Álomszövő levelek: 3. levél
A szíve vadul dobogott, valahányszor felderengett előtte az alakja. Az egyenes orr, a határozott vonalú, vékony ajkak – nem voltak csókolni valóak a klasszikus értelemben, mégis úgy vágyott az érintésükre, mint az éltető levegőre.
Magas termete és tekintélyt parancsoló tartása élesen különböztette meg a többi démontól. Kisugárzásában volt valami megfoghatatlan erő, amitől mások ösztönösen hátráltak, ő viszont csak közelebb akart lépni hozzá.
A sötét vértezet szinte második bőrként simult rá. Cordelia jól ismerte a szája szélén bujkáló csintalan mosolyt. Azt a huncut fényt a szemében, mintha minden titkát ismerné, még azokat is, amiket el akart rejteni.
Álom volt, mégis élethű. Úgy érezte, ha kinyújtja a kezét, végre megérintheti. Vágyakozva emelte fel karját, ám minél közelebb próbált kerülni hozzá, annál távolabb sodródott tőle.
A Herceg alakja végül szertefoszlott, akár a füst.
A kegyetlen valóság lassan betört a tudatába. Cordelia fanyar mosollyal feküdt tovább, még kapaszkodva az álomképbe. Legalább láthatta őt. Még ha csak így is.
Mikor végül kinyitotta a szemét, Maze már nem volt mellette. Valahonnan halk kaparászás szűrődött be; csak remélni tudta, hogy a macska nem egy újabb tiltott zugot fedezett fel magának.
A Menedéket elárasztó perzselő hőség már nem gyötörte. Bőre alkalmazkodott, tüdeje sem tiltakozott többé. Kimászott a takaró alól, visszanyerte emberi alakját, majd magához vett egy vékony könyvet, egy megégett szélű papírlapot és egy tollat.
Ahogy elindult a bunkerben, gondolatai ismét Hercege köré fonódtak. A sorai, az ígéretei, a tekintete. Mind ott zúgtak benne, szüntelenül. Tudta, hogy nem maradhat némán. Válaszolnia kell. Írnia kell neki.
Édes, Pokolhercegem!
El sem tudod képzelni, mennyire boldog vagyok, hogy újra olvashatom a leveleidet! Kétszáz év telt el, és te még mindig ugyanolyan vagy. Legalábbis, ha a szókincsedet nézem. Még mindig próbálsz jó benyomást kelteni… pedig tudhatnád, erre soha nem volt szükség.
Olyan jó érzés újra látni a kézírásodat, és érezni a papíron az illatodat. Mintha itt lennél mellettem. Mintha az ujjaid épp most hagyták volna el a pergamen szélét.
Mindent megteszek, hogy tartalékoljam az erőmet. Ha csak arra futja, hogy neked írjak, már megéri. Az étkezés mostanában… kevésbé megy. Úgyhogy lehet, egy kis késéssel kapod meg a soraimat. De hidd el, minden betűmet beléd fektetem, nem maradsz semmi nélkül.
Ahogy végighaladt a szűk, sötét folyosókon, a lámpák egyesével lobbantak életre, sejtelmes, vöröses fényt árasztva. A világosság azonban alig enyhített a mindent elnyelő feketeségen. A pokoli fém és az obszidián elegye fojtogató, hideg árnyékot szőtt a falakra – Cordeliának mégis otthonos volt ez a közeg.
Emlékei visszavezették a palotába: a forrongó, éjfekete kövekre, melyek alatt izzó parázs lüktetett, s minden lépése tompa, fémes csattanással zengett végig rajtuk. A Menedék csendje más volt. Nehezebb. Nem a Pokol eleven, perzselő sötétje, hanem valami ridegebb, elhagyatottabb. Egy állandó emlékeztető arra, milyen távol van tőle.
Ha tehetném, besegítenék a háborúba, de jól tudom: nem bírnám sokáig a pokoli forróságot. Mégis, ha egy kívánságom teljesülhetne, azt kérném, hadd fúrhassam a fejem a nyakadba, hogy az ölelésedben maradhassak mindörökre. Ha a halálom lenne az ára, boldogan megfizetném.
Keserédes nevetés szakadt fel belőle, miközben a sorokat vetette a papírra. Az emlékek úgy martak belé, mintha újraélné őket. Látta maga előtt apja és anyja ragyogó tekintetét, azt a boldogságtól fénylő, gyengéd pillantást, amely valaha otthont jelentett számára.
Őket küldték a csatába, jól tudva, hogy a király zsoldosai végeznek majd velük. És így is történt. Cordelia akkor került Urához – ahhoz a démonhoz, akit megbabonáztak különös, tündérszárnyaira emlékeztető tollai.
Kevés lény mondhatja el magáról, hogy félig szukkubusz, félig lángtündér. Egyik világ sem fogadta be igazán.
Vártalak. Minden egyes nap türelmesen, bízva abban, hogy újra írsz nekem. Én nem voltam rá képes, talán ezt a levelet sem fogom tudni elküldeni. De reménykedem. Talán maradt még annyi erőm, hogy a rég várt üzenetem eljusson hozzád.
Boldog vagyok, amiért életben vagy. Nem akarok arról beszélni, mit éreztem volna, ha a halálhíred igaznak bizonyul… Nem az. Ez az egyetlen, ami számít.
A jókívánságaidat köszönöm. Hozzád képest még csak egy gyermek vagyok, de ha tudhatom, hogy legalább az írásaid által mellettem vagy, talán még hosszú időn át kitartok.
Ha azt mondanám, sajnálom, amin keresztülmész, biztosan megorrolnál rám, igaz? Így hát nem írom le. Csak burkoltan, finoman hagyom átcsúszni a szavak között. Pontosan úgy, ahogy tudom, a legbosszantóbb neked.
Szélesen elmosolyodott. Maga előtt látta a férfi izzó, vörös tekintetét – azt a morcos pillantást, amit annyira szeretett –, és pontosan tudta, milyen súlya lesz ezeknek a soroknak.
Tudom, hogy sosem hazudtál. Miért is tennéd? Megfelelő körülmények között talán bosszantana is a dolog, de ezúttal nem lehetek telhetetlen.
Jó hírt hoztál. Talán most végre minden porcikám a tiéd lehet. De kérlek… ne tégy meggondolatlan dolgot! Én is elkövettem ezt nemrég, és látod, mi lett a vége. Egyetlen rosszul megválasztott szó és már ott is volt a baj.
Te ravasz vagy, mint a róka. Járj túl az eszén!
Őszinte részvétem a testvéreid miatt. Nem ismertem őket igazán, de bármennyire is furcsán hangzik, tudom, hogy még a démonok számára is lehet fontos a család. Talán még inkább, mint az emberek hinnék.
A Menedékből írok neked. Odakint tombol a vihar; érzem és hallom is. Nem voltam felkészülve rá, hogy újra a Pokol tüzét kell belélegeznem, de semmit sem felejtettem el az elmúlt négyszáz év alatt. A testem emlékszik. Minden egyes sejtje őrzi a múltat.
Ameddig bírom, maradok. De néhány hét múlva el kell mennem, különben elveszítem a szárnyaimat.
Az ígéretedet nem felejtettem el. De biztos vagyok benne, hogy sosem fog valóra válni. Belefacsarodik a szívem, ha erre gondolok… De hosszú életem van. Talán egyszer ránk mosolyog a szerencse. Talán egyszer a világ, amely most elválaszt tőled, újra fényes lehet.
Ha a béke eljön… akkor tárt karokkal és ezer csókkal foglak üdvözölni.
Egy magányos könnycsepp gördült végig az arcán, majd sercenve tűnt el a forró talajon. A hang alig volt több halk nesznél, de beleolvadt a Menedék mély, nyomasztó csendjébe. Fogadalmat tett: nem sír többé. Nem teheti meg. Nem olyan félvér ő, mint amilyennek mások látni akarták.
Gondolataiba mélyedve felemelte a fejét, és átvizsgált néhány helyiséget. Ételnek nyomát sem találta – csak italok sorakoztak végtelen hosszúságú polcokon. Üvegek százai, sötét folyadékkal telt palackok ezrei várták türelmesen, hogy valaki értük nyúljon.
Nem zavarta különösebben. Tudta, hogy elég néhány naponta ennie. Kis társát megismerve pedig már azt is megtanulta, a tűzmacskák akár heteket is kibírnak egyetlen tűzrakás mellett.
Én is mesélhetnék neked a világokról, amelyeket a könyvek lapjain barangoltam be, de minek? Gyermeteg volna.
Az emberek világa más. Rohanó. Úgy hiszik, ha versenyre kelnek az idővel, több életet zsúfolhatnak a napjaikba. Pedig tudják, hogy ez hazugság. Mégis futnak, és közben nem veszik észre a világ apró csodáit: azt a pillanatot, amikor a naplemente ezer színben lobban fel a horizonton. Nem kell hozzá utazni, nem kell hozzá szárnyalni. Ott van, közvetlenül az orruk előtt. Mégsem látják.
Mesélhetnék neked a munkámról. Az álmaimról. A mindennapok tovatűnő pillanatairól. De mit érnének ezek a szavak? Semmitmondó betűhalmaz lenne csupán. Pedig tudom, neked minden szó számít, ahogyan nekem is.
Csodállak, amiért százezreket vezetsz. Parancsolsz nekik, irányítod őket. Mindig is erre születtél. De én emlékszem arra a napra, amikor először találkoztunk. Egy fiatal hódító állt előttem, akit a harc éltetett. A tűz, ami akkor lobogott benned, még most is ott ég a szíved mélyén, de ma már nem csak a csatatér a világod. Valami más is fontossá vált számodra. Te sem gondoltad volna, hogy egyszer így lesz, igaz, Hercegem?
Kérlek, légy óvatos! A lángtündérek régen széthullottak. A Nap-láng papnői és a Vörös-láng bírói már nem azok, akik egykor voltak. Csalfák. Alattomosak. A fúriák és hárpiák örömmel fűznek szövetségeket velük. Ha ezek a lények ellened fordulnak, a Pokol összes légiója sem lesz elég, hogy megállítsd a végzetet. Nem engedhetitek meg magatoknak a teljes pusztulást, sem a halandók, sem a mágikus lények között.
Megpróbálok beszélni a Sötét-láng zsoldostanáccsal. Addig is várom a leveled, örömmel a szívemben.
Örök szerelmemet kínálom neked, most és mindörökké.
… a te Tündérdémonod.
A lába egy konyhának tűnő helyiségbe vezette. Bár a bútorokat finom porréteg fedte, s az idő nyomai minden felületen ott pihentek, a rend és tisztaság még mindig uralta a teret. Egy egyszerű démon számára tökéletes menedék lehetett volna.
Magához szorította a levelet, lehunyta a szemét, és mélyen lélegzett. Koncentrálnia kellett.
A csend feszült volt – csak saját szívverése visszhangzott a fülében. Hosszú percek, talán órák teltek el, mire a fal mentén vibrálni kezdett egy halvány, lila aura. A látvány megkönnyebbült kiáltást csalt ki belőle. Reszkető kézzel, az utolsó pillanatban lökte át a levelet a portálon, mielőtt az összezárult volna.
Kimerülten rogyott le egy üvegszékre, homlokát az asztal hűvös fémfelületéhez nyomta. Lélegzete lassan elmélyült, próbálta csillapítani háborgó lelkét. Öröm és félelem kavarogtak benne egyszerre.
Sikerült kapcsolatba lépnie a szeretett férfival. De vajon meddig tarthat ez a törékeny lehetőség? Nem tudhatta, mikor csap le újra a csend, elnyelve őket újabb kétszáz évnyi némaságba.
A gondolattól megborzongott, de most nem engedhette el magát.
Ekkor kaparászás zavarta meg. Felkapta a fejét. Valami az árnyak közül hívta. Egy pillanatig habozott, majd elindult a hang irányába – a börtönhelyiség felé.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése