Álomszövő levelek: 2. levél

 

A naplemente csodálatos színekkel festette meg az eget, melynek kékje már-már feketébe hajlott. A narancs és rózsaszín minden árnyalata áttört a bágyadt felhőkön, míg a messzeségben sötét vihar árnya tornyosult fenyegetően. Cordelia egy magányos padon üldögélt, kedvenc könyvét tartva a kezében.

Két hét telt el azóta, hogy megkapta azt a szívmelengető levelet, ám a kezdeti lelkesedés lassan alábbhagyott. Egyre inkább úgy érezte, az egész csak egy gyönyörű, mégis gyötrő álom. Többször is felriadt éjjel, ellenőrizni: valóban ott lapul-e a fiók mélyén az a papíros. Mindig ott találta. Ő pedig minden alkalommal szomorú sóhajjal csukta vissza a kis tárolót.

A feltámadó szél keresztbe tett lábaihoz simult, libabőrt csalva a bőrére. Elmélyült az olvasásban, reménykedve, egyszer az ő története is úgy ér véget: „Boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Csodás ábrándokat kergetett, de jól tudta: kérését semmilyen magasabb hatalom nem hallgatja meg.

Egy erősebb széllökés arra kényszerítette, letegye a könyvet maga mellé. Karját megdörzsölve próbálta elűzni a hideget, amikor a következő pillanatban halványlila aura vibrált fel a padon – az apró portál, amit már olyan jól ismert. Ezúttal is megpróbálta megérinteni, de mielőtt ujjai elérhették volna az örvénylő energiát, az hirtelen elhalványult, s egy kis levél hullott ki belőle.

Túl gyorsan kapott utána; mozdulata elsodorta a könyvet, ami tompa puffanással ért földet. Nem is törődött vele. Ujjai remegve szakították fel a viaszpecséttel lezárt borítékot. Szíve vadul vert, ahogy mohón a sorok közé akart pillantani:

 

Gyönyörű, Tündérdémonom!

Megígértem, hogy újra írok. Találtam hozzá egy különleges helyet. Meglepne, milyen csendes ülni egy tömegsír tetején, miközben semmi mást nem hallani, csak a pokoli szél morajlását.

Néhány csatát megnyertünk, de a háború egyre véresebb, és egyre több életet követel. Két testvérem is odaveszett. Apánk… nos, ő nem kegyelmez. Kérlek, vonulj fedezékbe! Talán a dühét még a világod is megérzi hamarosan.

Két herceget is elvesztettünk. Kérlek, ne maradj ott, ahol vagy! Ha tudsz, menj a Menedékbe! Bárhol is legyél, megtalállak. Csak maradj életben!

 

Azonnal felpattant a padról, magához kapva a könyvet, hogy rohanvást induljon hazafelé. Egy pillanatig sem kételkedett Hercege szavaiban.

A pergamen remegett az ujjai között. Nem tudta eldönteni, az egyre erősödő szél rázza-e, vagy belülről feszíti a nyugtalanság. Szeme végigszaladt a sorokon, miközben lábai automatikusan vitték előre az úton.

A lámpák sárgás fényei a házak falán táncoltak, ám a megszokott melegség helyett baljós vibrálás lengte körbe a szűk sikátorokat.

A naplemente után gyorsan ereszkedett alá az éj. A szélroham éles karmokként kapott a kabátjába, mintha vissza akarná tartani. Cordelia lehunyta a szemét egy pillanatra, próbálta rendezni a gondolatait, de a sorok visszhangként verődtek vissza az elméjében:

„Ne maradj ott… megtalállak… csak maradj életben!”

A szívverése felgyorsult, a gyomra görcsösen összeszorult. Minél tovább haladt, annál erősebben szorította a rátelepedő sötétség. A felhők fölötte örvénylő torlaszt alkottak, s az első esőcseppek hidegen csapódtak az arcára.

Mély levegőt vett, majd összeszorította a levelet. Nem maradt sok ideje. Ha igaz, amit írt, akkor most minden azon múlik, hogy felkészül-e.

 

Elárultak bennünket! A düh szinte elemészt.

Annyi mindent tettem a fúriákért, annyi áldozatot hoztam értük és mégis gondolkodás nélkül a Leviatán mellé álltak.

Megannyi nap telt el, mióta először láttam a napvilágot, és még mindig nem értem, miért vágyunk ennyire a pusztításra. Miért taszítja el fajunk a békét, mintha mérgezné? Apám szerint ez a természetünk: a béke csak illúzió, amit végül mindig széttépünk.

Nem vitatkozhatok vele. Saját véremben is érzem az örvénylő nyugtalanságot, ezt az állandó késztetést a harcra és a kihívásra, de sosem engedtem, hogy elhatalmasodjék rajtam.

Emlékszel még arra, amit ígértem neked? Nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Sosem szegtem meg a szavam, és soha nem is fogom. Tudom, a „becsület” szó egy démon szájából nevetségesen cseng; nyelvünk a megtévesztésé és a cselszövésé. De te más vagy. Mindig is más voltál.

Már akkor, amikor először megpillantottalak, tudtam: te leszel az, akit sosem óhajtok elveszíteni. Írhatnék ezernyi szép szót, dicsérhetnélek a világ összes költői fordulatával, de ismerlek. Tudom, téged sosem a versek bűvölnek el. És ezért vagyok biztos benne: ha egyszer újra találkozunk, az ígéretem érintetlenül áll majd köztünk.

 

Cordelia keze remegett, miközben tovább olvasta a sorokat. A levegő egyre sűrűbbnek tűnt körülötte; a szél nemcsak hideget hozott, hanem valami megfoghatatlan nyugtalanságot is. A vihar teljesen elnyelte az eget, és a felhők között időről időre felvillant egy-egy villám.

„Elárultak minket!”

A szavak perzselték, mintha maga a levél hordozná a haragot.

Cordelia gyorsabb léptekkel haladt tovább. Érezte, hogy valami változik. A fúriák… a Leviatán… nevek, amelyek oly’ sok szenvedést zúdítottak rá, a fajtársaira és az egész világra.

A Herceg újra meg újra biztosította őt hűségéről. És Cordelia hinni akart neki. Hinni abban, hogy ebben a zord, kegyetlen világban, ahol ő csupán egy apró, törékeny lélek, mégis létezhet valami, ami nem temeti maga alá.

Egy újabb villám szántotta végig az eget. A mennydörgés valami ismeretlen szörnyeteg morgására emlékeztette.

A Herceg ígérete visszhangzott a fejében. Nem szegte meg a szavát. Soha.

De vajon, meddig tarthat ki egy ígéret egy háború sújtotta világban?

Amikor hazaért, nem nézett körbe. A sötétben is pontosan tudta, mit hol talál. Hosszú évek óta élt ebben a kis kuckóban.

A föld megremegett alatta, majd tomboló széllökés csapott végig a falakon. Az ablaküvegek egyszerre robbantak szét, mintha egy láthatatlan kéz tépte volna fel a házat.

Ösztönösen behúzta a nyakát, de nem mozdult. Ujjai görcsösen markolták a levelet – az egyetlen kapaszkodót, ami még életben tartotta.

Ő. A Pokolhercege.

Ismerte a helyet, amit a levél említett. Egy menedék. Démonok építette rejtekhelyet, megerősített falakkal, obszidiánnal és pokoli ércekkel, melyek távol tartották a külvilág tombolását. Egykor Hercege maga mutatta meg neki. Kevesen tudtak róla.

Cordelia nem tétovázott.

Átvágott az üvegszilánkok között. A szél vad örvénye cibálta a haját, arcába csapott. Letérdelt, benyúlt az ágya alá, és előhúzott egy táskát. Gyors, gépies mozdulatokkal pakolta tele mindennel, amire egy ilyen világban szükség lehetett.

Az otthona nem számított. Egy másikat bármikor találhat. De valami mégis nyugtalanította. A levél. Nem olvasta végig.

Hagyta. Nem volt idő. Tudta, hogy nem írna semmit feleslegesen. Nem hazudna neki.

Már a kapuban állt, amikor hirtelen eszébe jutott: a kis bajtárs. Visszafordult. Átsuhant a sötét házon, ujjai ösztönösen kutatták a puha szőrgombócot. Amikor meglelte, a macska elégedetlenül mordult fel, de nem volt idő megnyugtatni.

Kirohant a házból. Beült a kocsiba. A motor felbőgött, a gázpedál a padlóig süppedt. A démonbunkerhez vezető úton csak egyetlen gondolat zakatolt a fejében:

„Élned kell. Bármi áron.”

Az út legalább egy óra volt. Végig koncentrált. Nem hibázhatott – nem karambolozhat, nem törhet meg, amikor az életük múlhat rajta.

Amint leparkolt, magához szorította a morgó jószágot, a csomagját, és sietve indult a bejárathoz.

A bunker kapuja némán magasodott előtte. Az obszidiánba vésett rúnák tompán felizzottak, amikor tenyerét a hideg, fémes felületre nyomta. A zár nem adta könnyen magát – fél liter vért és néhány hajszálat követelt.

Egy halk kattanás után a kapu lassan engedett, majd megadóan feltárult.

Odabent teljes csend honolt.

A lámpák csak késlekedve keltek életre; zörgő, recsegő hang kísérte, ahogy vibráló fényük halvány ragyogásba vonta a poros falakat.

Egyetlen lélek sem volt a mélyben. Cordelia egy darabig mozdulatlanul állt, hallgatva a neonok idegesítő, monoton zümmögését.

A csomagokat nem pakolta ki. Egyenesen a terem végében álló, kopott kanapéhoz lépett, és letette a macskát. A kis jószág egy szempillantás alatt úgy döntött: máris felfedező útra indul.

Cordelia lassan leült. Mély levegőt vett, próbálta csillapítani kapkodó lélegzetét. A levél a kezében volt. Összegyűrődve, foltokkal borítva, de még mindig őrizve a szavakat, amelyek most ide vezették.

 

Mostanra rengeteg időt töltöttem azzal a gondolattal, hogyan lehetnék ott nálad. De úgy érzem, most el kell engednem ezt a vágyamat. Sajnálatos módon a háború nem vár rám, bármennyire is szeretném végre megízlelni a csókodat.

Olyan közel vagy. És mégis elérhetetlen.

Mióta felismertem, mi várhat ránk, ha ez nem ér véget… azóta már nem lelek kedvet a kínzásban sem.

Kérlek, vigyázz magadra!

Ha tudsz, válaszolj. Hidd el, nem csak te ülsz várakozva és reszketve a régen látott szavakért. Lehet, hogy kényelmetlen leírni, tudom. Neked most még nehezebb. De ha meg tudod tenni, tedd meg.

Értem. Értünk.

Örök szerelmemet kínálom neked, most és mindörökké.

… a te Pokolherceged

 

Összeszorult a szíve, ahogy arra gondolt, mennyi mindent próbált érte tenni a férfi. Ő pedig minden szavát itta, hagyta, hogy mélyen beleégjenek a gondolataiba.

Egy hatalmas csattanás rántotta vissza a valóságba. A föld megremegett a talpa alatt. Érezte minden apró rezonálását. Mintha maga a Pokol ébredezne valahol a mélyben, s vele együtt a lángok lélegzete szivárgott fel a kövek közül. A bunker megtelt fojtogató forrósággal.

– Maze! – kiáltotta.

Hangja élesen visszhangzott a falak között, végigszáguldva a sötét járatokon. A macska, amint meghallotta gazdája hívását, azonnal rohanni kezdett felé, majd remegve fészkelte be magát az óvó karok közé.

Cordelia kapkodva mozdult. Gyors kezekkel lezárta a Menedék ajtajait, miközben fuldokolva küzdött a portól és a perzselő hőségtől. Elszokott már a Pokol légkörétől – a tüdeje tiltakozott, a bőre égett, akár az izzó parázs. Tudta, ha most nem engedi szabadjára, ami benne lakozik, elveszítheti az eszméletét.

Így hát hagyta, hogy teste ösztönösen reagáljon. Kitárta szikrázó, lángokban táncoló tündérszárnyait. Apró, izzó szarvak bukkantak elő a homloka felett. A földet pengeszerű, tüzes farkincája súrolta izgatottan. A démoni alak fájdalmas, mégis ismerős menedékként ölelte körbe, megóvva az összeomlástól.

Nem sokkal később már egy szűk szobában kuporgott, Maze-t és a takarót szorítva magához, a kályha vibráló hőjében. Ahogy teste lassan újra hozzászokott a könyörtelen pokoltűzhöz, különös érzés kerítette hatalmába: fázni kezdett.

A démoni forma túl nagy terhet rótt rá. A kimerültség végül legyőzte, és mielőtt még tiltakozhatott volna, elnyomta az álom – talán közelebb sodorva őt ahhoz, akiből minden erejét merítette.