rohantam neki véletlenül, mert nem figyeltem. Esernyőkkel védekeztek az eső ellen. Nevetve lökdöstek arrébb; csak töredékeket értettem a szavaikból, mintha idegen nyelven beszéltek volna.

A falnak csapódtam, összegörnyedtem egy pillanatra, aztán bocsánatot suttogva tovább caplattam.

A talpam égett. A lábaim teljesen átfagytak. Sehova sem tudtam menni, csak vissza az egyetemre. A kajálda kulcsa a táskámban volt. Év elején másoltattam le a gondnokkal, pont azért, hogy vészhelyzetben be tudjunk húzódni a mentorokkal oda.

Alig láttam valamit az egyre sűrűsödő esőtől. Egy idióta vagyok! Be kellett volna zárkóznom a lakásba! Miért az utcára menekültem? Miért a hidegbe, a sötétbe, ahol bármikor megtámadhat?

Tudtam a választ. Voltam olyan hülye, hogy nem gondoltam a lakásomra, ahol ugyan kevés a menekülési út, de legalább zárva volt? Nem. Az utcán bármelyik irányba szaladva talán el tudok tűnni. Kiálthatok segítségért. Nem akartam többé a négy falra bízni az életemet. Egyetlen zárt térre, ami bezárhat és megölhet.

Egyszer már majdnem belehaltam a butaságomba. Nem akartam megismételni.