Álomszövő levelek: 4. levél
A Herceg tekintete elsötétült. Egyetlen árnyék suhant át arcán, mielőtt lassan, ünnepélyes mosolyba hajlott volna a szája. Felkapta a kis aurából kihulló levelet, amely hangtalanul csúszott a bal keze mellé, a hatalmas fémasztalon.
Sem pecsét, sem jel nem volt rajta. Egy kívülállónak csak egy gyűrött papírdarabnak tűnt volna. De ő tudta, már az illatából. Az édes, forró aroma körbefonta. Mély levegőt vett, hagyta, hogy magába igya a természetes tűz zamatos hevét, a füst lágyságát, azt az idegenül otthonos illatot, amely még a Pokolban is kirítt. Lehunyta a szemét. Az emlék, a vágy, az ismerősség végigsuhant rajta.
Amikor újra felpillantott, vörösen izzott a tekintete. A belőle kiáradó fény végigperzselte a tanácstermet.
A démonnagyurak megfeszülve ültek, vérben forgó szemekkel meredtek rá. Egyesek idegesen, mások közönyösen reagáltak. A megmaradt hercegek csupán biccentettek – számukra az érkező üzenet csupán múló zavar volt. Őket a háború kötötte gúzsba: a veszteségek listája, a következő csata, a légiók mozgása. Minden perc újabb súlyt pakolt a vállukra.
A Herceg egy határozott mozdulattal a páncélja alá csúsztatta a levelet, a mellkasán pihenő tőrtokba. Nem engedhette meg, hogy bárki más kezébe kerüljön. Ez nem taktikai jelentés volt. Ez a nő szava volt.
Egy mély, átható sóhaj foszlott szét a levegőben, mielőtt a Herceg hidegen megszólalt:
– A tanácskozásnak vége.
Hangja karcos volt, mély és fáradt. A démonurak csak erre vártak. Egy mozdulattal tisztelegtek, majd lassan eloszlottak a fekete kupola alatt. Az épület fölött izzó pokolfém-címer jelezte, ki tartózkodik odabent: szélesre tárt szárnyak között lebegő penge, koponyamarkolattal – a legfőbb herceg uralma.
Amint az utolsó árnyék is eltűnt, a terem elnémult. A nyomasztó csendet csupán távoli sikolyok visszhangja és a lángok szüntelen sercegése törte meg.
A Herceg lassan a vörös bársonnyal borított fotelbe ült. A karfák aranysárgán izzottak a lámpafényben, mintha eleven láng lappangott volna bennük. Előhúzta a papírost.
Hanyagul hátradőlt. Egyik lábát a kartámaszra vetette, a másikat széles terpeszben nyújtotta ki. Szeme végigsiklott a sorokon. Falta a betűket, minden gondolatot, minden érintést, amely a papírba ivódott. Mintha a nő keze még mindig ott remegett volna a lap szélén.
Az egyik sarok sötétjében moccanás támadt. Egy fiatal démonszolga csúszott elő, teste a földhöz simult. Bordó selyemruhája ráfeszült, a pokoli huzat megzavarta rövid, bíbor haját. Égkék szeme kéjes csillanással kutatta hercege arcát.
A Herceg fel sem pillantott. Felemelte mutatóujját.
– Ne most. – Halk volt, de ellentmondást nem tűrő.
A nő meghunyászkodva hátrált. Alázatosan, hangtalanul csúszott ki a kupola alól, majd az ajtó mellett telepedett le. Négykézláb, mozdulatlanul várakozott, mint egy árny, amely csak akkor kelhet életre, ha gazdája újra magához hívja.
A Herceg keze ökölbe szorult a combján. A papíros fölé hajolva próbált nem belegondolni, mi mindent kell még megtennie azért, ami az övé. Cordelia lelke volt a tét.
Egy mély, morgó sóhaj hagyta el az ajkát. Tekintete újra a sorokra tapadt, és a feszültség lassan enyhült benne, ahogy kiolvasta: a nő elmenekült. Ahogy kérte.
Apja – az örök vándor –, most is a két világ között bolyongott. De már nem számított. Az emberek elvesztek. Elárasztotta őket a pusztító erő. Áradás, tűzvész, fojtogató végzet. Fulladoztak. Ő nem segíthetett volna, de nem is akart. A gyenge, nyamvadt halandók sosem érdekelték.
– Túl rossz vagy az angyalok közé… és túl jó a démonokhoz – morogta halkan, miközben halvány, ironikus mosoly húzódott az ajkára.
Felállt a fotelből, tekintete továbbra is a levélen időzött. Mindenáron be akarta fejezni, addig nem nyugodhatott.
Hatalmas, fekete szárnyait kitárta. A mozdulat nyomán a levegőbe emelkedett egy sötét, ragyogó tollzápor. Ezernyi pihés penge hullott alá, mint lágy, komor hóesés. Tekintete gondterhesen követte őket, ahogy a betörő szél végigsöpört a csarnokon.
Elindult kifelé, a levelet továbbra is óvón szorítva. Az ajtóhoz érve megállt. A démonszolga még mindig ott várt rá, hátát a falnak vetve. A Herceg leguggolt mellé, ujjaival a hajába túrt.
Becsukta a szemét. Egyetlen éjszaka sem telt el anélkül, hogy Cordelia tüzes tekintete ne villant volna fel előtte. A kecses alakja. A sűrű, fekete haj, melyet annyiszor font az ujja köré. A hangja, mint valami égető suttogás.
A jelen elhalványult. Az emlékezés lassan átvette az irányítást. Felderengett előtte az első pillanat – a nap, amikor először találkoztak…
A király palotáját ünnepi fény árasztotta el. Fogadást tartottak a hercegek tiszteletére. Ő, mint mindig, apja jobbján állt, egyenes tartással, merev büszkeséggel.
Vérvörös nadrág feszült izmos lábaira, fekete szövetingét gondosan betűrte. Vörös mellényén a családi címer élesen villant a szíve fölött. Csizmája szárában négy tőr lapult, hátán a hatalmas pallos még mindig friss vértől csepegett, apró tócsát képezve a márványon. Jelenléte nyers, kegyetlen erőt sugárzott.
És mégis… valami kizökkentette.
Hollófekete haj villant a tömeg forgatagában. A nő mozdulata könnyed volt és zavartalan. Úgy siklott a táncolók között, mintha maga körül alakítaná a teret. Nem kereste a Herceg tekintetét, de amikor egy pillanatra a trón felé fordult, szemében izgatottság csillant. És valami más. Valami veszélyes.
A következő pillanatban obszidiánpenge villant ujjai között, mint folyékony üveg a fényben. A szoros, fekete ruha alig rejtette el. Majd eltűnt. Mintha sosem lett volna ott.
A Hercegben fellobbant valami ősi, vérre szomjazó ösztön. A vadász ébredt benne. Kire fájhat a foga? Egy másik herceg ágyasa? Kém? Gyilkos? Bosszúálló? Vagy csak egy bolond, aki rossz helyre tévedt?
Az izgalom végigbizsergett a gerincén, mintha láthatatlan ujjak érintették volna. Orrát kissé megemelte, mély levegőt vett. A pokoli tömeg bűzéből élesen kivált egy különös illat: forró tűz, és alatta az ismerős, balzsamosan édes, füsttel átszőtt aroma. Tuhrea. Ezer közül is felismerte volna.
Magához intett egy szolgát. A terem félhomályából előlépett egy alacsony démon, lehajtott fejjel. A Herceg egyetlen apró mozdulattal jelezte, mire van szüksége. Néhány pillanat múlva már papírt és íróeszközt tartott a kezében.
Oldalra billentette a fejét, majd gyors, határozott mozdulatokkal írni kezdett:
„Látlak, tündérke. Remélem, szeretsz játszani, különben nem mész haza egy darabban. Fuss, szépségem... Adok egy táncnyi előnyt.”
Amikor az utolsó betű is a helyére került, lassan hátradőlt, a falnak vetette a hátát. Gondosan összepöndörítette a papírt. A tenyerében halványlila fény lobbant – az auraportál hangtalanul nyílt meg, majd elnyelte az üzenetet.
Ezután a Herceg lehajolt. Egészen közel a király füléhez; suttogása jeges tisztasággal csendült végig a csarnokon, de vagy nem hallotta más, vagy a tömeg nem akart tudomást venni róla.
– Királyom, egy kis időre magadra kell hagyjalak. Elnézésedet kérem, de úgy hiszem... betolakodó jár a palotában.
Szavai mögött széles, vérbő vigyor feszült. Lassan a csizmája szárából előhúzott egy üvegtőrt. A penge hidegen, fehéren csillant.
– Menj, és gondoskodj róla, hogy sokan hallják a sikolyát! – felelte az uralkodó. Aranyszemei közönyösen villantak. Hangja üres volt, minden érzelem nélküli. Sem sürgetés, sem érdeklődés nem bujkált benne.
A király szívesebben őrizte volna börtönjátékait, ahol a rabok szenvedése kifinomultabb élvezetet nyújtott, mint ez az unalomba fulladó, protokolláris este. Mégis itt volt. A pokoli udvar elvárta, hogy jelen legyen, hiszen az est csúcspontja egy lánykérés volt.
A Herceg mélyen meghajolt. A hátáról leemelte a pallost, melyről még mindig lassan csöpögött a vér, majd hanyagul a már mocskos falnak döntötte.
A trón mögött, a díszletek részeként, három test függött a levegőben a hagyomány jegyében:
Ez a háromság egy torz béke emlékműve volt. A Mennyország és az emberek világai szövetségre léptek. Egyikük sem szegte meg az alkut. A Pokol királya, mint mindig, azt kapta, amit akart.
Mielőtt távozott volna, a Herceg ismét meghajolt, majd lassan végignyalta ajkát. A következő pillanatban már eltűnt a csarnok fényéből, és az árnyak ölelték körül.
Egy szűk, sötét beugróban bukkant elő újra. Nem volt ideje reagálni. Egy izzó szempárral találta szemben magát, majd egy kemény pofon csattant az arcán. Feje félrebicsaklott, mozdulatlanságba dermedve állt egy lélegzetvételnyi időre.
Ott állt előtte a lány. Alig ért a mellkasáig, mégis, szemében olyan vad tűz lobogott, ami félelmetesebbnek tűnt bármely démoni lángnál. Ha tekintettel ölni lehetett volna, most csak egy füstölgő árnyék maradt volna belőle a falon.
A tündér ügyetlen mozdulattal próbálta háta mögé rejteni a pengét, de már késő volt. A Herceg látta, és a gesztus mindent elárult. Ez a pillanat mindkettejüknek világossá tette: ez nem csupán játék lesz.
A Herceg lassan megdörzsölte az arcát. Az ütés még égett a bőrén, de tekintete nyugodt maradt – nyugtalanítóan nyugodt, mint a vihar előtti égbolt.
– Mióta van a lángtündéreknek szabad bejárása a Pokol palotájába? – kérdezte halkan, metsző éllel a hangjában.
A falnak vetette magát, majd egyik lábát felemelve elzárta a szűk tér másik oldalát is. A lány most közrefogva, sarokba szorítva feszült meg. A menekülés lehetetlenné vált.
Szemében ott izzott a dac. Nem félelem, hanem kihívás. És a Herceg érezte, hogy ezt a szikrát talán jobban élvezi, mint bármelyik csatát.
Egy törékeny tündérke, nem jelenthetett veszélyt.
Nyugodt mozdulattal visszacsúsztatta az üvegpengét a csizmája szárába.
– Ezt te küldted? – csattant a kérdés, miközben a lány a mellkasának nyomta a papírdarabot.
Hangjában nyoma sem volt félelemnek vagy tiszteletnek. Csak nyers, természetes düh, mintha fogalma sem volna róla, kivel beszél. Talán tényleg nem tudta. És ez csak még szórakoztatóbbá tette az egészet.
A Herceg lenézett rá. Lassú, kaján mosoly kúszott az ajkára.
– És ha igen? Mit szándékozol tenni?
Egy röpke kacsintással fűszerezte a kérdést, majd úgy mozdult, mint egy ragadozó: gyorsan és határozottan. Megragadta a lány karjait, és a falnak szorította a feje fölött. Kettejük közt alig maradt egy leheletnyi tér.
– Ölni, kínozni, vagy vadászni jöttél? – kérdezte halkan, miközben lassan a nyakához hajolt.
Beszívta az illatát. Forró, fűszeres és balzsamosan édes – tuhrea. Az illat, amely mindig a vágy és veszély határán táncolt. Lehunyta a szemét, hogy uralkodjon magán.
A tündér feszültsége tapintható volt. A félelem ott lüktetett a bőre alatt, de valami más is. Valami, amit a Herceg nem tudott azonnal megnevezni.
A lány halk, mégis meglepően tiszta hangon szólalt meg:
– Nem félek tőled. Csak az estre jöttem. Meghívóm is van. Fejét kissé oldalra billentette. A mozdulat engedelmesnek hatott, de a tekintete továbbra is lángolt. – Ha nem engedsz el, akkor… egyszerűen elsétálok.
A Herceg érezte, ahogy a karjai finoman megfeszülnek a szorítás alatt. Nem volt benne remegés, könyörgés csak apró, határozott izommozdulatok. Egy tündér ennyitől már összeomlott volna. Ő viszont mozdulatlan maradt. A hangja rekedtesen csengett. Sejtelmes, követelőző, és veszélyesen magabiztos.
– Valóban? – kérdezte a Herceg, majd kissé elhúzódott, hogy belepillanthasson a kihívó szempárba.
Tetszett neki ez a tekintet. Nem pusztán a szépsége miatt, hanem a benne vibráló, nyers erő is vonzotta. Az aurája túl tüzes volt egy egyszerű lángtündérhez képest. Túl erős.
– Tessék. Sétálj el. – Ajkain gúnyos mosoly játszott. – Ha tudsz.
Felmordult. Izmai megfeszültek. Nem engedhette el, amíg nem tudta a szándékait. Bár veszélyt nem érzett benne, mégis óvatos maradt.
Tekintete végigfutott a lány testén. A ruhája alig takart valamit: a nyitott felsőrész felfedte a szíve felett lüktető ereket, a felsliccelt szoknya pedig minden mozdulatát égetően érzékivé tette.
Mégsem nyúlt hozzá. Máskor már rég maga alá gyűrte volna, hogy elvegye, amit akar, most azonban valami visszatartotta. Talán a kíváncsiság? Vagy egy halvány veszélyérzet, amely ösztöneiben felvillant? Nem tudta. De azt érezte: nem akarja összetörni. Még nem.
A lángtündér lehajtotta a fejét. Ajkán lassan pimasz mosoly jelent meg, mintha pontosan tudta volna, hogy habozik.
A következő pillanatban eltűnt.
A Herceg kezei hirtelen a semmit markolták. Meglepetten hátrahőkölt, majd megpördült. Addigra már a beugró szélén állt, mellkasa előtt összefont karokkal.
A démon felnevetett. Mély, rekedt hangja betöltötte a szűk teret. A falnak támasztotta a tenyerét, pontosan oda, ahol egy pillanattal korábban még a lány teste feszült.
– Szemtelen kis boszorka... – morogta. A hangjában nem harag volt, hanem elismerés.
Ez meglepte. És veszélyes is volt. Tisztán érezte: a nő képes túlélni a Pokol perzselő hőségét. Egy közönséges tündér már rég hamuvá égett volna. De akkor mi volt ő? Démonvérű?
A szukkubuszokra jellemző, fojtó feromon-aroma akkor még nem lengte körül, így semmi sem zavarta meg a tuhrea forró, balzsamos illatát. Ez az illat egyszerre volt fegyver és csapda.
– Legalább a neved áruld el kicsi, Tündérdémonom – mondta széles mosollyal.
A tündér enyhén biccentett. – Cordelia vagyok, Pokolhercegem.
Szája szegletében alig észrevehető mosoly bujkált: játékos, szinte kislányos görbület, amely fiatalos vonásait még ártatlanabbá tette. De a tekintete az elárulta, hogy pontosan tudta, kivel áll szemben. Ettől vált igazán veszélyessé. És ettől lett a Herceg szemében még izgalmasabb.
Cordelia hátat fordított, majd kecses mozdulattal felkötötte haját, fekete tincsei közé rejtve az obszidiántőrt. Aztán – mintha mi sem történt volna –, könnyed léptekkel elsétált.
A Herceg nézte, ahogy távolodik. Csípőjét éppen csak annyira ringatta, hogy a vadászösztön újra fellobbanjon benne. És fel is lobogott, újra és újra, valahányszor csak meglátta.
Végül megrázta a fejét, majd visszatért apja mellé. Vállat vont, mintha semmi különös nem történt volna.
– Téves riasztás – közölte könnyedén.
Így találkoztak először. És a Herceg már akkor tudta: kell neki ez a Tündérdémon.
Az emlékek, melyek az imént még elementáris erővel rohanták meg, lassan elhalványultak. A földön ülő szolga törte meg a gondolatok áramlását. A Herceg lassú, megfontolt mozdulattal emelte fel a fejét, és vörös szemei találkoztak a lány pillantásával. Bár elméje nem volt teljesen jelen, valahogy mégis az éhség csapdájába esett – a vágy egyre mélyebbre szívta.
Egy mozdulattal elrejtette a levelet, majd ragadozóként kapta el a szolgálót. Egy szempillantás alatt a palota egyik félhomályos szobájában termett vele.
– Menj! Ma nincs rád szükségem – szólt keményen, határozottan, miközben letette a földre. Lehajolt hozzá, és egy lágy, szinte gyengéd csókot nyomott a homlokára búcsúzóul.
A szolgáló szó nélkül távozott, és eltűnt a fürdő irányába. A Herceg kimerülten, fáradt léptekkel vonult vissza saját lakosztályába. Lelkét sötét vágy és mély fáradtság szorította. Felkapott néhány papírlapot, majd leült az asztalhoz.
A borongós, tűzszínű lángok fényében kezdett írni. Szorosan fogta a tollat. Minden szóban ott izzott a baljós, titokzatos erő, ami csak kettejük között létezett.
Amikor befejezte a levelet, apró ajándékkal tette még személyesebbé. Ezután, fáradtan, de elég erővel nyúlt a mágiához, hogy megnyissa a halványlila auraportált. A boríték hangtalanul tűnt el az örvényben, amely lassan összeomlott és eltűnt.
Végül levetett magáról minden terhet – testit és lelkit egyaránt –, majd egyetlen mozdulattal köddé vált.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése